K. O.

Ábrándozva baktatott András a Fecske utca flaszterét koptatva, mikor valaki hátulról vállon veregette. Fordultában csak egy öklöt látott és zuhant!

Sose bántott másokat, erre nem számított! Érezte, most elveszett. kegyetlenül szenvedett... K.O.! Minden sötét lett és néma. Csak a dobhártyái vijjogtak.

- Ki volt a támadóm? - kérdezte.

- Feledd el örökre! - hallotta visszhangként.

Oldalba rúgták.

Úgy érezte, valakinek szánalmasan igazságtalanul rabja lett! Elképzelte, amint rendet csinál cellájában.

Örült, ha végre valamit is látott. Egyszerre törött meg az akarata. Vajon, nem elég a vélelem, a félelemhez! De tényleg!?

Pár másodpercnyi eszméletlenség után megpróbált feltápászkodni. Furcsállotta, hogy víziójában egy mocsaras tengeren lélekvesztők repesztenek magukat hajónak képzelve, a nagyon északi Fűbefú által dagasztott vitorlákkal... Fűbefú!? Micsoda név... Vásznak szakadtak, árbocok roppantak ketté. Egymás után süllyednek a dereglyék a mélybe, ahol a fenék iszapja vált örök sírjukká. Soha, senki nem lel rájuk többé. Ám, ha mégis Sohasenki egy kései leszármazottja rájuk találna, tuti olajsejk lesz, vagy nem, attól függően, hogy, akkor kell-e még az olaj... 
De fura gondolat! Azt hitte, már mindent hall és lát... Csak azt nem tudta, mik azok a piros pettyek abban a nagy fehér mezőben, hisz eddig minden szürke volt, sőt fekete. Még néhány másodperc és rájött, hogy fehér nadrágját áztatja az orrából patakzó vér.

Nem volt még kiütve soha, de így, magához térten, már jobban rálátott az öklösök kiütöttség közbeni érzésére.

Hazatámolygott.