Cölöp, maga celebe lett

Csoportja, alig tudta a szegletfába kapaszkodva visszafogni Nemadomaringetaszorítóazenyém-tenyikhászkisstripecet, a szemközt ülőtől! A másik sarokban, Vad Bivaly ücsörgött csendesen, amíg az albínó pingvinhez hasonló főpincér, a "box" kódszó elkiáltásával "menjetek és verjétek félig agyon egymást"-jelzést kiadta. Hosszú nevű a közönség szívfájdalmára, a feledik másodperc második felében, fejét kissé elhúzva, Vad Bivaly öklébe rohant. Kiváló reflexű védekezése folytán, leeresztett karral, ellenfele kesztyűje füle mellett repült a levegőben, teljes hosszban.

A közönség nem értette. Hosszú nevű talán Vad Bivaly karaljának desodormentes tilalmi fegyvere, a sokk vagy egyebek miatt került – sarka körül megfordulva hasmánt – KO-ba? A kezdeti kiábrándult mormolást a közönség fagyos csendbemerevedése követte. A termetes "pincér-mérkőzésvezető" számolt. Kilenc közelében oldalba szerette volna rúgni. Magában "kelj már fel, te igen hosszú nevű, hiszen még szünetekkel együtt, úgy negyvenkét perc mérkőzési idő van hátra. Legalább a második-harmadik negyedig húzzátok el", gondolta, de akárhogy nyújtotta a kilencet – már a szusz is kifogyott belőle –, muszáj volt levegőt vennie és kimondani a kegyetlen tízest.

Mindenki lehangolódott. Aztán berohantak a csapattársak, és rövid vakarózás után tudatták, hogy a sportoló, aki eddig mindenkit kiütött, és senkit nem tűrt a ringben, egy ilyen fatális KO következtében életét vesztette. Pedig a szorítót mérkőzés idejére saját felségterületének tekintette, kivéve a kifehéredett döcögőt, mint semleges nemlegeset.

Nem létező kalapjaikat leemelve, a csapatorvos és a gyúrók már-már csüngő pozícióba horgasztották fejüket, mikor kihirdették a tragikumot. Megérkeztek a hordággyal, és fehér lepedő híján szépséges bársonyköpenyével terítették le, amiben bő negyedórával korábban a "Boci, boci tarka" című, melankolikus darab rappesített változatára menetelt, senki által nem gondolt halálába. Annyiszor megküzdött már, és most egyszer, de örökre alulmaradt.

Az öltözőben a csendet felváltotta a düh.

– Ez a piszok hosszú nevű – sosem tudom megjegyezni; ép elméjű ökölvívó nem választ ötven szóból álló játékosnevet – pont most tudta beadni a kulcsot, egy ötszázmillió dolláros mérkőzésen? Ez a… bocsánatot kérek kifakadásomért – iramkodta csendesebbre magát az edző – jámbor ember még olyan sokáig élhetne. Csak legalább ne húztuk volna az időt. Vacakoltunk, tesze-toszáztunk, és mire az órámra pillantottam, bizony, már legalább félórája elrepült füle mellett az a végzetes kesztyű. Sosem fogom megérteni.

– Mester, csak csendesen hajoljon ide, nézzen körül, van-e kamera!

– Nincsen, fiam, nyugodj békében!

– Remek, akkor megfordulnék, nagyon elzsibbadtam, fel is ülök. Nézzék, ez a rezgő bokájú szelíd kecske, aki magát Vad Bivalynak aposztrofálja, beállított hozzám az este és ajánlatot tett. Előbb a rendőrséget, meg magukat akartam hívni, aztán, mikor hajlandó volt írásba adni mindent, kötélnek álltam. Kiket is ütöttem én ki mostanáig?

– Mindenkit, fiam, akivel a szorítóba álltál.

– Igen, főnök. Sikeresen összeválogatta a legnyúlgerincebbeket, hogy még véletlenül se legyen esélyük egy-két menetnél többre. Ez a bamba, vadon élő már jó néhányszor kifeküdt, kicsit más stratégiát folytató edzőjének köszönhetően. Nem hiszem, hogy megköszönte, de minden alkalommal azonos szintű, vagy nála jobb ellenfelekkel öklözött. Nos, az eszét már rendesen kipüfölhették, mert csak a veretlenségemet látta, meg az összeget. Ugyebár nagyon sokat lehetett volna nyerni és ugyanannyit veszíteni.

– Hát ez az, fiam, kiszedtél a zsebünkből legalább százmilliót… Nekünk is járt volna annyi, nemde?

– Ja, főnök, hatvan-negyven százalékot ajánlott a javamra, ha eljátsszuk ezt a pantomim balettet. Ott van az ügyvédem széfjében, jó részletesen leírva az egész. Ötszázmillió hatvan százaléka, háromszáz. Abból maguknak, hogy ne károsuljanak, átengedek százat, nekem marad kétszáz, és hagyom a fenébe ezt az egész hülyeséget. Mi van, főnök, miért vág ilyen fancsali képet?

– Egyetlen hosszú nevűm, hogy gondoltad ezt az egészet?

– Egyszerűen. A magam kétszáz milliójából nem engedek, a magukéból egy kevés pénzt kénytelen leszek lefaragni, hogy az életből kivándorlásomat, kisebb törvénytelenségek árán törvényesítsem, és új személyazonosságit szerezzek. Aztán mehet ki-ki a maga útjára.

– Baj van, fiam…

– Ne riogasson, így holtomból ébredten, főnök! – vigyorodott kimondhatatlanul hosszú nevű.

– Biztos forrásból tudom, Vad Bivaly az este nem írhatta le ezt az egészet, nem is írhatta alá!

– Most mondom, főnök, ott volt nálam!

– Értem, de tegnap kézmeditálást tartott, ez biztos! Az a baj, hogy figyelemelterelő műkezet használt a gaz…

– Hát erre nem is gondoltam – bambult saját pechjén névhalmozó –, megyek és agyonütöm.

– Ne tedd, hiszen meghaltál!

– Ja, bocs, azért olyan rosszul nem állok anyagilag, magukat is beveszem a buliba, ha vállalja, főnök. Arra gondoltam, most miután már sem celeb, sem cölöp nem vagyok, elméletileg…

– Pedig mekkora voltál kicsivel korábban, drága fiam, akit most agyon fogok ütni!

– De főnök, saját készpénzből oldom meg az eljátszott munkabaleset végeredményének törvényesítését és személyazonosságom megváltoztatását. A következőt találtam ki. Utána legalább tízszer annyiért, mint eddig, a maguk gyászos képe mellett fellépek saját hasonmásomként, harmadosztályú – jól fizető, biztosan kifektethető – ellenfelekkel, olyanokkal, akik egy karcolást sem tudnak ejteni rajtam. Ezt az ötszázmilliót be szeretném hajtani! Most már az egészet, nem csak a hatvan százalékát. Napi egy mérkőzésre van szükség. Kicsit irreális, tudom, de maga jó szervező.

– Úgy látom, te sem vagy az a kifejezetten vesztes típus, akinek egy órával ezelőttig gondoltalak. Hát akkor munkára fel!