Süntelenül

A dombtetőn, a hölgy árnyékos oldaláról, egy ritkás, hosszú szálú borostájú szerzet figyelte a felé közeledőt. Nagyon szép volt az a völgy, ahonnan araszolva döcögött valami feléje, akár a mesebeli kis gömböc. Gyakorlott szeme messzelátó nélkül is észrevette a térden aluli lábakat, így megértette, hogy a felpuffadt, zöld dió formájú teher gyalogtúrája láthatóan nem önerőből történik, mert széttaposott emberi cipellők csoszogtak előre.

Terhével eltakarta a mögötte húzódó erdősávot. Lassan a jobbján magasodó löszfalat is megbontotta. Közeledett. Figyelő pedig a domb tetején állt.

A bandukoló, bár tökéletesen ismerte a helyet, minden magaslatról az gondolta, hogy felért.

Persze, amikor az ember két centivel lát csak cipője orra elé, érthető ez a jelenség. Nem adta fel, pedig terhe már lassan betakarta, s bár kőhajításnyinál is közelebb volt, a cipői sem látszottak már. Valahogy felért. Szeretett volna megfordulni, vagy megpihenni, de ebben a helyzetben ez teljesen lehetetlen volt. Állt tehát, mint mákszemnyi csiga a hatalmas csigaház alatt.

– Erő, egészség, jóember! Mit cipel a hátán?

– Én, kérem, semmit! Csupán csak ezt a mogyoró méretű, apró hátizsákocskát hajítottam magamra. Talán a hámját látja?

– Nem kérem, egyre inkább világháborús víziaknára hasonlít, csak úgy nőnek ki puttonyából a lólábak.

– Hihetetlen! Ezt az egészet honnan veszi? Ismétlem, semmi sincs a hátamon, bár nem lehetetlen, hogy a kis unokám belecsempészte a sünfiókáját. Nagyon szereti, hiába mondom neki, hogy engedje szabadon. Az erdőszélen, a második házban lakunk, ott, látja?

– Én igen, de maga nem.

– Honnan veszi? Tökéletes a látásom, a sasé sem jobb!

– Amennyiben a hangyákat vizslatja, elhiszem. Nem sünóriás van a hátán?

– Van nálam egy irdatlan patkómágnes. Ott, negyven-ötven méterrel odébb tartom egy tokban.

– Mondja, ki a túró maga?

– Én kérem a lóláb-kilógástalanító vagyok. És maga?

– Hasonlít a szakmánk, én lólábtalanító vagyok.

– Na, idefigyeljen! Úgy tűnik, van egy nagy közös lóláb, ami átvette az összes többi szerepét. Nyugodtan dőljön hátra, a földig ér, sőt be a völgybe. Megtámasztja! Várjon, itt ez a rönk, leülhet. Ha elmondja a nagy, megnőtt összlóláb kilógásának titkát, segítek visszaszerelni.

– Uram, maga gondolatolvasó!

A kérdező rutinos ember volt, tudta, hogy valamibe, talán az egész lóláblógás megoldásába belenyúlt.

– Homályosan, derengően csupán. Azt mondhatnám, némi emberismeret és empátia-túltengés dagasztja jellemem, és persze a hihetetlen szerénység.

– Értem. Akkor el kell mondanom, igen, leszereltem őket, és bár olyan kövérek voltak lábak nélkül, mint két óriásvakond, de a hámot, lószerszámot és minden egyebet cserélnem kellett. A hengergőzéstől már elfogytak, úgy néznek ki, mint két sovány vipera, vagy vízisikló…

Vajon miről beszélhet ez az ember, gondolta a furcsa szakmájú, kiderítő mester. Ha jelét adja, hogy az egészből egy szót sem ért, baj lehet, sőt még abból is, ha félrekérdez. Tehát még hagyta egy picit.

– A lovaim…

– Igen, bizony, a lovai.

– Segít visszaszerelni?

– Segítek!

Vajon mit akar ez visszaszereltetni, gondolta.

– Nézze, egy hónappal ezelőtt jutottam arra a döntésre, hogy a nyolc patás helyett, kéthengeres meghajtású szekerem lesz. A kocsik is gyorsabban mennek, nem? Ám ezek a lovak nemsokára spárgányira fogynak.

– Milyen lovai vannak?

– Márkásak kérem, szabvány méretű lábakkal. Most már be kell vallanom, hogy ez tényleg az. Ideraktam a hátizsákba a nyolc aktív láb mellé, az összes pótalkatrészt. Ezek felcserélhetőek, bármelyik bárhová visszaszerelhető.

– Értem.

A kérdező válasza, ebben az esetben igazságközelinek látszott. A lóláb-kilógástalanító megszokta a meghökkentő helyzeteket. Belül nagyon nagyra tátotta a száját, mert ilyenről még ő sem hallott, de ha kimutatja, a puttonyos visszakozik, és az egész lóláb-kilógástalanítás bedől a duga mélyébe.

– Hány csavarkulcsa van?

– Minden szerszámból van épp annyi, hogy ha segít egy fűrészbakra felrakni a lovaimat, húsz perc alatt visszaszereljük a lábakat.

– Első, hátsó lábak?

– Nem, kérem! Mondom, hogy mindegy, mert szabványlábak.

– Ember, nagyon jó ember, fogja meg a kezem!

– Már hogyan tudnám ekkora súly alatt? Alig látom a cipőfűzőjét.

– Nyissa ki végre a szemét!

– Jé, ez a hasa!

– Úgy van. A nagy lóláb összement, a kicsik is visszahúzódtak. A hátán, most tényleg maximum almányi hátizsák csücsül. Úgy látom, meggörbítette! Mondja, szokott felelőtlenül beszélni?

– Előfordul, kérem tisztelettel…

– Mondtam már azt, hogy így, vagy úgy görbüljön meg? Soha nem szabad ostoba vágyakat – mondhatni átkokat – árasztani sem másra, sem magunkra!

– Mondtam ilyet, kérem szépen, amikor leszereltem a lólábakat, mert úgy tudom, ezeket nem lehet leszerelni.

– A hátizsákjából megint kilógott a nagy, központi teherviselő patkós. Vallomása után, maga is kiegyenesedett!

– Jaj, de kedves! Nem tudom, hogyan csinálta onnan, de megvakarta a hátamat is, ami már nagyon viszketett.

– Dehogy kérem! A kilógó lóláb patkója, összementében végighorzsolta. No, megoldottuk a rejtélyt, magának már nincsenek kilógó lólábai, a lovairól nem szerelt le semmit, menjen szépen haza!

– Köszönöm, uram! Parolázzunk le, ha gondolja, tegeződhetünk is.

– Törme Lék vagyok, barátaimnak csak Lék.

– Panda Bende vagyok, szólíts nyugodtan Panda Bendének.

A jövevény, sudár egyenesre kiegyenesedve, hetykén szedte lépteit a völgy felé, és lassan távolodott.

Egy újabb lóláb-lógást ikszelhetek ki… De akkor mi a szöszt láttam, ha vallomása szerint nem lóghatott ki semmi? A pasas azt mondta, nem szerelte le a lovainak a lábát, tehát hazudott. A lóláb kilógásának oka a kettős hazugság… Egyszer azt mondta, hogy leszerelte, másodszor azt, hogy nem. Végül is, valami köztes megoldást alkalmazhatott, engem is jól átvert! Csak azt nem tudom, hogyan tűntek el a kilógó lólábak? Még tanulnom kell, fejlődni, hogy a bonyolultabb eseteket is meg tudjam fejteni, talán a hölgy napos oldaláról…