Second hand

Nyeszerő nyakát behúzva kopogott be Nyerserőhöz, aki a négy méter széles, hat méter hosszú, kétarasznyi vastag lapú, szín üres kolosszális íróasztalánál osztotta a semmit. Mint rendesen, dolgozott…

Nyeszerő a fakikopácsolási alosztályon, odúdohosító magas beosztásban lubickolt, a nagy, széles üvegüregben. Ott, ahol a téglafalak téglából készülését már-már – a sokkötésű, felfújhatós, vízben oldódó műanyag használata elleni – bűncselekményszámba vették. A vízben oldódás annyit jelentett, hogy a pici előtégla a H2O nevű folyadékba dobálva téglává dagadt. Masszírozni sem kellett őket, kékítő hatásuktól függetlenül, biztonságosan, maguktól ugráltak a helyükre. Ez a kékítő hatásában nagymértékben különbözött a drága Attila édesanyja használta elavulttól. Szemberöhögte elődjét, és rojtosra szaggatta tulajdonosának külcsínjét, belbecsével együtt. Becstelenül…

Nyerserő elég nehezen vette észre a tizenhat-méternyi távolságról, hogy bárki barlangjába kéretlenül bebújt, bár egyeseknek ez privilegizált joga volt. Igaz, Nyeszerő nem gyakran élt vele, mert vagy orrára koppintott egy acéllégycsapóval, vagy észrevette, hogy ő van. Neki sokkal fontosabb volt, hogy a bujdosásnak tetsző láthatatlanságban kaparja kifelé kurtán – egészen pontosan – maga felé a dolgokat. Ez hihetetlenül jól ment neki, amíg bele nem rondított egy-egy kis senki. Nem is kereste a kérdéseket. Konfrontációügyben is kitérő volt, de most jönnie kellett. Elméletileg… úgynevezett elintéznivalója akadt, de nem saját zsebű, ezért csak sok képtelen morgolódás után gyúrta fel lelkiállapotát a benyitáshoz. Nem akart kopogni, mert rögtön alárendeltnek tekinthető lett volna, és miután az volt, nem szeretett szembesülni vele. Magával és általában semmivel sem.

– Jó, hogy megjött, közép kövér, árulja el hány kilogramm vagy megatonna a testtömege?

– Kilencvenhat kilogramm és negyvenhét deka súllyal állok mindenkor rendelkezésére, Nyerserő. Az előbb mértem, furdancs furdalta az oldalamat, hogy vajon mennyi lehetek. Az a hiperdigitális, csak nekünk mérleg tisztázta, hogy nincs fogynivalóm. Egyébként én ezt úgy fogalmazom át, hogy nincs veszítenivalóm!

– Nyeszerő, az a baj, hogy saját magunkra való tekintettel – hiszen az a dolgunk, hogy tekintettel legyünk, és ettől ne tekintsen el senki más irányába –, a mérleg néhány-tíz-kilónyi csalásra van beállítva. De ne csüggedjen, a testmagasság-mérő tökéletes. Mekkora nagy mar… cipán maga?

– Kérem tisztelettel, százhetvennégy centiméter a testmagasságom. Erre méltóztatott célozni?

– Céloztam, talált? Uccu neked, fuss!

– Bocsánatot kérek, nem értem…

– Állj az ajtó mellé, fogd azt a derékszögű vonalzót – nagyon derék –, és itt egy gombostű is. Biztosan nem voltál katona. Ilyen magas – azt hiszem, honvédelmi feladataid is vannak – pozícióban nagyon ciki lenne olyasvalakivel társalogni, aki azon a lealacsonyító, izé helyen megfordult, amiről a téglák mellett felelsz.

– Igen, kérem, voltam sorozáson, de valahogy nem jutottam laktanyaközelbe. Elég sok pénzünkbe került, akkor még számoltam. Tornából is fel voltam mentve, mert egy felesleges, úgynevezett testnevezés, ami tulajdonképpen testcsökítés volt, teljesen szétzilálta volna sóderlökő edzéseimet.

– Szóval sportoltál?

– Igen, kérem, magas szinten, már fiatal lurkó koromtól gyűjtöttem a pontokat.

– Pontyokat? Vicces figura vagy, jó sok pontot gyűjtöttél, hogy így harminchoz közel megszűnjenek az élet nehézségei nevű gondjaid.

– Így is lehet mondani, és úgy is, hogy karriert szerettem volna, nem olyan fejlettet – mélyen tisztelt, nagy funkció –, de ahhoz hasonlót, mint az öné.

– Tudom, hogy lenyelnél keresztbe, ha megkaphatnád a posztomat. Ügyes gyerek vagy, masírozz szépen a verécéhez! Nálunk ezt úgy mondják. Nem réce, veréce! Pici ajtócska, általában a tornácokon. Bár tény, hogy elfelejtettem, mik ezek a lükeségek, de valahol mélyen elraktározódtak bennem, és ha ne adj Isten, egyszer nagy szükségbe kerülnék, felbányásznám őket, téged meg le, jó mélyre. Látod, amit látok? Hol van ehhez hasonló, szűk lyukú favakság?  Nyílászáró izé, vagy mi a manó… Szerintem hat méter magas sincs! Tárd szét a kezeidet! Igen, gyanítottam, hogy a három méter szélességre sem tartottak érdemesnek… Na, most jön a feladatod. Van ugyanis egy sógorom, akinek ez a nyamvadt ajtóselejt megtetszett, így ha átpasszolom neki, falkitöréssel nyugodt lelkiismerettel kérhetek szélesebb, magasabb, és főleg vastagabb ajtót. Ez mindössze harmincnégy centiméternyi tömör tölgy, a te irodádon is jobb ajtó van!

Neszerő, elgondolkodott. A saját irodájában még szinte soha nem járt, az sem tudja, van-e rajta ajtó, de neki nem ez számított. Valahogy, valamiért inkább a gazdasági trend izgatta, annak is a zsebe felé masírozó szakasza. De vannak még bogarasok, akiknek ez is, az is fontos. Senki játékát nem hajlandó tönkretenni, pontosabban senki olyanét, aki keresztbe tud neki tenni.

– Parancsoljon, mélyen tisztelt magasan fungáló!

– Feszítsd a fejed az ajtónak! Most helyezd el koponyád púpjára a derék vonalzót, mely oly akkurátusan szolgál és véd engem. Ez is egy jelszó, de nekem nagyon bejön! Csinálj egy hosszanti karcolást az alsó és felső befogók metszőpontjánál, a sarokban. Te botor, ne csak bökdösd, karcold jobban meg!

Nyeszerő elkezdett gondolkodni és jól végigkarcolta az ajtót, amin még így sem látszott semmi.

– Elmehetsz, szólj a puccereknek, hogy nemsokára dolguk lesz. Amint kiteszem a lábamat. Ezt a roncs ajtót nyolc napja rakták ide, most leszerelik. Úgy nyúljanak hozzá, mint a tojás héjához, hogy szét ne törjön, restaurálják az általad okozott kárt, és az ily módon leselejtezett, mit sem érő vackot szállítsák le Legalsóra, a sógoromhoz. Ha meg merik kérdezni a címet, dobd ki őket! Szaporán dolgozzanak, tudjátok, hogy nem szeretem a zajt, hangoskodást, ricsajt. Mire megérkezem, a reggeli nagyjából tizenegy óra körüli időpontra, egy kétszer ekkora nyílászáró szerencsétlenséget varrjanak fel. Nyoma se legyen munkálatoknak, szemétnek, vagy mocsoknak! Mocsok, elmehetsz!

– Bátorkodom jelezni, hogy jelenteni valóm volna, de már jelentőségét veszítette, mert egy nagyon távoli ismerősöm – az édesanyám –, ilyen ajtóról álmodott. Talán majd egyszer máskor, máshonnan. Indulok, intézkedem. Alászolgája!

– Úgy látszik, mind a kettőnket ilyen rövidlátó képességgel megáldott rokonok vesznek körül, sőt ultra-rövidlátók. Nem tudom, emlékszik-e még, a rádióknál volt, vagy van ilyen. Na, jöjjön, itt ez az ollócska, elég nehezen tudtam kiszedni a kedvenc fiókomból. Mikor a társfőnököm bejön okvetetlenkedni, oda szoktam befeküdni. Rendkívül kényelmes, fél szoba méretű. De megalázóan kicsi… Nagyon kell figyelnem, hogy el ne kezdjek horkolni, mert könnyen elalszom ám. Nos, ott a sarokban, egy fél négyzetcentiméternyin nyisszantson kettőt a szőnyeg csücskébe, aztán szóljon azoknak a badaroknak, hogy a négynapos, elavult, szétkopott szőnyeget le kell cserélni, mert tönkrement. Tudja, vannak olyan országok, mostanában hallottam, ahol a gyerekek – kedves édesanyjukkal, vagy nélkülük – értelmes emberi tevékenység helyett, ilyen tákolt szőnyegek készítésével vacakolják el a napjukat. Játszanak! Normálisak azok, akik így nevelik a jövendő nemzedéket? Talán még nyolc-tíz éves korukban is szőnyegesdit játszanak. Nos, van egy közmondás, „valamit valamiért”. Hallotta már?

– Kérem szépen, nagyon halovány vagyok közmondásokban, de tagadhatatlanul dereng valahonnan valami…

– Alpári megfogalmazásban „hoci-nesze” a megfelelője.

– Ja, igen, igen! Ezt már sokkal jobban értem.

– Nézzen erre! Nem jobbra, hanem balra, pontosan a szemembe. Látja, erre van a hoci iránya!

– Bátorkodom megkérdezni, merre van a nesze?

– Mondja, semennyi esze sincs? Elképzelhető, hogy magának épp ellentétes irányban, de nekem itt!

– Nagyon sokat tanultam magától, én egyetlen…

– Nagyon szépen mondja, de ne folytassa, vak nindzsa! Tizenhat perc múlva kérek egy kimutatást, hogy ez ez épület, amiben ötszáz ügynökség – további egyenként hetvenhárom al-ügynökséggel – fészkel, nem engedélyezett konform téglából készült. Reggelig a kedves édesanyjának – vagy mi a túrónak nevezte, egészen közeli, talán egyenes ági, nem tudom, hogy fel- vagy lemenő rokonának – lefuvarozzák a nagyjából száz négyzetméternyi ócskaságot. Aludni is lehet rajta, elég vastag hozzá, talán másfél arasznyi. Szerettem, mert szépen süppedt, de holnaptól ezek a kiszolgálók egy másik, kicsit márkásabb, még süppedőbbet állítanak rendelkezésemre. Tehát, tizenhat percen belül kérem az igazolást, hogy nem szabvány konform a tégla. Az eszement sógorom – ez is valami, azt hiszem nem vér szerinti rokon, akárcsak a kedves édesanyja –, és az én, már nem emlékszem kicsodám, ilyen szedett-vedett dolgokat szeretnek. Természetesen számlázzon szabályosan mindent! Három eurocentre, az egészen használt, kopott, kidobni való ajtót. Ha elfogadja, mert nagyobb terjedelmű, a szőnyeget talán négy centre is becsülhetjük. Nos, ha nem helyes téglából épült az épület, akkor el kell bontani! A sógorom szereti az ilyen nagy épületeket. Maga kiállít egy bizonylatot, hogy a vakolat alatt szabványtégla van. A bontott anyagból akar építeni. Az összes díszítést, kupolákat, miegymást meghagyjuk – helyesbítek, meghagyja – a berendezési tárgyakkal együtt.

– Készüljön, kedves Nyeszerő, nehéz csaták sora elé nézünk, de a háború győzelmében nem kételkedhetünk. Mint B-megoldást – mert egyesek szívéhez túl közel áll ez a házikó –, javaslom, selejtezzük le összes alkotóelemét. Ha egyben nem megy, akkor darabonként, úgy, mint ezt a kis ketrecajtót és a lábtörlőt intéztük.

– Mélységes mélységből, alászolgája!