Bebogáncsozás

„A bogáncsnak megtiltani nem lehet, hogy ne nyíljon, ha jön a szép kikelet…”. Izidor sörös rum fogyasztása közben egy pillanatra meghökkent. Igen szerette átkölteni a dalokat, ezt a, bizonyos Sándor nevű Petőfi által költöttet is. Míg sörös kriglijét rummal illette, hogy aztán rumos sör-rumkoktéllal virágozhasson, addig megbotránkozott saját, már-már iszonyatos kegyetlenségén. Egyáltalán, hogy jut eszébe a kedvenc virágát bármilyen korlátok közé szorítani?

Igen, Izidor kedvenc virága a bogáncs volt. Kicsit tapadós, ragadós, de legalább olyan szép, mint mondjuk, a leveles növények közt a csalán. Mit tehet az a szerencsétlen arról, hogy minden kisebb-nagyobb Nityka kezét összetüzesíti?

A bogáncs egy gyönyörűség, nem hervadozik, nyugodtan vázába rakhatjuk decemberben, csak alig érzékeljük, hogy már kikókadt, a rajta kívül senkitől sem kedvelt élővilágból. Van tartása! Fáradtan is önmagát adja. A mai világban ez akkora nagy lózung, hogy még Izidor is kötelességének érzi ezt kiemelni!

Már majdnem az egész kriglikoktélt – nem kell kétségbe vonni senki szavát, még az övét sem, három-négy csepp sör mindenképpen volt benne – elfogyasztotta, amikor, mint általában hasonló helyzetekben, veszedelmesen idegferdítő hangon újfent rázendített:

„A bogáncsnak megtiltani nem lehet, hogy ne nyíljon, ha jön a szép kikelet…”

Állát korsójának szájtápláló részére támasztotta, és bámult. Meglassult, alapos gondolatok haladtak visszafogott sebességű agyfogaskerekei között.

Miért is szeretem én a bogáncsot, gondolta, talán, mert színtelen, szagtalan? Valamilyen színe mégis van neki, és bizonyára szaga is. Labdacsnak ugyanúgy használható, mint szükség esetén parittyatölteléknek. „Ej, de régen volt, jaj de régen volt…”

Aztán eszébe jutott, hogy ezt a nótát nem ismeri, de ha egyszer mégis hazajut… Optimista ember volt, igen-igen optimista, a későest óráinak megkortyolt fárasztásában is. 

Beveti a kiskertet bogánccsal, és átneveli az asszonyt, hogy mindenféle lehetetlen színű, bordó, bordóbb, még bordóbb ciklámen – az vajon mi lehet? –, az olyan általános puncs és pancs színek helyett szokjon rá a bogáncs megjegyezhető színű bóbitájának csodálására. 

Erősen őszbe fordult már az idő, akárcsak az ő koponyájából kinövő hajszálak. Nedves szellő próbálta segíteni imbolygó útját, lelassultan emlékezett, hogy valaki azt mondta „járt utat, járatlanért el ne hagyj”. Felülbírálta, mert a felfedezők sosem a kitaposott ösvényen mennek. Még néhány rövid monológot mondott a bogáncsvédelmi törvények felvirágoztatásáról, aztán bekövetkezett az elkerülhetetlen. Még néhányat kiáltott három-három horkolás között:

 – Aki leizidórázik, azt bebogáncsozom!

Aztán a durmolás teljesen eluralta. Az orrán egy didergő tücsök melegedett, bár az eléggé kihűlt, ezért visszaugrott a nyirkos fűbe. Forrt benne a bogáncsszerető sörös rum. Hajnali tizenegy órakor ébredt, hálószobájuk lábtörlő szakaszán. Soha nem voltak másnapossági tünetei. Ahhoz, hogy ilyen masszívabbat aludjon, dupla tartálynyi tankolást kellett végeznie. Felült.

– Hé, Jolán, mi ez a sok bogáncs? Az arcom is csupa karmolás… Nézd, az alsó lábszára, főleg bokaszinten megdudorosodott.

– Te sovány fejű dagadék, ha Pityu és Lajoska nem hoznak haza az éjjel, hamarosan virágoskert lett volna belőled! Bogáncstermő! Csak azért mondom, mert néha meg-megébredtél, és elkezdtél óbégatni, „a bogáncsnak megtiltani nem lehet…” című rémdalt, meg azt is, hogy bogáncsfarmot akarsz nyitni.

Izidor egyenként leszedegette a kis tapadókat, a hajából és szakállából külön mókázással, mert maximalista volt. Nem vetette meg azt, amit más sem, de ha kocsmázik, akkor ne fél-amatőrként tegye.

Ennek ellenére ő viselte a kalapot otthon. Máskor, ha éjjel kettőkor került ágyba, akkor is elsőként jelentkezett le munkahelyén, ez a mostani kirívó eset volt. Ilyen makulátlanul tiszta, lekáderezett előélet után senki sem mondhatott neki ellent.

Néha megvitatta a dolgokat, bár mindig előzetesen döntött. Most viszont, saját felkiáltása őt is meglepte.

– Vágjátok ki a fákat, szántsátok fel a kertet, a tanya körüli rétet is tisztítsátok ki! Bogáncsot akarok, sok-sok bogáncsot! Amiben majd Jolánkámmal, egyetlenemmel, meg Pityuval és Lajoskával annyit hengergőzhetünk, amennyit akarunk!

Ezen a ponton roppant össze a nő, felsikoltott. Előbb a konyhába rohant, hogy ledobálja a tányérokat, aztán jobbnak találta visszamenni. Egyenként széttaposta a bogáncsfejeket, amelyeket Izidor magáról leszedett, megfogta két darab, két méteres gyermeke négytenyérnyi kezét és elkiáltotta magát:

– Hazamegyek a mamához, Izidor!

És cselekedett. Közben Izidor nyolc tojást, egy nagy felszeletelt szalonnadarabra ütött, és egy fél kenyérrel megfrüstökölte. Várt. Jól tette, mert húsz perc múlva megérkeztek.

– Te szégyentelen! Nem juttattad eszembe, hogy a mama eladta a fejem fölül a házat, és most egy félszemélyes sátorban lakik…

– Hol is, Jolánka?

Jolánka ismét felsikoltott, majd potyogó könnyek között jelentette ki.

– Saját bogáncsültetvényének kellős közepén.

– No, akkor munkára fel, a mama a példakép, vagy nem?