Belbecs

Meglódult az idő. A tervezett induláshoz képest két órával később eredtek útnak. A fiúnak feltűnt, hogy barátait puttony méretű hátizsákok cibálják vállból gerincferdülőbe. Még Margit is, akivel hetek óta csak fonódott és szövődött kapcsolatuk, cudarul felmálházta magát.

Ő vitt néhány rántott szeletet egy szatyorban, pár fasírtot és egy üveg teát. Az erdő még nem is látszott szinte, de a többiek már le akartak táborozni. Komoly felvilágosítási és noszogatási tevékenység árán, valahogy felcipelte őket a kedvenc, sziklákkal körülvett erdő katlanába, ahol az addig homályba burkolózott, mázsásnak tűnő málhák kibontakoztak. Úgy sülten, főtten megcsodálhatták a szőkén-zölden tarkuló környező világot. Elképesztő mennyiségű – egy század éhes katona regenerálására alkalmas – élelmiszermennyiség került a fű zöld asztalára, gondosan előkészített étvágygerjesztő üvegek kíséretében. A fiú nem tudta, hogy még olyan húsz-harminc későbbire számíthat, ezért evett. Előbb a magáéból, aztán – bár fizikai munkát végzett – a számára felfoghatatlan habzsolás kezdte tudata fölé görgetni – nemcsak az elemózsia, hanem – a felismerés morzsáit is.

– Ezek hatan meg akarják enni ezt a nagyjából húszkilónyi irult-pirult, sült-főzött húst, töltött tojásokat és kisebb lábasok krumplisaláta-özönét?

Talán fél óra alatt vált világossá, hogy – erdő ide, mező oda, virágok és levelek – aki nem eszik, az mocskos sértegető, az ivásról nem is beszélve. Persze ez kisebb terhet rótt mindenkire, rá is. Nagyjából a negyvenhatodik rántott szelet, valahány tucatodik fasírozott – már nyilvántartani sem bírta –, megnevezhetetlenül hasbarát kajacsoda benyakalása után megtelt. Nyeldeklőjéig tömören telítve érezte magát. Hanyatt feküdt, megpróbált pihenni, de épp kedvese – a kordbársony nadrággyönyört szétfeszítő – Margitka néhány kilónyi húsgyönyöréből nem evett még egyet sem. Pedig itt a nyilvánvaló elvárás egy-két kilónyi elfogyasztása. Az is lehet, hogy túlzott a mennyiséggel, de ami sok, az sok!

Mindenkit kocogásra invitált, de azok – a hátuk mögött levő munkára hivatkozva – meg sem mozdultak, és csak szemvillanások kilőtt nyílváltásával tudta Margitkát is rávenni, hogy legalább egy pár lépést mozduljanak odébb.

Margitka azt sem értette, miért szomjas, hiszen ahol szilvapálinka, likőrök, konyak és egyebek menekülnek butykosból garatokon le, ott szárazságra hivatkozni inkorrekt. Bedühödött, szúrósan nézett előre, majd mozdult kettőt-hármat törzsből, mintha egy falatot sem evett volna. Érdekes, a többieken sem látszott a sokkilónyi dagasztó, kizárólag ő érezte, hogy megfullad, ha még legkevesebb egy kilót meg kell ennie…

– Na, fuss, ha olyan nagyon akarsz – zordult a kedvetlenedett kedves –, nem égetem magam, egy percen belül visszamegyünk!

"Ilyet még nem láttam", gondolta a fiú. Elfutott az első fáig, aztán vissza. Felemelte fejét, belefújt a levegőbe, levegőért kapkodva, és odaszólt.

– Menjünk, olyan éhes lettem!

– Ez már más! Tudod, még senki nem mondta nekem, hogy pipikém…

Visszaültek a már-már növényekké alakult csoportba, hiszen gyökeret vertek. Senki és semmi kedvéért fel nem álltak volna, és fotoszintézis helyett, nyomták magukba a még annál is több kaját.

– Ha ezek bírják, én is! Margitka, kérek szépen tizenhárom rántott szeletet! Látom, töltött tojást is hoztál, hajíts ide egy tucattal!

Nekifogott, nyelt, lassan már fuldoklott. Az egész a garatját csiklandozta, és egy adott pillanatban – a levelek mögötti, pironkodó pókhálók is lelilultak szégyenükben, és szétestek – kijelentette:

– Nem tudok többet enni, itt fulladok meg. Kész, vége!

A kirándulás hátralevő részét a mozdulatlanság fekvő formájában töltötte. Kicsit odébb hengeredve megpróbálta szemlélni a fűszálakon mászkáló bogarakat, és elképzelni, milyen lehetett ez a csodálatos tisztás valamikor réges-régen, míg ez a kajabrigád el nem lepte. Aztán nyikorgó sopánkodások mellett, úgy délután három körül, a túrázástól agyonfáradt brigád elindult lefelé. Ő legszívesebben gurult volna, úgy érezte, teljes gömbalakot öltött. Nem is gondolta, hogy Margitkája szívét áttiporta, aki úgy vélte, ha a férfiak gyomrát belülről nem repeszti szét, szégyenben marad. Ha a kedvese nem hajlandó konyhatudományát nyelni, magára vessen! A lefelé út felénél már tiszta sor volt. Dúlt a düh. Szerencsére mások is kezdtek megszomjazni, ki sörre, ki konyakra, de amikor abban kongóan üres bárbelsőben, az elé rakott – hátizsákból kármentésre szánt – elemózsiától fejfájást kapott, már le is tudta kettőjük szakítását. Viszont rendelt tizenhat citronádét, amit pár pillanat alatt, minden túltelítettségét meghazudtolóan nyelt le, és kiállította a szakítási igazolványt.

A másik két srác már szolidarizált vele, bár nem értették, miért kell nyápickodni, ha egyszer három óra alatt hat kilót megehet az ember, de Margitka viselkedése bicskanyitogatóvá vált. Már inkább formaságból dobott be tizenhat érmét a zenegépbe – tudta, hogy elsőre úgysem azt csinálja, amit kér – és a "Térden állva megyek vissza hozzád"-ot, ami minden nőnemű hölgy szívét a napon felejtett vaj állapotába olvasztja, feleslegesen nyekergette le. Aztán visszadöcögött az asztalhoz, és a tömöttségtől lihegve kinyögte:

– Margitka, még térden állva sem! Most mennék a buszig, épp annyi pénzem van.

A srácok felálltak, a duzzogó hölgykoszorú iszonyatára, mely szintén összezárt, elhagyták a bárbelsőt.

– No, viszlát, srácok, a buszra valahogy egyedül is fel tudok szállni, menjetek, és vessetek be mindent oktalanul agyonsérült kedvenceitek több napig tartó kiengesztelésére.