Bábszínházban

Tata, két hobbija közül kizárásos alapon éppen az egyiket gyakorolta. Nem főzött, hanem vonatozott. Általában végigdolgozza azt az alig félnapnyi közös irodába zártságot, ám akkor összecsukta laptopját, és a támasznak döntött fejjel nézegette az odébb suhanó felhőket, mert rézsút felfelé látott hátrahajtott fejjel, aztán a ritmikus vonatzaj altatódalára lecsukódtak szempillái. Ritkán aludt el, de akkor úgy, ahogyan általában a hamar, mélyen és regenerálóan alvók kasztjába tartozók.

Talán tizenöt percnyi szundítás után úgy érezte, hogy túlaludt mindent – elkésik, már nem is emlékezett, honnan –, kábán odaszólt a mellette ülő, aludni próbálkozó hölgynek:

– Rózsika, kérem, főzzön egy kávét, így nem lehet dolgozni!

Aztán visszahuppant a feje, és tovább aludta azt a néhány percet, amit beérkezése előtt még megengedhetett magának. Már bőven Ploiesti után voltak, a nő nagy szemekkel nézett körül és figyelte Tatát, aki bármilyen pozícióban csodálatosan tudott durmolni. „Ez az ember alighanem magyarul beszélt az előbb, tehát ezt a kínzó álmatlanságot, ami engem gyötör, valószínűleg egy magyar nyelvlecke megoldaná. Hatodik órája nyúzom magam, és a legnagyobb alvásra koncentrálásom ellenére sem sikerül követni ennek az embernek a példáját, aki hihetetlen, de úgy tűnik, hogy értelmesen beszélt hozzám az előbb, és negyed másodperc múlva már megint aludt.”

Tata három perc alatt végigálmodta a szombat délutánt. Kis unokájával a parkban jártak, olyan mai gyerekeknek szánt elektromos autócskával.

Laurában még ott zsongott a gyermek, mert valahol látott egy régi hintalovat, és kortársaival ellentétben ő arra vágyott. Tata és a teljesen ugyanolyan nevű apu, már százszor megígérték, hogy csinálnak neki egyet, mert a kereskedelemben ilyesmit nem lehet kapni. Ezek ugyanis visszafejlesztenék a gyereket a tartósjáték-fogyasztásra. Épp azon a délutánon egyeztek meg arról, hogy a következő hétvégén, amikor szombat reggel Tata megébred, rögtön neki is fognak.

Igaz, a kislány nem számolt azzal, hogy a hintalovak nem járnak maguktól, de olyan energiabomba volt ő, hogy nem hiányzott neki a kisgyermekeket szedentarizmusra szoktató.

Tata előbb az óráját nézte, aztán a kislányt. Éppen fontolgatta, hogy valamilyen fondorlatos cselt be kellene vetni a hazaindulás érdekében, ám mielőtt megszólalt volna, döbbenten érzékelte, hogy Laura egy habtéglákból egymásra rakott, még vakolatlan falat bábul. Nem lehet tudni, hogy a mindenáron városkép-változtató nagy egylet összmunkája, vagy egyszerű kereskedelmi bódéépület kezdeménye.

„Mindegy” gondolta, másnapra megtudják, az ilyen falak gyorsan épülnek manapság. Az is lehet, hogy csomagolt homokot fognak a gyerekeknek árulni, mert az márkásabb a játszótéri homokozóénál.

De vajon miért nézi ez a gyerek olyan átszellemülten, mintha legalább a „Fehér csipkés macska karnisa” című kedvenc meséjét hallgatná?

– Kicsim, itt volna az idő. A mami megfőzött ma helyettem, mert én jöttem veled.

– Tudom, Tata, haza akarsz menni, hogy kitúrd a konyhából, de várj, amíg az előadásnak vége!

– Milyen előadásnak, csillagom?

– Hát a bábelőadásnak!

– Menjünk el délután a bábszínházba?

– Milyen bábszínházba?

– Oda a Sas alá…

Tata nem akarta, hogy Laura még egyszer toppantson, ezért újabb próbálkozást tett.

– Na, most mutasd meg, gyönyörűm, hogyan tudsz ralizni, lépj a pedálra!

– Nem megyünk, amíg az előadás véget nem ér!

– Még mindig nem értem, milyen előadás, drága?

– Hát ott! Nem látod a fejeket? Az a szélső, a gonosz fej, azt mondta a herceg-királyfi fejnek, hogy fejbe vágja.

– Azok az emberek ott beszélgetnek?

– Nem emberek, hát nem látod, Tata? Fejbábok! Az egyik csak félfejbáb, a másik vállfejbáb, van, amelyiknek csak a haja látszik.

– Azok emberek…

– Ugyan, bábszínház! A herceg-királyfi azt mondta, hogy megvív vele.

– Így mondta?

– Nem, valami olyasmit mondott, hogy jól bepancsol. Nem tudom, én szeretem a pancsolást, de azt hiszem, ő megvív vele. Akkor a gonosz fejbáb elkiáltotta magát, „sört, sört, sört”, a herceg-királyfi pedig, hogy „jó lesz neked a víz is”. Különben, lassan mehetnénk palotaépítő ragacsért.

Akkor szinte egyszerre fordultak profilba a csak Laurának játszók – a többi gyermeket a profán mászókázás, visongás, trappolás, homokozás kötötte le –, és Tata meglepetésére, a „színpad” mögül kijövők, meghajló bábszínészekhez hasonlóan taszítottak ki fejenként egy-egy talicskát. Pont erre volt ugyanis szükség.

– Látod, kicsim, hogy ezek emberek?

– Tényleg… Ez a modern bábszínház! Szabadtéri, és nem a fejükkel mozgatnak egy Katinka baba formájú, szép szereplőt, hanem a nyakukra nőtt fejjel nyűgöznek le.

– Olyan nyűgös lettem, de olyan nyűgös… Menjünk már haza végre!

– Várjál Tata, előbb megtapsolom őket, aztán eszünk. Én alszom egyet, te meg, ha akarsz, főzhetsz.

– Akarok, Laurám!

A vonat már a külvárost érintve robogott az Északi pályaudvar irányába, Tata odafordult a mellette ülő nőhöz és megjegyezte:

– Bocsánatot kérek, asszonyom, úgy emlékszem, mintha egy pillanatra megébredtem volna.

– Igen, uram, olyan irigylésre méltóan jól aludt, és a hangjából, mindjárt a második szó után, ha meg nem bántom, leszűrtem, hogy magyar.

– Miért bántana?

– Mondja, hol lehet beiratkozni magyar nyelvleckére?

Tata még jobban elámult, mint unokája bábelőadásának fejes és fejetlen része alatt. Majdnem megkérdezte, miért akar, de gondolta nem beszéli le. Ám a hölgy magától kibökte:

– Sosem tudtam vonaton aludni, és a munkámhoz tartozik. Három-négyhetente kénytelen vagyok Suceávára felvonatozni. Nekem így közelebb a csatlakozás. Nagyon szeretnék közben aludni, mert ez teljesen kiesett idő, de sosem tudok. Maga viszont, ahogy behunyta a szemét, abban a pillanatban elaludt. Már tudom, hogy ehhez a magyar beszéd segítette hozzá! Tehát, ha megtanulom a nyelvet, én is képes leszek önhöz hasonlóan végigdurmolni az egész utat.

– Én általában végig dolgozom, csak néha alszom egy keveset, de akkor nagyon. Ha megadja a telefonszámát, vagy valamilyen elérhetőségét, találok magának tanárt.

 Közben azon morfondírozott, hogy talán nagyon régen volt gyerek, vagy még most is az, mert értette is Laurát, meg nem is. Ezt a hölgyet nem is érti meg, de a lényeg máshol van… Begurultak az Északiba, búcsút vettek egymástól, és hazafelé –  élete nagyobb részének otthont adó, átmeneti lakásába –  már azon morfondírozott, pontosan hogyan készítik el azonos nevű fiával Laura hőn vágyott hintalovát. Meg azon is, hogy a fejesek fejetlenek, vagy a fejetlenek fejesek. És persze, a mély alvás titkát megtudva, valahogy hozzá kell segítenie ezt a szegény suceavai hölgyet, a legkézenfekvőbb megoldásra.