Baba

A távolból, egy nagy szúnyoghálós szitaajtó kezdi elveszíteni értelmét, és két egymásba ölelkező kürt hirdeti, a postabélyeg lakhelye nincs túl messze. A helyi és távolsági levelek adagolására kétnyílású postaláda csámcsogta a bedobottat. Azt hiszem, Imre bácsiék szolgálati ideje alatt senkinek sem ment el az esze, hogy személyes üzenet helyett a falun belül nekiálljon levelezgetni.

Egy kölyök, négy-öt gyűjtésre kiszuperált, lepecsételt bélyeget vásárolt. Feladtak néhány küldeményt, és a jövő-menők sora nem fogyott.

Irénke néni a konyhából a szobába rohangált, mert nem egy embernek méretezett munka volt az. Imre bácsi néha felállt, otthagyta a nagyérdeműt, és vasvillával kihányta a Baba után maradó, nem éppen citromokat. Egymást helyettesítették, de azt is lehetne mondani, hogy ketten voltak egy postás, ám akkor a harmadik postást, mélységes szemtelenséggel zárnám ki. Nem is teszem!

A harmadik, aki legalább akkora terhet hurcolt maga után, mint a kettőből vált egy, összesen négy vállán. Hűvösebb szellő fújdogált, még rejtett izomzatát is megmozgatta. Baba, a vénülés előrehaladott állapotába jutott hófehér kanca, már nem okos volt, hanem bölcs. A fogai megkoptak, a bordázata is egyre inkább kilátszott. Az öregek sohasem úgy esznek, mint a fiatalok, ő pedig emberi léptékben kilencven felé járt. Nélküle az egész postahivatal megbénult volna.

Imre bácsi és Irénke néni felrakták az irigylésre méltó kétkerekű kordé hátuljának csomagtartójára a szállítani valót, ő elvitte a székelyhídi postáig. Okosan és nyugodtan megállt, nem úgy, mint a fiatal, nyüzsgő lovak, akik talán unatkoztak volna. Ő tett néha egy-két lépést előrébb, vagy hátrébb, ha egy különleges fűcsomót talált, közben elmélkedett. Néha órákon át várta, amíg kipakolták, és nem indult vissza hat kilométeren hajtó nélkül, míg az utolsó darabig fel nem rakták az érkező postát. Már nem is úgy kezelték, mint egy lovat, senki nem csapott rá, csak a korbölcsességét méltányolva.

– Indulhatsz, Baba! – kurjantották, és az, bár soha nem tanulta a KRESZ szabályait, jobbra-balra nézett. Véletlenül sem okozott balesetveszélyes helyzeteket, pedig a két település közti szabad útszakaszon ugyan gyér volt a forgalom, de létezett, és még az ő kedvéért sem állították le.

Sofőrök tucatja vakarta meg a fejét és gondolkodott el azon, hogy muszáj volt-e neki volánhoz ülés előtt meginni azt az egy pohárnyit, amit véleménye szerint a rendőrök úgysem vettek volna észre. Dörzsölték szemeiket, és arra jutottak, hogy a hajtó vagy láthatatlan, vagy befeküdt a bak alá. Senki nem mert arra gondolni, hogy Baba, önálló gondolkodású ló lévén, egyedül kullog.

Hol a kastély előtti mellékúton fordult be, hol a gimnázium előtt, nagy ritkán az azt követő utcán. Nem szerette, ha a gyerekek – úgy emlékszik a mesélő, hogy ő maga is – felugráltak a kényelmi járműre, kantárt és ostort kézbe véve igyekeztek Babát galoppra fogni. Ez még egy lónak is rossz volt! Attól függött, hogy milyen volt a hangulata, néha – mert mégis szerette a gyerekeket – akár négy-öt métert is kocogott, aztán hiába csépelték, nógatták és rázták a gyeplőt, félrehúzott és rágicsálta azt, amit éppen vénséges fogaira valónak talált.

Imre bácsi néha csak nagyon hosszú idő után vette észre, hogy megérkezett, mert mint egy jól parkoló autó, a ház előtt jobbra húzott és megállt. Bizonyára úgy gondolhatta lófejével, hogy az istállóban is álldogálni fog, zárt helyen, itt legalább nézelődhet még egy kicsit. Télen a havat, a sikongó gyerekeket, nyáron, tavasszal és ősszel a madarakat, zendülést, zöldülést, kék eget.

Aztán előbb-utóbb észrevették, és betessékelték az őt megillető lakhelyre. Lepakoltak a szekérről, és Baba kapott egy osztályon felüli villa-szénát, zab formájában némi abrakot. Ugyan nem mondta – vajon azért, mert nem tudott beszélni, vagy tapintatosságból –, de alig várta a következő napot, hogy ismét megjárhassa az oktondi emberekkel szegélyezett útvonalat.

Ennek a lónak nem állítottak emléket, valószínűleg elég hamar ugyanolyan sorsra jutott, mint sors- és kortársai, de meglepne, ha csak az az egy valaki emlékezne rá, aki megemlékezésre méltónak tartotta.