Ebsajgás

Ebsajgás jajszava bántja fülemet, és telít vele egy képzeletbeli tárolót, mely oda sem figyel életmedrek apró sárga tincseire. Kihullt… Vajon hová?

Elszállt mosolyok gyűjteményével, társas ebgyerekség egymásnak ugatása göndöríti a felhőkbe repült kibonthatatlant. Talán még értik is egymást, sosem fogjuk megtudni, nem vagyunk kutyák…

Velem együtt, makacs érthetetlenséggel hentereg előttem a parányi tarló, mely első és második kaszálása után jó héttel ismét derékig érő buját növesztett. Most, talán a kutyajajok összhangba fonódására, már három hete sárgás. Tövén halt szénaillattal sztrájkolja el a visszadúsulást.

A kutyabúsulás az ok, már biztos vagyok benne, mert mögöttesük is akad, nem is pehelysúlyban játszó. Mint diaképeket tologató, még felfutó zöldeket mustráló, érzékelem a száradt kopárság tücskeinek éjszakai egymáshívogatását. Finom rafiaostor-csapónak gondolja, úgy csap ki a tavasztól nyíló rózsák pirosságából is a kutyabánatot-megértés. Még látszólag örök mosolyuk bátorítóan tompítja a szétkiáltott fájdalmat.

Az egyik közülük már az ég csillagainak tudósaként vonyít, a valahová elbújt, felhőtlen ég Holdjára, és esdeklő szemekkel bámulja a folyondár nagy sárga levelét. Ő olyanokat tud róluk, amikről értelmében semmit sem bír kivetíteni, és mégis összességében érzi, hogy valami nagy-nagy hiány gyűlt köré. Legfőképpen belsejében.

 Már véglegesen komoly begubózással – mint annak a mákhoz hasonló, kelkáposzta-cifrázatú levéllel megáldott növény gubójának belseje – fogja önszántából leélni hátralevő életét kutyatisztességből, mert „kutyául” nem tud embertelenül viselkedni.