A fal

– Nézzétek, milyen szánalmasak, ahogyan ott ülnek egymás mellett a fülkékben! Szándékosan nem tetettem ajtót rájuk.

– Elnézést, hogy másra is figyelek, Mindenfőnökökfőnöke, valahonnan, úgy eszembe jutott a kérdés… Mondd, Epszilon, miért vagy te epszilon?

– Azért, Sótalan, hogy piciezüstösen csilloghassunk mindketten, mint Argentína! Argentína nélkül ez az egész Fermentáló nem működne!

– Mi van velem, tulajdonképpen?

– Bocsánat, Nagyfőnökökfőnöke, véletlenül böktem a nevedre…

– Hányan ücsörögnek ott, a porcelánalátéteken?

– Pillanat, veszek egy számológépet!

– Nem kell, Epszilon, én akár tízen felül is tudok számolni!

– Hódolatom és csodálatom súrolása agyvelőtágulásodnak!

– Tizennégyen, ha jól számolom, furabetűs. Fermentáló, téged hova is súroljalak?

– Figyelj, Sótalan tizenegyes, vagy tizenkettes – ennek még utána kell néznem –, engem magamhoz sorolj! Te pedig Csicseri, levehetnéd a lábaidat az asztalról!

– Na de, Mindenfőnökökfőnöke! Micsoda főnökség az, ha az ember összeszorított térdekkel bámul át az üvegen? Okos voltál, amikor megcsináltattad!

– Az elején nem tudtam, mi lesz belőle, különben másodkézből kaptam az egészet. Akkor nagyon-nagyon jól menő pingátorok voltak ott. Olyan művészi izék, amikre nincs piac. Értük csak az ultrasznobok fizetnek, ha rájuk jön egy-egy mázsa pénzt, egyébként nem igazi kommersz terméket gyártottak itt. Nem lehetett mindenkinek eladni másnaponként egy röpgyorsan gyártott festékkaparmányt. Ugye, milyen jó, hogy így oldottam meg? Az ücsörgők mókás trónusaikon azt hiszik, hogy senkitől nem látva, azt tehetik, amit egy ilyen jellegű átlag közhelyen mi is szoktunk, de a fal transzparenciája nem irreverzibilis, azaz egyoldalú.

– Főnök, biztos, hogy ezt így mondják?

– Epszilon, elzöldítem a szemed alját!

– Bocsánatot kérek, minden Fermentálók legnagyobbika. Mi ketten, Sótalannal, tizennégy színváltás után úgy döntöttünk, hogy Beton Argentína útjára lépünk! Ha a legmélyebb csődbe taszítjuk is vállalatunkat, akkor is mozgatjuk a bábokat. Csicserivel egyetértésben tesszük ezt! Ugye, egyetértesz, kedves Csicsa?

– Ne haragudjatok, olyan melegem van, le kell dobnom a szerkómat…

– Kislányok, ez nem olyan hely! – kacsintott Fermentáló, majd nagy serénységgel segített kupacba rakni a ledobáltakat. – Sótalan, vegyél be egy nyugtatót, és bámuld a trónokon ülőket!

A falon túl tették a dolgukat. Olyan lóháton esett át a műterem irányítóstábja, hogy azt képzelték, egy szakaszokra osztott közvécébe látnak, és ez a heroikus dekadencia, egyszerre megtizennégyszereződött.

– Tomka, Gregor és Aljosa, ti is látjátok, amit én? A fal hirtelen átlátszóvá lett! Hihetetlen, de az egész főnökség pőrén mászkál… Berendeztek maguknak egy elképesztő közillemhelyet, bár inkább rendezetlen magánnak látom.

– A fal… De mi lett a fallal? Hozok egy függönyt szükségparavánnak!

– Nem tudom, Aljosa, talán Randi megmondja… Csak az a baj, hogy Viadallal együtt belógnak a másik oldalra, mint egy-egy fogvájó. Átengedi őket a hirtelen átlátszó üveggé vált elválasztófal. Egyik felük megpróbál nyugodtan festéket vakarni, de a benyúlt részükkel kétségbeesetten jeleznek! Azok odaát nem értik, és még jobban röhögnek.

– Én azt hittem, ezek külön irodában dolgoznak…

– Én is, Tomorka! Már olyan szinten elrugaszkodtak a valóságtól, hogy csak önmagukat látják.

– A főnök nyomkodott valamit, szerintem attól lett ilyen „tűnődő” a fal.

– Harsogó, te mindig a lényegre tapintasz. Úgy ülünk itt, mint vallatóban a gyanúsítottak, egy különbséggel, mi látjuk őket! Bár azóta kétszer megszakadt a kép, mert a beintegető félbenyúlók odébb lökdösték Fermentálót.

– De!

– Nincs de, barátom. Omlik a fal, apró üvegszilánkocskák millióira. Meg kellene festeni, mert ti négyen-öten – talán még én is –, megpróbálunk festésvakarás helyett festészetet művelni.

– Az elmúlt nyolc évben ezért is maradt el mindnyájunk premizálása. Jutalmazták és kitüntették Bondacseket, Mizgest, Leflakonírozottat, Tavrantyut és még jó néhányat, mert elég jól vakarják a kompromisszumos festéket. Némelyikük megpróbál a művészet közelébe kúszni, de minden igyekezetükkel besegítik a piacosítást. Így aztán alkotásainkat, ahogy ők nevezik, termékeinket negyed filléres áron forgalmazzák tömegesen, pedig egy jó menedzser évente egy-két üzlet nyélbeütésével a fellegek közelébe emelhetné ezt a kócerájt.

– Hékás, azt hiszem észbe kaptak, felismerték a függönyt, amit közben odahúztunk magunk védelmére. A hangjukat így is tökéletesen halljuk, látjuk gesztusaik árnyképét, és úgy vélem, vagy soha nem nyílik meg a látásuk és hallásuk, vagy csak a színek teljes kiirtása után.

– Miért festesz ilyen komor képet?

– A vászonra is szívesen teszem! Most szavakba foglaltam félelmeimet, mert a falon túliak – odanőtt, képzelt, virtuális főnökök – szeme már rég színtévesztő. A miénk meg, bízvást bízom, hogy a kötelező „nincsszín” bevezetése után is csak festményekben lesz képes gondolkodni.