Korom és fény

Ivánék a kis völgy legkisebb házában laktak. Általában róluk példázták a mintacsaládot. Gyermekeik, Rózsika és Tibi nyolc, illetve tíz évesek voltak. A szülők, mindig mindenben segítették egymást, amolyan „ahogy megfogadtuk” alapon.

Piciny, ferde udvar mögött terült el a birtokuk, ahogyan maguk között csúfolták. Az udvar szintjénél jóval magasabban kezdődött, a partoldalon kellett négykézláb felmászni. Ödön, egy idő után egy lépcsőszerű létrát csinált. Rögzítette, még karfákat is rakott neki, hogy valamivel kevésbé körülményesen tudjanak feljutni.

Az összes terület minden négyzetcentiméterét kihasználták, teli ültették gyümölcsfával, de volt bab, borsó, paradicsom, paprika, zeller, tojás, derelye is – a tojást persze a tyúkok tojták –, burgonya, kukorica, szőlő, tök, dinnye és még sorolhatnám.

Egy napon, Ödön ittas állapota után fura másnapossággal ébredt. Nagyjából havonta egyszer rúgott be. Már ő is félt önmagától, mert csak rövid ideig tartott a vicces fázis, hamar követte a kötekedő, verekedős. A következő napokon Icuka minden kék foltját végigcsókolta, és megígérte, hogy legalább egy hónapig nem iszik, akkor is kevesebbet.

Az egy hónap majdnem menetrendszerűvé vált, de a kevesebb ivás sosem jött össze. Bár lettek volna filmszakadásai, sóhajtott, de nem! Mindenre tökéletesen emlékezett, túlontúl jól. Néha legszívesebben agyonütötte volna magát.

Ébredés után egy másodperccel teljesen kitisztult és letisztult gondolkodással rohant neki a gazdaságnak. Ez volt az átlag, de most énjének kettőssége megszűnt, a jó Ödön – családcentrikus, jó férj, jó apa – szinte elpárolgott, és átvette helyét a dühöngő, erőszakos, nagyhangú, aki a hónap egy napján tör és zúz.

Ezt az ébredést nem követték bocsánatkérések, fogadkozások, hanem odamordult Icukára:

– Mars a szobába, vetkőzz!

– Na de, Ödön, nappal van, a gyermekek is itthon vannak…

– Jussom van rád!

– Sosem mondtam ellent. Ha kívánhatnékod volt, máskor befogtunk, kihajtottunk a falun kívüli erdőbe, és a szekérbe dobott szénán elvégezted, majd visszajöttünk. Mindig kitaláltál valamit, hogy éppen miért és hova kell mennünk.

– Ne sopánkodj, küldd fel a fiút és a lyányt a kert közepére, hogy ássanak egy nagy gödröt!

– Mit akarsz, te?

Ödön lekevert egy irdatlan pofont, és az ajtóra mutatott.

– Össze kell kapnom magam, és a gyerekeknek is szólnom kell… Várj!

Icuka meghagyta, hogy feltétlenül ássanak egy vermet, mert az apjuk valami nagyon fontosat és halaszthatatlant talált ki, majd iszkolt befelé. Ledobta ruháit, befeküdt az ágyba. Ödön megivott egy nagy pohár vizet, gargarizált, bement, lassan levetkőzött, aztán ő is befeküdt a takaró alá. Érzelemmentesen, fél perc alatt kielégítette magát, ahogy szokta, visszarántotta nadrágját és odaförmedt:

– Öltözhetsz!

Icuka, évek óta próbálkozott, de ennyi idő alatt sosem sikerült eljutni semeddig.

– Ebédelünk, teríts!

– De hát meg sincs megfőzve…

– Milyen asszony az, aki főtt étel nélkül hagyja az urát?

– De Ödön, soha életedben nem viselkedtél így! Az italozásos nap kivételével kenyérre lehetett kenni, és tudd meg, szeretlek!

– Ki a francot érdekel! Eszünk, mert olyan a kedvem! Kutat ássanak odafent, mert ebéd után még egyszer megyünk!

– Végleg nem értem, miért csinálod ezt? Teli az udvar, a ház oldala omlik, annyi a munka a kertben, hogy beleszakadunk.

Kapott még egy fülest. Gyorsan odarakott valamit enni, a gyerekeket kiképezte a nagyon mély gödör ásására. Egy soha nem látott, gyors ebéd után az ember megivott még egy pohár vizet, most egy liternyit, majd újra elkövette azt a fél perceset. Böfögött kettőt és felment a kertbe.

– Kölykök, hozzatok fejszét, kaszát és a villát!

– Igen, apám!

– Apu, most mit akarsz?

– Ne kérdezősködj, te lyány, menj a bátyád után!

Felvitték, amit kért, és csak nézték, megbolondult talán az apjuk. Előbb kivágott minden gyümölcsfát, majd leverte az egész termést. A szőlőt és minden növényt kikaszabolt.

– Most kell a villa! Te lyány, vidd le a kaszát! Kölyök, hozz egy lapátot, és segíts! Mindent belehányunk a gödörbe!

A gyerek nem tudta, mire vélje a dolgot, de mivel az anyja is igen furcsán nézett rá, csak tette, amit mondott az apja.

Sosem lehetett megtudni, minek a hatására, a bevadult apaállat tíz közös esztendejük munkáját tette tönkre. Olyan lett az egész, mint egy salátástál, vagy talán rakott palacsinta. Gondos egyengetéssel dobta egymásra a szétpocsékolt terményt. Felparancsolta a fűrészbakot, és a fiával egyenlő hosszúságúra szabta a kivágott gyümölcsfák törzseit és ágait, majd odaszólt a lányának, hogy rohanjon le, és gyorsan gyújtson egy szép nagy tüzet a fészerben. Szeretné lobogni látni a szalmát és szénát, mert egy díszkivilágítást megér az ő portájuk.

A gyerek, alig merte motyogva, szinte súgva közölni, hogy az anyuka ott ül egy szalmakötegen.

– Na, akkor mást eszelünk ki, ez is lesz olyan szép, mint egy tűzijáték. Rakjál anyádnak szépen jó vastag szénaalmot, fektesd rá, fedd be szalmával, aztán, hogy túl melege ne legyen, locsold le néhány vödör vízzel!

A lány lement az inkább létrán, mint lépcsőn. Semmit sem kellett közölnie. Miután szétszórta a szénát, az asszony úgy feküdt bele, mintha az lenne a világ legtermészetesebb dolga. Egy szisszenést sem engedett meg magának a locsolkodás közben.

Ekkor Ödön, hirtelenjében mindent meglátott, amit művelt. Előbb olyan állapotban volt, mint a félkómás tökrészegek. Körbefordult, a mosoly ráráncosodott az arcára. Örökre megbánta, hogy filmszakadást kívánt magának.

– Fiam, mondd meg édesanyádnak, kérem szépen, jöjjön fel!

A fiú nem érzékelte, csak részlegesen a változást, de ment. Icuka, úgy szalmásan, lucskosan, megcsúfolt gyalázata után nem mondott nemet. Egyenes derékkal, a karfákba fogódzkodva fellépdelt, mint Marie Antoinette a vérpadra.

– Itt vagyok Ödön, mi a parancsod?

– Icukám, nekem sosem voltak parancsaim… Szétmocskoltam mindent! Én most beleállok ebbe a gödörbe, és úgy, elevenen silózz a pocsékolásom közé. Ha más hasznom nincs, legalább a földet zsírosítsam.

– Üss a szádra, te, és nézz körül! Megvan a házunk, minden állatunk, a kisfiú, a kislány, te meg én és a kert is. Gyümölcsfákat, szőlőt, egyebeket ültetni és vetni jövőre is lehet!

Valami történt! A semmi, de annál milliószor több, magára rántotta Ödönt, aki – mint odalapított légy a falra –, széttárt kezekkel terült a sík láthatatlanra. Negyvenöt fokos szögben hátradőlt, de nem esett le, úgy maradt. A tudatában szétáramlott piszokság utolsó morzsáit is kiszívta ez a tapinthatatlan, érzékszervekkel észlelhetetlen. Mindnyájukat külön és együtt átölelte a fény.

Ödön, lassan egyenesbe emelkedett, ismét a saját lábain állt. Már csak mélységes bűntudatot és fájdalmat érzett belül. Közeledni sem mert övéihez, akikről el sem képzelte, hogy egy ilyen – ki tudja, micsoda hatására elkövetett – aljasságot minden latolgatás nélkül megbocsájtanak.

– Megvárom a reggelt, akkor nekiindulok. Tavaszig elszegődöm rabszolgának! Ha nem kapok olyan állást, ahol éjjel-nappali a munka, akkor két helyre megyek. Ha egyáltalán visszaengedtek, a havi egyszeri dínomdánomjaimat, örökre mellőzöm. Én most olyant tapasztaltam…

– Amilyent mi is – válaszolta Icuka –, mert a korom és fény közül az utóbbi diadalmaskodott! Találunk közelebbi munkát, nyolc órát én is elbírok. A kislány majd főz, mert igen rátermettke, az állatokat meg eldajkálja a fiú. Még csak azt sem mondhatjuk, hogy olyan nagyon rettenetes árat fizettünk a világosságért!