Slampiról mindenki tudta, hogy
szerteágazó. Azt, hogy pontosan mit fed ez a fogalom, csak kevesen ismerték.
Különc, magának látványosan mindent megengedő, esetlen, tohonya, kicsit félszeg
fickó volt, aki sosem dicsekedett busás vagyonával. Bizonytalansága végett
kereste az egyszerű, lehetőleg kimondottan szegény emberek társaságát.
Valószínűleg felugatott benne a szeretetkeresés vakogása. Trombitáéknál járt
éppen, és hogy ne érezze senki baráti, vagy inkább ismeretségi köréből
kellemetlenül magát, szemre a legvacakabbat vásárolta mindenből.
Harmincéves cipőjének orra
felkunkorodott, mert szándékosan négy számmal nagyobbat vett, az önsajnáltatás,
vagy éppen ellenkezőleg, a pórnép kellemetlen szájízének semlegesítésére. Már
senki nem foltozott, de nadrágjának térdein, rondán odafércelt, egészen más
színű anyagdarabok csúfultak, zoknija pedig stoppolt volt.
Limuzinjának hátsó szakaszában
elrejtett egy Trabantot, sofőrje mindig néhány háztömbbel odébb várta meg.
Ezen az estén Trombitáéknál
felejtette telefonját, és a nagyobbik fiú túlburjánzott műszaki érdeklődéssel
vette górcső alá harmadosztályú, csak telefonálásra alkalmas, ódon darabját.
Azt hitte erről a hülyéről, hogy
hülye, pedig tényleg az volt. Megnézte a kártyát és rájött, hogy egyedi,
csak neki gyártott készülék az, minden rendszerben kül- és belföldre egyenként,
két millió percet beszélhet naponta.
Ellopni éppen nem akarta, de ha a
kezébe pottyant egy ilyen telefonálásra nagyon alkalmas darab, lebonyolított
nyolc-tíz hívást. Nem is fogja észrevenni, gondolta. Nem értette, hogy a számok
beütése, és a zöld telefon lenyomása után, miért jelentkezik be minden
alkalommal egy kedves női hang. Ez a pasas ilyen tragacs telefon mellett még
ezt is megengedheti magának, gondolta.
A hölgy csevegett, nála
közvetlenebbül ritkán beszélt telefonos kisasszony. Nem is úgy szólt, inkább,
mint egy XIX. századi úri hölgy.
Töprengő először úgy köszöntötte:
– Szia, kisanyám! Légyszí, légy
szíves…
– Nem lehet, drága barátom, itt a
hívások rajtam keresztül történnek, mint annak idején a nagy telefonközpontokban.
Van itt egy ősrégi, csodálatos központ, amelyiket csatlakoztattunk Slampi
telefonjára, én a dugókat helyükre dugdosva létrehozom a kapcsolatot, és a
hívói oldalon, már valóban digitalizáltan röpül fel a jel, a Stupidon
egyszemélyes telefontársaság összes műholdjára. A kedves Slampi, húsz perccel
ezelőtt, éppen egy mélytengeri kutatócsoporttal beszélt. Miben segíthetek drága
barátom?
Töprengő nagyon
elbizonytalanodott és a kisanyámat előbb kiskegyedre, majd drága úrhölgyre
javította.
– Csókolom a kezeit, meg
kisztihand és kalapemelés. A nulla, nulla, dupla nulla, nyolc nulla, zéró,
nulla, nulla, nulla számot kérem rendelkezésemre bocsájtani tisztelt
kiskegyedtől!
– Kérem szépen, természetesen!
A kopottas billentyűzet, hirtelen
monitorra vetítette ki a hívandó, sok nullás számot és Töprengő, a zárt
rendszeren át lebonyolított egy harminckét perces beszélgetést, aztán
megismételte még tizenkétszer. A végére egész közvetlen kapcsolat alakult ki a
hátát feszes egyenességgel tartó, kezeit összefeszítő, állát előre emelő,
hosszú nyakú hölgy és Töprengő között. Nagyon szeretett volna egy jót ugatni
neki, mert valahol legbelül, a telefon tulajdonosához hasonlóan, ő is vadászta
a szeretetet, igaz, egészen más módszerekkel.
Az utolsó beszélgetés előtt, tizenhét percen át csacsogott, majd zsenge életkorát meghazudtolóan, majdnem gutaütéses állapotba zuhant, amikor rákérdezett:
Az utolsó beszélgetés előtt, tizenhét percen át csacsogott, majd zsenge életkorát meghazudtolóan, majdnem gutaütéses állapotba zuhant, amikor rákérdezett:
– Mondja, drága Pehelyinda, ugye
maga egy digitális jelenség?
– Nem kérem, hús, vér vagyok, ha
nem az lennék, akkor nem lenne nevem. Én mutatkoztam be, kedves jó uram, tehát
nem tudhatná, hogy Pehelyindának hívnak.
– Érdekes, egészen úgy
viselkedik, mint a palack szelleme…
– Ez csupán egy megegyezés a
tulajdonossal, hogy ha bárki kezébe kerülök, ugyanúgy viselkedjem, vagy
hasonlóan, mint vele, mert azért ő a legközvetlenebb úriember, ezt kevesen
tudják róla.
– Mit kell ez alatt értenem, maga
fizetést is kap?
– Á dehogy! Olyan csúnya szó ez,
tudja, inkább gyenge kis honoráriumnak, figyelmességnek nevezném a
másodpercenkénti ezer eurót, amit drága jó barátunk, puszta szeretetből, hogy
éppen ne ingyen dolgozzak, és valahogy eltengődjem egyik napról a másikra,
rendelkezésemre bocsát.
– A kutyafáját!
– Igen, kérem, én is szeretem a
kutyákat!
– Nekünk csak vadvirágcsokrot
szokott hozni, repkényt az édesanyámnak, nekem dobozos sört. Az öcsém, meg a
húgom kap tőle egy-egy félig elrágott csokoládét.
– Ugye most nem elégedetlenkedik,
hiszen naponta látogatja önöket? Úgy tudom, hogy soha, de soha nem megy
teljesen üres kézzel.
– Egészen jól informált… Ennyi
pénz! Azt tudtam, hogy gazdag, de nem ennyire!
– Kérem, ő az igazi megértés
megtestesült lovagja. Néma, de ezt álcázza. Nem akarja környezetét
felfrusztrálni, és kellemetlen helyzeteket sem szeret okozni, ezért csak
önmagával nem beszél.
– Nem tudom, mit akarsz mondani,
drága Pehelyinda. Reggel visszaadom neki a telefont, lesz mit fizetnie! Bár
gondolom, ő sokkal többet beszélget veled?
– No, itt van az igazi
úriemberség! Ő nem várja el azt, hogy egy egyszerű telefonelkölcsönző, mint
maga, kellemetlen helyzetbe kerüljön. Természetesen, minden nem általa
kezdeményezett beszélgetést a hívó fizet. Eddig magának 687 917 000 euró az
egyenlege. Miért hallgat, uram? Éppen köszönteni akartam teljes szívlágyulását.
Kemény, zord, már-már tüskés szívű ember benyomását keltette, amikor
bárdolatlan szavaival először bökdösött, de teljesen felfejlődött. Azt kell
mondanom, nagyon tehetséges! Ilyen rövid idő alatt, ennyire modorossá kevesen
változtak.
A fiú kinyomta a telefont és
várt. Nem tudta, mire, de éppen csengettek. Tehát megjött az, akire várt,
gondolta, és nagy egykedvűséggel ajtót nyitott.
– Szia, kisöreg! Muti a
telefonodat!
– A tiédet? Itt van, fogd.
– Ja, kösz, zsebre vágom. Én a te
telefonodra vagyok kíváncsi. Tud fényképezni?
– Persze.
– Hangot felvenni?
– Már hogyne tudna.
– Filmet is rögzít?
– Igen.
– Mekkora a memóriája?
– A telefonok világában óriási.
– Cseréljünk telefont! – mondta
teljesen magából kifordult vágyódással.
– Mit fizetsz?
– Mondjuk, a telefonod újkori
árát. Megfelel?
– És átirányítod a nődet az én
telefonomba?
– Pehelyindát?
– Igen.
– Pehelyinda marad ebben a
telefonban. Ilyen telefonból még van otthon négy tonna, onnan adok egyet.
Mondd, miért mászkálsz úgy, mint a bevándorló tücsök egy lila csempemintás
linóleumon?
– A csaj nagyon kedves volt,
már-már megszégyelltem magam, de egészen kikupált. Helyesebben muszáj
volt kupálódni, mert kierőltette. Végig zöldségeket beszélt, valami pénzekről.
– Ja persze, arról a – nem is
tudom, hány – tíz- vagy százezerről, amit fizetek neki percenként. Ha
használod a telómat, akkor az rád irányul.
– Rám hárul, ezt akarod mondani?
– Hát persze. Barátok vagyunk,
vagy mi a franc! Ugye, nem képzeled, hogy szégyenben hagynálak? Na, fogd! Itt
egy telefon, mert tudtam, hogy meg fogunk egyezni, és itt a tiednek az ára is.
– Ebben is van beszerelt
Pehelyinda?
– Nincs.
– Ingyenes Pehelyindát nem
tudnál? Megkedveltem. Remélem, segítesz, hogy legalább telefonom legyen arra a
letöltendő tizenöt-húsz évre…
– Milyen tizenöt-húsz évről
beszélsz, arany zöld sámlis barátom?
– Bevándorlok a rózsaszín
csempemintás linóleumról a Trabantod kereke alá. Na, hívd a zsarukat!
– Bajba kerültél? Egy jó
ügyvéddel esetleg segíthetek?
– Nincs nekem arra pénzem…
– Jaj, de sajnálom! Az elvem az,
hogy nem pénzelem a barátaimat, mert elveszítem őket. Zokon vennék, rosszul
esne nekik… Másfelől, honnan tudhatnám, hogy tényleg barát-e a barát, ha a
pénzemért kedvel?
– Nem segítesz egy jó ügyvédhez?
– Dehogynem, de vállald a
honoráriumot!
– Nem tehetem…
– Felvinnyogok! Inkább főzzelek
meg?
– Ja.
Slampi zokogásba kezdett.
– Legalább tiltakoztál volna…
Most megsütlek!
– Jó.
– Már ezt sem csinálhatom… Ne mászkálj olyan
vehemensen azon a linóleumon, teljesen kiszámíthatatlan irányba!
– Mondd, hány évet kapok ezért?
– Nem tudom, de megkérdezhetem a
jogtanácsosomtól.
– A magad nevében?
– Nekem ilyen ügyem nincs.
– Nem jelentesz fel?
– Miért jelentenélek? Fizetsz,
nem? Megmerevedtél, olyan vagy, mint az elvonult tücsök! Barátot fogok
veszíteni…
– Az az összeg, ami neked talán
zsebpénz, a legszélesebbre tágított családomnak sem jön össze egy egész életen
át. Börtönbe kerülök…
Slampi nekidőlt a falnak, a
festéket könnyeivel lemállasztotta. Úgy hullt trampli önmagának kupacába, a
bejárati ajtó mellett a padlócsempén, mint egy olvadó hízott hóember.
– Majd meglátogatlak, jó? – szipogta,
aztán felegyenesedett, végighúzta magán a világ legjobban rejtett cipzárját,
kilépett hízott magából. Egy kigyúrt, szálkás krapek képében kezet nyújtott,
megnyomta primitív telefonjának csillaggombját, amitől abból kipattant
Pehelyinda és még négy másik személy.
– Kandi, kendnek! Ihaj, ugye jót
mulattál?
Töprengő katatón állapotba
került, mint az „Ébredések” emberszobrai, és a körülötte állók azóta is várják,
hogy felriadjon, visszalépjen a világ kinetikus részébe, köszönje meg a mókát,
és hahotázzon egy jót.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése