Kolbászok

Tamási úr nagy kópé volt, de inkább abból a fajtából, aki a jég hátán is – akár hason fekve, ha fát vágnak közben rajta –, csak azért is megél. Kerülte a konfliktushelyzeteket, még a főnökséget sem vadászta, de közel s távolban, kereskedelmi ösztönökkel kívül-belül jobban bélelt személyt nem találtak, és ha fintorogva is, muszáj volt a cél érdekében üzletvezetőt csinálni belőle.

Nemhogy rosszindulatból, de tévedésből sem rövidített meg senkit. Ám ez a nap nem az a nap volt, mintha köze sem lett volna a korábbiakhoz. Talán nem működött a kontyok özöne, az egymásnak leadott drótok. Még a krumplihámozó ösztönű kisbíró sem tudhatja, hogy abban a húsínséges időszakban hogyan eshetett meg, hogy több mázsa kolbász – első osztályú, nem amolyan sóval, vízzel bélelt – miként kerülhette el a vásárlóközönség teljes figyelmét. Pedig ott lógott illatosítva a bolt belsejét.

Mikor a roham elmaradt, kicsit fellélegzett, de egy nap után az egész üzletbelsőt teleaggatta a jóféle kolbászokkal, és nem vették az emberek. Úgy látszik, megcsömörlöttek az évi három kiló, erőszakkal beléjük tukmált, színcsont hústól, vagy már tényleg rászoktak a legelésre. De egy héttel korábban, ha tíz kiló hús megjelent a hátsó sarokban, kivédhetetlenül ezrek rohamozták meg.

Tamási úr aggódni kezdett, és a harmadik napon összeszedette a – ki tudja, miért, a vásárlók által lampionoknak gondolt – kolbászözönt, majd visszavitette a raktárba. Úgy már nem volt meggyőző a kibocsátott illatmintájuk. Még nem léptek a züllés útjára, de a romlatlanságuk már a múlté volt.

Tamási úr egész éjjel nem aludt. Hajnalban, felkelés előtt egy órával, üstökös módjára zúdult be – rejtett, még a harmincas években jól kitanult – mesterségének egyik alaptétele: eladhatatlan áru nincs! A hadseregben is, ilyen-olyan frontokon, „a töltetlen puska nincs” vezérgondolat élt, ez az utóbbi csak megerősítette az elsőt. Kipattant ágyából, mintha élete legpihentetőbbjét aludta volna, felöltözött, és rohant, hogy ne csak az első érkező legyen munkahelyén, mint minden nap, hanem még saját maga előtt odaérjen.

Rögtön előkerített néhány asztallapméretű, hatalmas kartont. Egy fakanál nyelét laposra megfaragta, ki is lyukasztotta őket, spárgákkal díszítve, és az első betoppanót, aki Ibike volt, magához rendelte. Olyan parancsnoki hangon tette, aminek létéről a hölgy nem is tudott:

– Tépjen abból a füzetből egy lapot, és hozzon egy ceruzát! Megkérném, három mondatban írja le a mai reggelét!

– Bocsánatot kérek, főnök úr, már nagyon régen jártam iskolába. Ez valami dolgozat, vagy a párt esetleg?

– Ne kérdezgessen, csinálja! – vicsordult Tamási úr, aki nagyon nekikomorodott. Ibike nem emlékezett, hogy a főnök belépett volna, de egészen úgy viselkedett, mint egy párttitkár.

Egészen egyszerű oka volt, nem fenyvesek alá épített pagodák tetején, sármosan mosolygó, kék egyenruhás angyalokat látott, hanem már második napja ez a szó tekergett ingoványosan gondolatainak útvesztőiben. Attól félt, ha rajta marad a hús, az történik vele és óhatatlanul kollégáival is, ami minden hasonló helyzetben, bár egy esetről sem tudott eddig, ahol hús maradt volna eladatlan. Megtörténik! Mi az a tizenöt év börtön, amit sokkal kevesebbért rásóznak a mezei pechesekre. Abba is belegondolt, hogy nem golyóálló a bőre, egy ilyen mérföldes rendszerromboló szabotázs bizonyított bűnéért kioszthatnak akármit.

– Mutassa! – förmedt a harmincas éveiben járó hölgyre. – Elég jó az írása. Nos, a következő lesz a dolga. Itt a tintásüveg, fogja a fakanalat! Ugye, tudja használni?

– Főzetni akar velem valamit?

– Hát kifőztem valamit, az tény, de nem tűzhelyen fogjuk csinálni, mi ketten.

– Na de, főnök, maga mindig úriember volt!

– Ne ábrándozzon, Ibike, ahogy mondtam – keményítette vissza az, úgy látszik, túlságos mértékű leszelídülését –, írja! Várjon, egyszer írja le a füzetlapra, hogy az arányokat nagyjából be tudjuk tartani. Hatalmas betűkkel pingálja, a tintába mártogatott fakanál nyéllel mindegyik kartonra, hogy "Egységünk, a szocialista munka mezején, önként vállalta, hogy…", ezt nem tudom, be fogják-e venni ebben a hústalan világban, de írja tovább, "… állandó jellegű kolbászsütödét nyit". Na most, az értetlenek kedvéért, még nagyobb betűkkel annyit még írjon oda, "Sült kolbász kapható". Megvan? Essen neki, nem baj, ha nem szép, de nagyon olvasható legyen, és hatalmasak legyenek a betűk. Pingálja fel az összesre! Amikor megérkezik az első kolléganő, vagy kolléga, azonnal rakják tele a kirakatot, akasszanak ki körbe, amennyit csak tudnak.

– Tamási úr, ez igaz? Ennyi kolbász jön ezután, vagy…

Nem volt teljesen tapasztalatlan Ibike, elmosolyodott.

– Csinálom! Pirit meg Arankát is megkérem, hogy kezdjék el a sütést, remek lesz így sülten!

Soha nem fog kiderülni, hogy miért, de pillanatok alatt elkapkodták a sületlenül nem kellett hiánycikket. Az utolsó szál eladása után tíz perccel, Tamási úr sürgősséggel beszedette a táblákat, és egy röp-munkahelyi értekezleten, mindjárt a raktár hátsó szegletében, rövid köszönetnyilvánítás után, az örömtől túlreagáltan kijelentette:

– Ezt megúsztuk, emberek!

Nem nagyon fejtegették, hogy mit, mert viszonylag egyértelmű volt. Ám Tamási úr, egy egész héten át éjjel-nappali készenlétben várta a fekete autót, amiért ilyen marha volt, hogy ezt közzétette. Tényleg, vajon melyikük volt a tégla?