Tisztességes ajánlat

A Marosi családban hetedik napja feszültek az idegek Menyhértért, aki maga területén, vállalatán belül a legjobbnak minősített szakember volt. Amíg mások rumos tea helyett rumos rumot nyakaltak bíbor naplementés tengerpartokon, ő a holdsugaras kettégörbítettből szinte széttörötté hajszolta magát. Ez sem fedi a teljes valóságot, mert a munkáját – számítógépek mellett – másodpercre beosztók, fagyos mosollyal, egyre ködösebb átláthatatlanságúra feszítették normáját. Pedig már évtizedekkel elmúlt a klasszikus értelemben vett, bizarr normarendszer, ami felszínes szigorúságnak tűnően, két-háromórányi szükségszerű holtidővel is számolt. Néha épp ellenkezőleg, két-háromórányi munkaidőt is alig préselt ki magából.

Marosi Menyhért, szédületében olyan hibát követett el, amiért néhány évre rács mögé is zárhatták volna. Már nem volt fiatal, de kénytelen volt a napi tizenkét órát végiggebedni. Azt sem tudta mire vélni, vajon miért nem szólnak, hiszen sok mindent megért ezekben az években. Aztán a nyolcadik napon – olyan szélcsendes viharú meghívóra –, harmadik kísérlet után, hajbókolás nélkül bekopogott, mint akinek úgysincs vesztenivalója. Be is nyitott.

– Jöjjön, Marosi – dőlt majdnem fekvő pózba Kerekes tulajdonos, aki vagy igazgatónak, vagy managernek szólíttatta magát, a főnök urat is elviselte, de tulajdonos úrnak nem volt ajánlatos szólítani.

– Parancsoljon, kérem, megérkeztem! Kapdics szólt, hogy hívatott.

– Igen, Marosi, amit tönkretett, helyrehozhatatlan! Tárgyaltam néhány jéghideg jogász barátommal, ők nyolc évre saccolják az ítéletet. Kellemetlen – mondta, középre ugrott beszűkült szemekkel, és a kezdeti fagyosságból mosolyra, majd szinte vigyorgásra váltva –, hat-nyolc év! Végiggondolta, mit művelt velem, Marosi?

Nem szólt. Bár soha nem fogyasztott tudatmódosítókat, mégis egészen úgy nézett ki, mint aki jól belőtte magát. Kilépett a jelenből, és elfújta annak gyertyáját. Az jutott eszébe, mikor ezzel a kis nagyszájúval dolgozott egy munkapadon, ő kalapos úriember volt, ez meg egy zsugorítottan tetovált agyú, mindenki röheje. Aztán történt az a bizonyos fordulat, a nagybátyja átmenetileg politikaközelbe került. A hirtelen változáskor még röhögtek is, mikor Kerekes – félhavi fizetéséből – megvette a gyárat. Néhány évig elmosolyogtak maguk között, hogyan fogja működtetni, hiszen semmilyen önálló elképzelése sincs. Mikor az ötezer alkalmazottból négyezer-kilencszázötvenet elbocsátott, és a többit egy korábban irodának használt, görbe falú helységbe csoportosítva ráállította a – távlatokban, hosszan gondolkodva is menő – lekerekedett, fél kérdőjel bőrtömlő cipósított változatának mikrocsipes gyártására, amely az összes celeb fejet díszített, kis híján élet és halál ura lett.

– Marosi, ha jól látom, rám sem bagózik, vagy rosszul van?

– Tisztelettel, figyelem! Bocsánatát kérem, tisztelt főnök úr… – "Te mocsok, kis senki – gondolta magában – huszonöt éve hozzám sem mertél szólni, örültél, ha tegezhetsz" –, rosszul méltóztatik látni, semmi baj az egészségemmel. – „Ha azt találtam volna mondani, hogy megszédültem, rögvest kirúgsz, muszmogó nyuszi, aki voltál.”

– Nézze, Marosi, hány órát tud naponta dolgozni?

– Szükségtől függ, előfordult már, hogy három napig nem mentem haza. Folyamatosan, talán tizennégyet tudnék felelősséggel vállalni.

– Kap egy soha vissza nem térő ajánlatot! Egy teljes esztendeig, a vasárnapok kivételével, minden nap tizenhat órát dolgozik – oldja meg valahogy az étkezését –, és olyan iramban, mintha besózták volna. A norma dupláját várom el magától! Tudja mit, a tripláját! Természetesen fizetést nem tudok ajánlani, csak a büntetés elengedését. Utána kvittek vagyunk, ha még szükségesnek vélem a szolgálatait, hosszabbítok, mint a sportban. Aki nem teljesít, kiesik.

Nem csukta be szemeit, de igyekezett gordonkázó kislányt vizualizálni, és egy egész kamion méretű csodaakváriumot. Nem akart felordítani, hogy "te kis mocsok, mikor engem egy évre kiemeltek irodai szolgálatra, te szokásodhoz híven ontottad kezed alól a selejtet. Egyszer rajtakaptak, és nem úsztad meg. Igaz, akkor létezett az a munkahelyen letöltendő börtönbüntetés nevű baromság, ami tulajdonképpen kényszermunka, vagy ingyenmunka elegye volt. Pont olyan szabad voltál, mint akárki más, ugyanolyan keveset dolgoztál, vagy még kevesebbet, csak nem kaptál érte fizetést. Aztán a családod megorrolt rád, és elkezdtél lopni. Ment ez egy darabig, de épp én voltam a kapuszolgálatos, mikor az az izgága portás elkapott kéttáskányi – egymás mellett felsorakoztatott – benzines palackkal. Részegen, a pisztolyával le akart lőni. Körbetelefonálta a vezetőséget és hiába könyörögtem érted, a füled hallatára – még a pisztoly elé is álltam –, nem volt hajlandó segíteni, pedig azt mondtam neki én, elméletileg főnöke, hogy portás úr, felhívok mindenkit, hogy tévedni méltóztatott, rosszul értelmezett, csak hagyja ezt a szerencsétlent futni, hiszen nincs miből élnie. Másnap – majdnem kézen fogva – körbejártam veled kicsitől-nagyig a vállalatot, és semmilyen következménye nem lett az akkor már két hónapja tartó, napi tizenöt liternyi benzinsikkasztásodnak".

– Már megint úgy látom, máshol jár az esze, Marosi!

– Nem, kérem, csak elgondolkodtam az ajánlaton.

– Hát ezen ne nagyon gondolkodjon! Bár nem vagyok rossz ember, mégis adok önnek tizenöt másodpercnyi mérlegelési időt. Igennel vagy nemmel válaszoljon!

És a hajdani betiltott bronzforma, valóban elkezdte mérni az idő folyását.

– Igen, vezérigazgató úr, és köszönöm a jóságát, sosem fogom elfelejteni! – mondta darabolt érthetőséggel Menyhért.