Vitézi visszatekintő

Ma ismét bóklászunk egyet az Olaszi temetőben, amint régebben is szoktunk. Elmegyünk a Perla előtt, és ahogyan máskor, most is végigböngésszük a sírokat. Tele van ez a hely bokrokkal, fákkal, az egész olyan, mint egy város közepébe nőtt erdő. Persze, a sírok mindjárt az ember eszébe juttatják, hogy sokak örök nyughelye mellett jár. De minden olyan relatív.

Emlékszem arra az estére, mikor meg akartam mutatni magamnak, hogy teljesen sötétben nem félelmetes temetőben mászkálni. Már akkor alaposan megnyirbálták, területe korábban a mai gyermekkórház közeléig ért. Alul és jobbról is zsugorítottak rajta.

Iosif Vulcan sírja mellett kezdtem úgy érezni, hogy talán nem a legjobb döntést hoztam. Persze a nyugvók már úgysem bánthatnak, gondoltam. Mire a közepére értem, a horgasinam úgy remegett, mint egy hosszútávgyaloglás után. A szívem nem is a torkomban, hanem egyenesen a nyelvem alatt dobogott. Csupán azért nem fordultam meg, mert tudtam, épp ugyanannyit kellett volna hátrafelé megtennem, mint előre.

Szélcsend volt, az idegrendszerem mégis felerősítette az enyhe légmozgás minden lebbenését. Nyikorgást, susogást hallottam onnan is, ahol nem lehetett. A megvilágított utcák nappalt idéző biztonságában fittyet hánytam volna mindenre, de rám sötétedett és az egyébként ismert bokrok összevissza bólogattak.

Már a kifelé vezető úton voltam, aminek a végén – rögtön Sanyika sírja után – ott állt az egyedüli ház a temetőben. Az ablakban égett a villany, a derengésben az udvaron is matatott valaki, mégsem nyugtatott meg.

Nagy nehezen léptem ki, de még az Ismeretlen katona útján is, ahol már egészen népes utca fogadott, feszültebb volt a hangulatom a kelleténél. Valahol, a kis piac környékén lankadt helyére.

Ki találta ki ezt az újabb sötét temetői sétát? Régen nem csak a fákat, bokrokat, de kívülről ismertünk mindent, kis túlzással még az odaköltözötteket is. Egyik emléktábláról a másikig olvastuk a neveket. Néhány gyönyörű kripta beleveszett a liánszerű dzsungelbe, és a magas téglafal mögül alig lehetett hallani a villamosok csörömpölését. Ne zavarják az örök nyugalmat!

Mit beszélek? Örök nyugalom, végleges lakhely? Teljesen meglepődtem magamon, mert vitézi név terjeng a sírok helye fölött. Ne Csokonaira asszociáljanak! Ennek látszólag kevés a jelentősége, hiszen egykoron a Csend parkját hozták létre. Sejtelmem sem volt róla, úgy kipottyant a megjegyzettek közül, de utoljára még egészen mást láttam...

A Vincés-nővérek kicsiny sírkertje, szerzetesnőkhöz méltóan, egyen sírkeresztekkel, mintha most is ott volna... Tényleg megmaradt! Ám mindenfelé sétányok, közvilágítás, padok pottyantak a kilakoltatottak területére.

Most miért is megyünk újra? Azért is kérdezem, mert akkor régen megfogadtam, hogy sötétedés után, soha nem megyek még egyszer át önmagamat tesztelni. Ebben a mostani sétában nem is érzem jól magam...

Korábban voltak szívszorító elfelejthetetlenek. Az előbb említett fiú, aki nagyon fiatalon költözött a boldogabb világba. Szülei nem csűrték a szót, nincs ott szükség vezetéknévre, csak ennyi állt a márványtáblán, “Sanyika”, és alatta egy gitár.

Most, a kutyasétáltatóknak külön helyet kerítettek, bár tényleg nem a négylábúak tehetnek arról, hogy gazdáik rá sem hederítenek a kutyaparkra. Az apácasírokat sem érzem környezetükbe illőnek, bár egy görög katolikus, lejjebb egy református templom is épült. 

Akárhogy igyekszem, nem tudom azonosítani a rég ismert kripták helyeit... Csak az jár az eszemben, hogy ez a “Csendpark” túlságosan zajos. Talán mások is ilyen “vitézi” gondolat alapján engedték szabadra fantáziájukat.

Sokakat nem lehetett kilakoltatni, úgy tűnik, ragaszkodtak ahhoz a jó két négyzetméternyi, elméletileg örökre kapotthoz... Valahol máshol lobbannak gyertyák a lakáscsere-akció után, de a makacsak most is a gyepbe vegyülten, sétányok alatt és kapuk mellett maradtak. Igen kellemetlen, mert amíg volt viszonyítási pont, a magánlaksértéseket el tudtam kerülni.

A rájuk épített panelek lakói már megszokták a helyzetet, nem ők intézték a dózerek beindítását, és az élőkkel foglalkoznak. Ennek ellenére zavarban vagyok, mert a legnagyobb jóindulattal sem találnám meg sem Sanyika egykori nyughelyét, sem az említett görög katolikus Iosif Vulcánét.

Könnyű az álom. A feltámadók már rég nem porhüvelyük rabjai. Talán nem is várják olyan nagyon, hogy újra anyagiak lehessenek. 

Megdőlt, berogyott emléknyomok után, ez a séta nem volt kevésbé zaklató, mint a megnyújtott léptű sok évtizeddel korábban történt, csak egészen más. Régről feltört emlékek bántanak. A gyertyáktól messziről fényes temető emléke, ami talán húsz éven át lehetett teljesen használaton kívüli... És persze ez a furcsa, cseles megvezetés, mellyel – a gyülekező vezényszó kiadása után – egy helyre terelték a maradványokat, azzal a vállveregető jelmondattal, hogy kegyeletpark készül emlékükre. Örökre, ahogyan meg is érdemelnék... Bár igazi örök nyughely úgy sincs, csak örök élőhely, de akkor is...

A valaha egészen mást szolgáló szabadidőpark nyugalmát hihetetlenül szapora léptekkel dúlják fel.

Semmi baj, vitézek jönnek és mennek. Hiszen, kinek neve ott lebeg, s tán nemsoká a táblákon is az fest majd, mit sem tehet a kétfázisú, gyorsított eljárásról.

Az ember egész életében tanul. Most a rácsos kapu, benőtt keresztek és az a sok-sok bokor, úgy látszik, lakhatatlanná váltak, vagy kellemetlenné. Kizártnak vélem, hogy az odaköltözöttek vágyódtak erre, és azt is, hogy a csend szava nem maradhatna mindenkor a csend helyén. A repkénnyel benőtt kupolák és az utcára kitekintő hajdani ágak, a kicsit túl komor hosszú fal fölött néhány címer, majd megbontott falak egy víztorony közvetlen szomszédságában.

Már nem is olyan biztos, hogy a tizennyolc éves önmagam helyébe ne tudnék annyi bátorságot gyűjteni, hogy igenis, akár lassúbb iramban, szívemben kegyelettel, még egyszer átsétáljak a lelkek egykori börtönénekhelyén. Kalapemeléssel, feltekintve a magas égbe, széttárt kezekkel kérnék áldást a távozottak lelkére.

Miért játszadozunk nyugodt lelkiismerettel békés emberek lelkivilágával?