Útra készen

Tilda, fél éve szorította össze mellei előtt két kezét, amivel biztosan sokakat megzavart. Nem tudhatták, hogy Őt viszi. Talán azt képzelték, paranoiásan retteg a molesztálástól… Azt hiszem, ő maga is tudta, de abban az elmondhatatlanul kitüntetett lelkiállapotban nem foglalkozott apró-cseprő furkálásokkal. Az sem érdekelte, ha teljesen eszementnek nézték. Tudta, honnan indult és hová megy, azt főleg, hogy kit bíztak rá, a fiatal civil lányra.

Egyszer összefutott a Körös áruház előtt Zoe nővérrel, aki magához akarta ölelni. Majdnem könyökkel hárította el, és szája elé emelve mutatóujját súgta, „Őt viszem”. Zoe nővér elmosolyodott, felmérte a felelősség súlyát, hiszen a zsúfolt villamosokban tényleg nem tehetett mást, mint furakodás nélkül védelmeznie. Onnan más volt a helyzet. Bár a legtöbb időt az Új kórházban – ahogy a mai napig nevezik a klinikát –, töltötte, de egyikből a másikba rohant.

Talán az orvosok hozzáférhetőségének érdekében, a tüdőszanatóriumot leszámítva, a mindenkori városvezetőség a kórházakat szinte egy kupacba építette.

Igen sok kilométert járt végig a folyosókon, és mindenhol megkérdezte – szívéből és nem parancsból fakadó – kötelességből: „Van szükség lelki támaszra?”

Egyesek mosolyogtak, mások ajkat biggyesztettek, megint mások örömmel hívták magukhoz. Már megszokta a kinevetést is. Keljfeljancsi-típus volt, akit igazán vérig sérteni sem lehetett, rendkívül akkurátus és adekvát válaszokkal hárította el a komolytalankodókat, hiszen a kórházak lakói sem egytől egyig rettentően betegek.

Amikor a városi, katonai és ideg-elme kórházakat letudta, minden napra belesűrűsödött annyi többlettapasztalat, hogy egyszerre szorongva és megnyugodva – még ha ez a két érzés teljesen ellentmondónak tűnik is – közeledett a legnagyobb „betegtároló” központhoz. Oda fel, a dombtetőre, ahol minden nap akadt a súlyosabbnál még súlyosabb beteg.

Nem tudta kiharcolni a lifthasználat jogát, bár nem is nagyon lett volna értelme, hiszen így is, úgy is az apostolok lovának használatára kényszerült. Minden emeletet végig kellett járnia. Talán segített volna, ha felliftezik a legfelsőre és onnan lefelé jön. Még a fiatalnak is könnyebb lefelé gyalogtúrázni. mint fölfelé, de a fölösleges önsajnálatot mellőzte. Sosem volt nyavalygós típus, mert ugyan nem minden nap kapta meg a szentséget, de egyedül ő, mint kórház-pasztorációs nővér szolgálhatta ki, majdnem úgy, mint egy pap. Azzal a különbséggel, hogy a mise odaillő szövegét nem mondta el, ahhoz előbb tényleg fel kellett volna szentelni, és persze nem ártott volna fiúnak születni.

Nyolc-tíz haláleset után, már kevésbé zaklatta fel. Megpróbált minden alkalommal derűs, nem bagatellizáló lelki segítség lenni, kerülve a túlzott nyafogást, ami aláaknázhatta volna az együttérzés őszinteségét. Nem ismerte ezeket az embereket, de mindent megtett volna a gyógyulásukért, persze  amikor már lemondtak egy-egy betegről és közeledett a végidő, orvos nem lévén, a lelkeket próbálta ellátni gyógyszerrel.

Meglepődött önmagán, mert néha olyanokat mondott és úgy cselekedett, hogy mégoly felkészülten és talpraesetten sem tudta volna, csakis kizárólag abban a helyzetben. Tehát azt, amit amúgy is tudott, hogy bizonyos helyzetekben az ember nem önmaga fogalmaz, hanem rajta keresztül a Teremtő, elég sokszor megtapasztalta. Ahányszor kimondta, hogy Krisztus teste, sosem várta, hogy aki az élet anyagi vonatából kiszállni készülő, az válaszoljon, maga mondta az áment. Aztán homlokukra tette a kezét, vagy az ágy szélén üldögélve – attól függően, hogy milyen indíttatást kapott – imádkozott, vagy a távozó kezét simogatva csendben mosolygott.
Idősebb papoktól sokszor hallotta, hogy nem láttak még olyan embert, aki Isten nélkül távozott volna. Ő adja az életet és Ő határozza meg annak hosszát, de nem ebben az értelemben, hanem a megtérés, vagy felismerés valamilyen formájában. Sokakkal beszélgetett, olyanokkal, akik később meggyógyultak, hiszen ezek a kórházak nem halálgyárak, nem is elfekvők.

Aznap jelezték, hogy ketten bizonyosan jó hasznát vennék az áldozásnak. Krisztus testének mindig, minden helyzetben, mindenki jó hasznát veszi, de vannak másféle élethelyzetek, olyanok, amelyek csak a világra születés előtti anyagtalan, testetlen preegzisztencializmust és a materiálisból kilépő, egyetlen és örök célba érést jellemzik. Természetesen nem vehette át a papok szerepét. A betegek szentségét nem bízták ugyan rá, de ott van az a bizonyos legnagyobb és legjobban imádott ránk testált.

Megérkezte után felrohant arra az emeletre, ahol a két érintett tartózkodott. Lelkiismeret-furdalást is érzett, mert mindenki mást háttérben hagyott, de a többiekkel egy-két óra múlva, ha úgy hozza a lépés, másnap is beszélhet. Benyitott. Azonos kórteremben tartózkodott Sarolta néni és egykori osztálytársnője, Magdika. Így, harminc évesen megdöbbentő volt a feladat. Előbb ki is akart hátrálni, majd felülvizsgálva önmagát, szégyenkezni kezdett. Éppen barátnőjének ne segítene?

Magdika ágyát férje, két gyermeke, szülei, apósa, anyósa állták körül. Halkan, nehezen beszélgetett, Tilda ide-oda köszönt, rámosolygott és intett.

– Mindjárt jövök.

Aztán körülnézett. Megpróbált a lehető legkevésbé zavarni, egyesek pihentek, mások olvastak. A kórterem másik végében nehezen lélegző, kilencven körüli idős hölgyet fedezett fel. Nem volt nehéz rájönni, hogy ő Sarolta néni. Bement a két ágy közötti kis szakaszba és odaköszönt.

Valamiért azt súgta az előérzete, hogy célszerűbb „jó napot”-tal köszönni.

– Jó napot, Sarolta néni!

– Ne nénizzen, kislány! – pihegte – Még hogy jó napot! Ha tényleg jót akar, akkor segítsen!

– Azért jöttem, Sarolta néni.

– Már mondtam, hogy ne nénizzen! – és a levegőért kapkodott.

– Igen, kezét csókolom. Leülhetek az ágya szélére?

– Dehogy! Sipirc az orvosokért, de sürgősen! – alig bírt beszélni. –  Nem látja, ezek képesek halni hagyni, pedig még csak kilencvennégy éves vagyok. Mindenkit feljelentek! Egyáltalán, hogy képzelik? Én nem múlhatok el! Mi vagyok én, egy senki, hogy semmi legyek?

– Sarolta néni, ön háromszor annyi idős, mint én. Boldog lennék, ha egy picit megközelíteném az életkorát… Tudja, a Szentírásban is meg van írva, az emberi élet hetven-nyolcan év. Látja, magával különösen kegyes volt az Úr.

Sarolta néni feje piros lett és elkezdett remegni.

– Nekem ne beszéljen semmiféle Úrról, az életben nem hittem ilyen… – nem tudta végigmondani. – Nekem orvost hozzon! Nem akarok meghalni, érti!

– Sarolta néni, mikor a kisgyermek megszületik, az élete második másodpercében már egy picivel közelebb van a halálhoz… Mindannyian meghalunk, tudja. Lehet, tíz perc múlva, vagy húsz, esetleg negyven év múlva, de biztosan követem mindazokat, akik hamarabb meghalnak, mint én.

– Én rendőrt hívok – lihegte –, miért zaklat!?

– Eszem ágában sincs.

– Maga egy kis csitri még. Nem érti meg, cicababa, hogy én is az vagyok?! Pocsékul elbánt velem az orvostudomány, műhibát követtek el. A kezelőorvosomnak volt bőr a képén azt mondani, hogy baj van a karosszériámmal, mert régi. Még hogy a karosszéria! Az összes férfi nyála csorgott utánam…

– Elhiszem, Sarolta néni…

Egyre kellemetlenebbül érezte magát. A gyomra gombócba szorult, a szíve a torkában dobogott. Rá akart kiabálni, de fegyelmezte magát, egyúttal meg is értette. Nem lehet túlzottan egyszerű – a tanácsadásnál mindenképpen sokkal nehezebb – szembenézni a halállal.

Pál atya szavai csengtek fülébe, aki egyszer azt mondta, hogy őt nem borzasztja a temetés, egyenesen irigyli azt, akitől búcsúznak. Az már nem csak hiszi, de pontosan tudja azt, amit ő még nem tapasztalt.

– Megfoghatom a kezét?

– A nevét mondja!

– Tilda vagyok, a teljes nevem Márta Tilda.

– Ez valami apácanév?

– Nem, ez a saját nevem.

– Menjen már orvosért!

Tilda vett egy nagy lélegzetet, kiment. Előbb a nővérrel beszélt, aztán, mert nem erre kérte, az orvossal is. Mind a ketten megmondták, hogy emberi számítások szerint, sem az életkora, sem a betegsége nem feltételez több mint néhány órát. Ha nagyon erős, egy-két napot.

Visszament. Sokkal finomabban fogalmazva valami hasonlót mondott neki. Leült és megfogta a kezét.

A hölgy lélegzése egyre zihálóbbá vált, az arcvonásain a düh keveredett a szenvedéssel. Még volt arcmimikája…

– Ezek saját magukat megmentik – pihegte –, de én nem halhatok meg! Nem fogják fel az egészet… Milyen dolog ez? Ki talált ki ilyen hülyeséget?

Tilda elővett egy feszületet és a renyhe, fölfelé nyitott tenyerébe helyezte. Megsimogatta az arcát, és átment volt osztálytársnőjéhez, Magdikához. Azon a pár lépésen, ami a két ágyat elválasztotta egymástól, annyi gondolat özönlött át fejében, ami csak ilyen kiélezett helyzetekben lehetséges.

Visszafojtotta ellenszenvét, és tulajdonképpen megértette Sarolta nénit, hiszen senki sem dalol az elmúlás örömének. Még Ő is vérrel verítékezett, akit abban a kis rejtett tokban, belső zsebében magánál hord…

Megszégyellte magát, de messziről látta, hogy Magdika helyzete nem tűr halasztást. A két hatalmas hiba futott át benne, melyeket el kell kerülnie. Nem szabad agyonsajnálni – talán még a haldoklót sem –, és nem engedheti meg magának, hogy olyasmit kezdjen kedélyeskedni, „táncolunk mi még a nyáron.”

Megpróbált mosolyogni. Azt sem tudta pontosan, hogyan ért oda, hiszen a hozzátartozók nem voltak légnemű lények. Bizonnyal utat engedtek neki… Leült, kezébe vette az ernyedt, sorvadt kezet. Épp szólni próbált, amikor Magdika, elnehezedett légzését megszakítva, szinte kedélyesen ráköszönt:

– Eljöttél, drága barátnőm? – pihegte, majd lecsukta szemeit. Tildán egy pillanatra átrohant a gondolat, hogy néhány óra, esetleg egy nap múlva, mikor a lelke szabad utat kap, ugyanígy fog kinézni, sápadt, beesett arcú, rendkívül kiegyensúlyozott vonásokkal.

Magdika újra kinyitotta szemeit.

– Ne keresd a szavakat, hiszen mindannyian erre várunk. Ki rettegve, ki rákészülve. Tudod – picit megremegett –, semmit nem jelent az életkor. Emlékszel Pitypang Ferire? Tőle érettségi előtt búcsúzott az osztály…

Ismét behunyta szemeit, és mintha órák óta beszélt volna, úgy kimerült. Tilda érezte, meg kell kezdenie azt, amiért jött. Ekkor Magdika szemhéjai ismét felnyíltak, még csillogó érdeklődés áradt belőlük.

– Engem ne sajnálj, te is tudod, hogy jobb helyre nem mehetek. Egyedül Bálintom és a kicsik sorsa aggaszt, pedig két anyjuk is lesz egyszerre…

Tilda tudta, hogy önmagán kívül Jézus anyjára céloz. Érezte, minden előre készített szöveg alkalmazhatatlan. Hagyta, hogy rajta keresztül a legszentebb lélek szóljon…

– Most mondj egy rövid fohászt értem is, mert nem vagyok bűntelen, és te sem vagy pap, hogy feloldozz.

– Tudod, hogy ez a szándék minden bűnöd alól feloldozott!

– Nagyon nehezemre esik beszélni. Fogd a kezem és imádkozz, majd én megpróbállak gondolatban követni. Értük, Angikámért és kicsi Balázsomért.

Picit megemelte erőlködve szemhéját, valahová Tünde mögé nézett, párjára és hozzátette:

– És ezért a kincsért, aki kilenc esztendőt adott nekem az életéből.

Tilda sokat hallott a kontemplatív imáról, de ilyen helyzetekben nem szokták alkalmazni. Nem tudott beszélni. Azt sem tudta eldönteni, mivel kezdhetné, a hitvallással, vagy az úr imádságával, esetleg lélekből fakadó szabad imával? Lecsendesedett, behunyta szemeit, simogatta barátnője kezét, és átengedte magát hangtalan közvetítőnek.

Magdika egyre nehezebben lélegzett. Mintha az Úrfelmutatás csengője szólalt volna meg belsejében. Tilda vette a szentséget és az őt nyitott szemmel néző barátnője nyelvére helyezte.

– Krisztus teste! Ámen – válaszolta ő maga.

Megsimogatta Magdika arcát. Gyermekei, férje, szülei és férje szülei, egyenként adtak a homlokára egy-egy puszit. Kicsit hátrább léptek. Ekkor Magdika, mint aki hirtelen meggyógyult és teljesen megtelt erővel, felemelte másik ernyedt kezét, megsimogatta Tilda arcát, és határozottan a kórterem közepét mutatta.

– Eljött! Itt van, és ha hiszed, ha nem, nem te fogod a kezemet, hanem Ő. Áldott legyen a neve! Az Úr legyen veletek, szeretteim! Indulok…

Enyhén megemelt feje hátrahanyatlott, és Tildának igaza lett, éppen úgy nézett ki, mint pár perccel korábban. Nem nyomta arcára pecsétjét a halál.

Visszalépett, hiszen az aggódó családtagokból hirtelen gyászolók lettek, amikor Sarolta néni, a háta mögül nagyon erélyesen, szinte felkiáltott:

– Micsoda fény! Mindig utáltam, ha szemembe sütött a nap. Ennél erősebbet még sosem láttam, és mégsem bánt…

Tilda nagyon gyorsan odalépett, elővette a másik szentséget, mire kiszolgálhatta volna, Sarolta néni hátrahanyatlott, kilehelte lelkét. Ám az ernyedt tenyerébe helyezett feszületet úgy megszorította, hogy azt sosem szabadították ki belőle.

Ilyen fegyelmezetten, minden teatralitást mellőző, patakzó könnyű gyászolókkal nagyon ritkán találkozott addig. Lassan kihátrált a kórteremből, úgy érezte, el kell rohannia, ekkora terhet nem bír el, összeroppan. Beteg, belehal!

Eszébe jutott, hogy betegpasztorációs nővér, azért van nála a szentség, hogy a rászorulónak odaadja. Megáldoztatta magát, a lelke egyensúlyba került, és a folyosón ide-odarohangáló nővérek egyikétől annyit kért csupán, hogy bár két haláleset történt abban a kórteremben, de ne nagyon siessék el. A gyógyulni vágyókat esetleg demoralizálhatja, de a hozzátartozóknak egy perc is számít.