„A bogáncsnak megtiltani nem
lehet, hogy ne nyíljon, ha jön a szép kikelet…”. Izidor sörös rum fogyasztása
közben egy pillanatra meghökkent. Igen szerette átkölteni a dalokat, ezt a,
bizonyos Sándor nevű Petőfi által költöttet is. Míg sörös kriglijét rummal
illette, hogy aztán rumos sör-rumkoktéllal virágozhasson, addig megbotránkozott
saját, már-már iszonyatos kegyetlenségén. Egyáltalán, hogy jut eszébe a kedvenc
virágát bármilyen korlátok közé szorítani?
Igen, Izidor kedvenc virága a
bogáncs volt. Kicsit tapadós, ragadós, de legalább olyan szép, mint mondjuk, a
leveles növények közt a csalán. Mit tehet az a szerencsétlen arról, hogy minden
kisebb-nagyobb Nityka kezét összetüzesíti?
A bogáncs egy gyönyörűség, nem
hervadozik, nyugodtan vázába rakhatjuk decemberben, csak alig érzékeljük, hogy
már kikókadt, a rajta kívül senkitől sem kedvelt élővilágból. Van tartása!
Fáradtan is önmagát adja. A mai világban ez akkora nagy lózung, hogy még Izidor
is kötelességének érzi ezt kiemelni!
Már majdnem az egész
kriglikoktélt – nem kell kétségbe vonni senki szavát, még az övét sem,
három-négy csepp sör mindenképpen volt benne – elfogyasztotta, amikor, mint
általában hasonló helyzetekben, veszedelmesen idegferdítő hangon újfent
rázendített:
„A bogáncsnak megtiltani nem
lehet, hogy ne nyíljon, ha jön a szép kikelet…”
Állát korsójának szájtápláló
részére támasztotta, és bámult. Meglassult, alapos gondolatok haladtak
visszafogott sebességű agyfogaskerekei között.
Miért is szeretem én a bogáncsot,
gondolta, talán, mert színtelen, szagtalan? Valamilyen színe mégis van neki, és
bizonyára szaga is. Labdacsnak ugyanúgy használható, mint szükség esetén
parittyatölteléknek. „Ej, de régen volt, jaj de régen volt…”
Aztán eszébe jutott, hogy ezt a
nótát nem ismeri, de ha egyszer mégis hazajut… Optimista ember volt, igen-igen
optimista, a későest óráinak megkortyolt fárasztásában is.
Beveti a kiskertet bogánccsal, és
átneveli az asszonyt, hogy mindenféle lehetetlen színű, bordó, bordóbb, még
bordóbb ciklámen – az vajon mi lehet? –, az olyan általános puncs és pancs
színek helyett szokjon rá a bogáncs megjegyezhető színű bóbitájának
csodálására.
Erősen őszbe fordult már az idő,
akárcsak az ő koponyájából kinövő hajszálak. Nedves szellő próbálta segíteni
imbolygó útját, lelassultan emlékezett, hogy valaki azt mondta „járt utat,
járatlanért el ne hagyj”. Felülbírálta, mert a felfedezők sosem a kitaposott
ösvényen mennek. Még néhány rövid monológot mondott a bogáncsvédelmi törvények
felvirágoztatásáról, aztán bekövetkezett az elkerülhetetlen. Még néhányat
kiáltott három-három horkolás között:
– Aki leizidórázik, azt bebogáncsozom!
Aztán a durmolás teljesen
eluralta. Az orrán egy didergő tücsök melegedett, bár az eléggé kihűlt, ezért
visszaugrott a nyirkos fűbe. Forrt benne a bogáncsszerető sörös rum. Hajnali
tizenegy órakor ébredt, hálószobájuk lábtörlő szakaszán. Soha nem voltak
másnapossági tünetei. Ahhoz, hogy ilyen masszívabbat aludjon, dupla tartálynyi
tankolást kellett végeznie. Felült.
– Hé, Jolán, mi ez a sok bogáncs?
Az arcom is csupa karmolás… Nézd, az alsó lábszára, főleg bokaszinten
megdudorosodott.
– Te sovány fejű dagadék, ha
Pityu és Lajoska nem hoznak haza az éjjel, hamarosan virágoskert lett volna
belőled! Bogáncstermő! Csak azért mondom, mert néha meg-megébredtél, és
elkezdtél óbégatni, „a bogáncsnak megtiltani nem lehet…” című rémdalt, meg azt
is, hogy bogáncsfarmot akarsz nyitni.
Izidor egyenként leszedegette a
kis tapadókat, a hajából és szakállából külön mókázással, mert maximalista
volt. Nem vetette meg azt, amit más sem, de ha kocsmázik, akkor ne
fél-amatőrként tegye.
Ennek ellenére ő viselte a
kalapot otthon. Máskor, ha éjjel kettőkor került ágyba, akkor is elsőként
jelentkezett le munkahelyén, ez a mostani kirívó eset volt. Ilyen makulátlanul
tiszta, lekáderezett előélet után senki sem mondhatott neki ellent.
Néha megvitatta a dolgokat, bár
mindig előzetesen döntött. Most viszont, saját felkiáltása őt is meglepte.
– Vágjátok ki a fákat, szántsátok
fel a kertet, a tanya körüli rétet is tisztítsátok ki! Bogáncsot akarok,
sok-sok bogáncsot! Amiben majd Jolánkámmal, egyetlenemmel, meg Pityuval és
Lajoskával annyit hengergőzhetünk, amennyit akarunk!
Ezen a ponton roppant össze a nő,
felsikoltott. Előbb a konyhába rohant, hogy ledobálja a tányérokat, aztán
jobbnak találta visszamenni. Egyenként széttaposta a bogáncsfejeket, amelyeket
Izidor magáról leszedett, megfogta két darab, két méteres gyermeke négytenyérnyi
kezét és elkiáltotta magát:
– Hazamegyek a mamához, Izidor!
És cselekedett. Közben Izidor
nyolc tojást, egy nagy felszeletelt szalonnadarabra ütött, és egy fél kenyérrel
megfrüstökölte. Várt. Jól tette, mert húsz perc múlva megérkeztek.
– Te szégyentelen! Nem juttattad
eszembe, hogy a mama eladta a fejem fölül a házat, és most egy félszemélyes
sátorban lakik…
– Hol is, Jolánka?
Jolánka ismét felsikoltott, majd
potyogó könnyek között jelentette ki.
– Saját bogáncsültetvényének
kellős közepén.
– No, akkor munkára fel, a mama a
példakép, vagy nem?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése