2013. augusztus 30., péntek

Bábszínházban

Tata, két hobbija közül kizárásos alapon éppen az egyiket gyakorolta. Nem főzött, hanem vonatozott. Általában végigdolgozza azt az alig félnapnyi közös irodába zártságot, ám akkor összecsukta laptopját, és a támasznak döntött fejjel nézegette az odébb suhanó felhőket, mert rézsút felfelé látott hátrahajtott fejjel, aztán a ritmikus vonatzaj altatódalára lecsukódtak szempillái. Ritkán aludt el, de akkor úgy, ahogyan általában a hamar, mélyen és regenerálóan alvók kasztjába tartozók.
Talán tizenöt percnyi szundítás után úgy érezte, hogy túlaludt mindent – elkésik, már nem is emlékezett, honnan –, kábán odaszólt a mellette ülő, aludni próbálkozó hölgynek:
– Rózsika, kérem, főzzön egy kávét, így nem lehet dolgozni!
Aztán visszahuppant a feje, és tovább aludta azt a néhány percet, amit beérkezése előtt még megengedhetett magának. Már bőven Ploiesti után voltak, a nő nagy szemekkel nézett körül és figyelte Tatát, aki bármilyen pozícióban csodálatosan tudott durmolni. „Ez az ember alighanem magyarul beszélt az előbb, tehát ezt a kínzó álmatlanságot, ami engem gyötör, valószínűleg egy magyar nyelvlecke megoldaná. Hatodik órája nyúzom magam, és a legnagyobb alvásra koncentrálásom ellenére sem sikerül követni ennek az embernek a példáját, aki hihetetlen, de úgy tűnik, hogy értelmesen beszélt hozzám az előbb, és negyed másodperc múlva már megint aludt.”
Tata három perc alatt végigálmodta a szombat délutánt. Kis unokájával a parkban jártak, olyan mai gyerekeknek szánt elektromos autócskával.
Laurában még ott zsongott a gyermek, mert valahol látott egy régi hintalovat, és kortársaival ellentétben ő arra vágyott. Tata és a teljesen ugyanolyan nevű apu, már százszor megígérték, hogy csinálnak neki egyet, mert a kereskedelemben ilyesmit nem lehet kapni. Ezek ugyanis visszafejlesztenék a gyereket a tartósjáték-fogyasztásra. Épp azon a délutánon egyeztek meg arról, hogy a következő hétvégén, amikor szombat reggel Tata megébred, rögtön neki is fognak.
Igaz, a kislány nem számolt azzal, hogy a hintalovak nem járnak maguktól, de olyan energiabomba volt ő, hogy nem hiányzott neki a kisgyermekeket szedentarizmusra szoktató.
Tata előbb az óráját nézte, aztán a kislányt. Éppen fontolgatta, hogy valamilyen fondorlatos cselt be kellene vetni a hazaindulás érdekében, ám mielőtt megszólalt volna, döbbenten érzékelte, hogy Laura egy habtéglákból egymásra rakott, még vakolatlan falat bábul. Nem lehet tudni, hogy a mindenáron városkép-változtató nagy egylet összmunkája, vagy egyszerű kereskedelmi bódéépület kezdeménye.
„Mindegy” gondolta, másnapra megtudják, az ilyen falak gyorsan épülnek manapság. Az is lehet, hogy csomagolt homokot fognak a gyerekeknek árulni, mert az márkásabb a játszótéri homokozóénál.
De vajon miért nézi ez a gyerek olyan átszellemülten, mintha legalább a „Fehér csipkés macska karnisa” című kedvenc meséjét hallgatná?
– Kicsim, itt volna az idő. A mami megfőzött ma helyettem, mert én jöttem veled.
– Tudom, Tata, haza akarsz menni, hogy kitúrd a konyhából, de várj, amíg az előadásnak vége!
– Milyen előadásnak, csillagom?
– Hát a bábelőadásnak!
– Menjünk el délután a bábszínházba?
– Milyen bábszínházba?
– Oda a Sas alá…
Tata nem akarta, hogy Laura még egyszer toppantson, ezért újabb próbálkozást tett.
– Na, most mutasd meg, gyönyörűm, hogyan tudsz ralizni, lépj a pedálra!
– Nem megyünk, amíg az előadás véget nem ér!
– Még mindig nem értem, milyen előadás, drága?
– Hát ott! Nem látod a fejeket? Az a szélső, a gonosz fej, azt mondta a herceg-királyfi fejnek, hogy fejbe vágja.
– Azok az emberek ott beszélgetnek?
– Nem emberek, hát nem látod, Tata? Fejbábok! Az egyik csak félfejbáb, a másik vállfejbáb, van, amelyiknek csak a haja látszik.
– Azok emberek…
– Ugyan, bábszínház! A herceg-királyfi azt mondta, hogy megvív vele.
– Így mondta?
– Nem, valami olyasmit mondott, hogy jól bepancsol. Nem tudom, én szeretem a pancsolást, de azt hiszem, ő megvív vele. Akkor a gonosz fejbáb elkiáltotta magát, „sört, sört, sört”, a herceg-királyfi pedig, hogy „jó lesz neked a víz is”. Különben, lassan mehetnénk palotaépítő ragacsért.
Akkor szinte egyszerre fordultak profilba a csak Laurának játszók – a többi gyermeket a profán mászókázás, visongás, trappolás, homokozás kötötte le –, és Tata meglepetésére, a „színpad” mögül kijövők, meghajló bábszínészekhez hasonlóan taszítottak ki fejenként egy-egy talicskát. Pont erre volt ugyanis szükség.
– Látod, kicsim, hogy ezek emberek?
– Tényleg… Ez a modern bábszínház! Szabadtéri, és nem a fejükkel mozgatnak egy Katinka baba formájú, szép szereplőt, hanem a nyakukra nőtt fejjel nyűgöznek le.
– Olyan nyűgös lettem, de olyan nyűgös… Menjünk már haza végre!
– Várjál Tata, előbb megtapsolom őket, aztán eszünk. Én alszom egyet, te meg, ha akarsz, főzhetsz.
– Akarok, Laurám!
A vonat már a külvárost érintve robogott az Északi pályaudvar irányába, Tata odafordult a mellette ülő nőhöz és megjegyezte:
– Bocsánatot kérek, asszonyom, úgy emlékszem, mintha egy pillanatra megébredtem volna.
– Igen, uram, olyan irigylésre méltóan jól aludt, és a hangjából, mindjárt a második szó után, ha meg nem bántom, leszűrtem, hogy magyar.
– Miért bántana?
– Mondja, hol lehet beiratkozni magyar nyelvleckére?
Tata még jobban elámult, mint unokája bábelőadásának fejes és fejetlen része alatt. Majdnem megkérdezte, miért akar, de gondolta nem beszéli le. Ám a hölgy magától kibökte:
– Sosem tudtam vonaton aludni, és a munkámhoz tartozik. Három-négyhetente kénytelen vagyok Suceávára felvonatozni. Nekem így közelebb a csatlakozás. Nagyon szeretnék közben aludni, mert ez teljesen kiesett idő, de sosem tudok. Maga viszont, ahogy behunyta a szemét, abban a pillanatban elaludt. Már tudom, hogy ehhez a magyar beszéd segítette hozzá! Tehát, ha megtanulom a nyelvet, én is képes leszek önhöz hasonlóan végigdurmolni az egész utat.
– Én általában végig dolgozom, csak néha alszom egy keveset, de akkor nagyon. Ha megadja a telefonszámát, vagy valamilyen elérhetőségét, találok magának tanárt.
 Közben azon morfondírozott, hogy talán nagyon régen volt gyerek, vagy még most is az, mert értette is Laurát, meg nem is. Ezt a hölgyet nem is érti meg, de a lényeg máshol van… Begurultak az Északiba, búcsút vettek egymástól, és hazafelé –  élete nagyobb részének otthont adó, átmeneti lakásába –  már azon morfondírozott, pontosan hogyan készítik el azonos nevű fiával Laura hőn vágyott hintalovát. Meg azon is, hogy a fejesek fejetlenek, vagy a fejetlenek fejesek. És persze, a mély alvás titkát megtudva, valahogy hozzá kell segítenie ezt a szegény suceavai hölgyet, a legkézenfekvőbb megoldásra. 


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése