Neeeeem!

 

A helyiek tónak becézték, bár csak egy nagyobb kiterjedésű tócsa volt, a legmélyebb pontján is csak derékig ért a víz. Szomorúfűz ligeten át, lecsüngő levélaljzatukkal simogatva fejüket, hajukat, a két barát fürödni indult. Nyárközépben ez volt az egyetlen felüdítő pancsolásra alkalmas hely. Úszni szinte senki nem tudott a környéken, ahhoz tisztességesebb mélységű élővízre lett volna szükség.

Hársfa-erdőn át rövidítették a tisztásokkal tarkított utat, a terepfutók irányszögben mentek, nem ösvényeken, kitaposott úton, hanem helyismeretükre alapozva haladtak. Az éjszaka kezdetén ázott a kedves erdőillat, bár nem is erdő volt az, csak erdőcske. Egészen a partig húzódott.

Egy ütemben gyalogoltak. Amint kiértek, tapsikoltak, lubickoltak, mint a kicsik a strandokon a nekik szánt gyerekmedencékben. Fröcskölték a vizet, ugráltak.

A vízpart kevés szabad helyet engedett, hosszan benyúlt, magának helyet követelve a sás és a nád. Békák brekegtek, vízi csirkék csipogtak, a felszínen megkezdődött az algásodás. Ebből ők annyit érzékeltek, hogy színesebb a víz, érdekesebb minden. Egész felszerelésük egy-egy klottgatya volt. Mezítláb jöttek, és mezítláb szándékoztak hazamenni.

Andris kimászott a partra, végighevert a buja, naptól perzselt füvön, és nézegette a kósza felhőket. Maga mellett mindenféle ismert és ismeretlen soklábú rovart, gyíkot. Két-három ürge is végigtrappolt távolabb. Már-már elszenderedett, mikor megütötte fülét a meghatározhatatlan hang, sípoló bugyborékolás nyögéssel vegyítve. Oldalra fordult, aztán megint hátra, végül felült.

– Tomi, hékás! Merre vagy? Én csillagok alatt, kószáló fellegeket számláltam, mint fényes nappal. Ébren, vagy álmomban… – motyogta mintegy magának.

Tomi egy szűk kőhajításnyira éppen kiemelte a fejét, de már csak bugyborékolni tudott, kiáltani nem.

– Mit hülyéskedsz, látom a Hold fényénél, el akarod hitetni velem, hogy ebben a lavórban fuldokolsz.

Tomi nem jött fel többet. „Be akar csapni”, gondolta Andris, és még egy darabig nyűtte az időt, ami ilyenkor éjidőben olyan, mintha megállt volna, pedig az sosem, egy pillanatra sem hajlandó beszüntetni mállasztó tevékenységét. Ekkor villant be neki, hogy Kazimir bátyját néhány atyafival mintha arra látta volna homokot kilapátolni. De hát egy ilyen lábmosó tóból akármennyit kiszednek is, nem lesz belőle mély vizű. Várt, és az éjszaka hírnöke mintegy villámként sújtotta át benne a felismerést. Még kiáltott kettőt-hármat, aztán megfordult, és behunyt szemmel rohant, ahogy a lába bírta.

El kell érnie a falu előtti Kopacsek-tanyát, mert Kopacsek bácsiról úgy gondolta, talán tud úszni. A fák kérge szétdörzsölte, az ágak már nem cirógatták. Úgy érkezett meg, mint akit megvertek, vagy mint egy részeg ember, aki tüskebokorban akart szundikálni.

Percekig kiabált, amíg valaki előmászott, és további percek teltek el, míg az a valaki hajlandó volt Kopacsek bácsit felébreszteni, aki minden bizonnyal megérdemelt pihenőjét aludta volna egy kemény, átdolgozott nap után. De a kútásó bajnoknak nevezett Tamás bá végre előmászott.

Ő is megpróbálta az „eltűnés”, „kotródás”, „hazapucolás” serkentő szavakkal eltávolítani, de Andris már ajkaiba harapva, vinnyogva kérte, hogy ne kérdezősködjön, emberéletet kellene menteni a Selyem-alji tóból. Kopacsek bá visszament, ledőlt, és további negyedórai csendháborítás hatására volt csak hajlandó kimenni.

– Te takonypóc, holnap nem félig, de teljesen agyonverlek, ha nem tűnsz el azonnal! Bár így is, úgy is muszáj lesz, hiszen ekkorát nem lehet hazudni. Olyan, mintha azt mondtad volna, hogy valaki abban a lavórban, ott a falnak támasztva – látod, a Hold megvilágítja – fulladt volna bele.

– Kopacsek bátyám, remélem, nem fulladt meg! Kitakarították a medret egy szakaszon, Tomit már legalább negyven perce nem láttam.

– Negyven perce? Elsüllyedt?

– El, mint a nyeletlen balta…

– Na, vezess!

Nem volt már fiatal, a kocogás nemigen ment neki. Megnyújtotta a lépteit, ahogy csak bírta, de Andris indulásától a visszaérkezésig több mint egy óra telt el.

– Fogjad a zseblámpát, mutasd, merre van!

– Odavilágítok, ott azon a helyen láttam utoljára. Ez állóvíz, ott kell lennie!

Kopacsek bának volt halvány fogalma az időtényezőről ilyen esetben, de tényleg odáig gázolt a combközépig érő vízben.

– Takonypóc, te tényleg átvertél!

– Lépjen még vagy kettőt!

Lépett és eltűnt, mint akit elnyelt a föld. De a víz tette…

Kopacsek bá néhány karcsapással ismét a felszínre került, körbetekintett és odakiáltott:

– Igazad van, kölyök!

Talán hússzor is alámerült egymásután, végigtapogatta a medret, és feljött. Már nem szólt semmit, úszott pár métert, aztán felegyenesedett a sekély vízben.

Mint egy zsákot, hátára vette Tomit és kiszólt:

– Húzz ki!

Kezeit nyújtotta, és Andris megkönnyebbülten vontatta ki a parti fűbe.

– Kopacsek bá, maga nagyon ért az ilyesmihez, azt hiszem, most mozgatni kell a kezeit, mintha reggeli tornát végezne, és utána felébred. De jó, hogy megtalálta, ne haragudjon a zavarásért!

A szélcsendes éjszaka némaságát még némábbá tette Kopacsek bá hangtalansága. Hosszú idő után szólalt meg, mikor Andris már túlságosan sürgette, hogy kezdjék rendbe pofozni barátját, hiszen még haza kell kocogniuk.

– Fiam, most menj a vén Lanczihoz, ismered, gondolom, a szomszédom. Ne úgy költögesd, mint engem. Azt kiabáld, hogy Kopacsek bácsi sürgősen hívja, akkor fel fog kelni, mérgesen, a feje is füstölög majd, de előmászik barlangszerű, dohos lakásából. Ne siess, van időd, akár sétálhatsz is, én elleszek itt Tomival, vigyázom őt az éjszakától. Nem attól, amibe belezuhant, ahhoz én túl kicsi vagyok, csak ettől a csillagfényes, derűs égboltú félsötéttől. Megértettél?

– Kopacsek bátyám – rendültebb hangon a fiú már nem is beszélhetett volna –, meg sem próbálja feléleszteni?

– Gyermekem, több mint egy óra telt el. Sajnos, akadékoskodtam, te is az ösztöneidre hallgattál a józan eszed helyett…

– Mit akar ezzel mondani?

– Semmit! Jöttél a segítségért, most menj, és mondd meg, hogy egy szép ponyvára lenne szükségünk.

A mondat másik végét magában tartotta, hogy megóvja egy életre szóló lelkiismeret-furdalástól. Hiszen annyi hosszú ág hevert szerteszét a fűben, a füzes is karnyújtásnyira volt, de Tominak valamiért más adatott.

Nem kellett volna futnia, de amint a fák eltakarták Kopacsek bá látásától, a fiú behunyta szemeit, és vakon rohant. Elesett, felkelt, nekifutott egy fának, újra felkelt, és a felfoghatatlant elfogadni próbálva rázkódott mellkasa a hangtalan zokogástól. Mint nappal a megállíthatatlan verítékzuhatag, patakokban csurgott mindkét szeméből a könny.