Zavar az avar?

Fittyet hányok az időrendi sorrendre, mert ki tudhatja, hogyan alakították azt az önkényesek. Meg aztán, ha netán megfelelő időrendet állítottak össze, én simán felborítom.
Képzeljenek el, egy csupa erdő Európát! Még nem így nevezték, azt hittem, sehogy sem, de az is ugyanez a terület volt, ahol most mi élünk. Benne lakott egy pasas. Nyilván több is, de neki egy rendkívül hosszú nyelű, összetett használatú fegyvere volt, amivel egyszerre tudott fát vágni – arra mindig szükség volt akkoriban –, és hát ő, Petőfivel ellentétben, nem becsülte alá azt a képességét, hogy csak a húsvágáshoz ért.  Elfelejtettem mondani, a hosszú nyél végén mindenféle szabdalásra alkalmas pengéje a későbbi korok jatagánjára emlékeztetett, jóval vaskosabb változatban.

Rendkívül izgága pasas volt. Fürkészte az erdőt, akkoriban, hozzá hasonlóan, mindig jöttek-mentek egyedek vagy csoportok. Időnként ő is csoport volt, de legalábbis tagja egy ilyen jövő-menő tömörülésnek, de az állandó odafigyelés kikezdte az idegeit, mert a köszöntésnek igen csak különc formája dívott akkoriban.

Ha két idegen, vagy egymást nem ismerő csoport találkozott, általában nem kalapot emeltek, már csak azért sem, mert nem volt nekik, hanem emberünk – akinek fegyverét valaki a kor nyelvén egyszer longobárdnak nevezte – saját fegyverével, a többiek mindenféle karcolásra, szúrásra és darabolásra alkalmas kedélyeszközzel simogatták egymást.

Akkor éppen ugyanazt csinálta, mint máskor, felderített bokrokból. Válla mögül tekintett jobbra-balra, előre-hátra, és fülelt. Elég jó hallása volt. A longobárd nevű fegyvere után, valaki ráakasztotta ezt a nevet, pedig igyekezett nem találkozni arra menőkkel. Ő mindig a hátulról alkalmazta meghajlás köszöntését, lehetőleg úgy, hogy igen hosszú bárdjának vízszintes suhintásával végigsimogassa az arra elvonulókat, egyetlen kedves csapással.

Most ki kellett vennie fegyverét az avar alól. Egy korábban lelongobárdozott egyénről van szó, akit kénytelen volt utólag valamilyen névvel illetni, merthogy hasa alá rakta az őt felszeletelő szerszámot, majd behintette valódi, fáról lepotyogott, sárga levelekkel.

Megvakarta a fejét, és ha egészen másképpen nevezik, mint valódi neve, akkor ő is nevezgetett. Avar lett a pacákból és az összes retyerutyájából. Egyik oldalt, egy domb emelkedett – természetesen erdővel tarkítva –, tehát sajnos szinte semeddig sem látott. Először azt hitte, hogy lent patak folyik, de nem! Egy holtág ingoványosodott. Akkoriban még nem szabályozták a folyókat, ezért a halak sem tudták pontosan, hol van az ár közepe.
Nos, abban az időben találkozott a gótokkal, akik becsületes nevet, később írásmintát hagytak maguk után, talán maradt is valami germánságukból, ő viszont ijedtében kikapta fegyverét az avar alól, és átszervezte őket vízi gótnak.

A továbbiakban is jöttek-mentek, vándoroltak a hosszú úton olyan személyek és csapatok, amelyek maguk sem tudták, honnan hová és főleg miért mennek.

Longobárdunk nyelvében nem léteztek a lágy ly, ny, gy, ty hangok, emellett selypített is, ezért a gyepi idákat gepidáknak nevezte át, és tőle telhető lehető leghátbatámadóbb udvariassággal igyekezett velük álcázni a számtalan holtágban nedvesített vízi gótot.

A gepidáktól azt remélte, hogy gyep nevük, a zöld egybefüggő algaréteggel majd bemocsarasítja az összes vizes helyet, és az arra járók rétnek nézik majd. Akik lovon jöttek-mentek, sőt azon aludtak, maguktól belelovagolnak, mert ilyenek is voltak ám ott. Egyikük – soha nem jut eszembe a neve –, kis tömörmén lovának nyergében üldögélve rágörbített lábával, éjjel-nappal rajta szundított. Ezt a ló viszonylag hamar megszokta, a lovak amúgy is állva alszanak. Igaz, teher nélkül, de a túlélésért mindent megtettek, akár gazdáik. Ugyanolyan éberen aludtak ők is, mint a vadak, a lovak még náluk is éberebben.

Ha baj volt, a legmélyebb horkolást követő egyetlen tizedmásodpercnyi idő alatt vágtába foghattak.

A hun megunta a „h”-ságot. Longobárd fegyverére és magára sem figyelve, kéteurópányi falut létesített, aztán megunta, innen az „un” neve. A „h” betűvel nem tudok mit kezdeni, megmaradt…

Az a lovon alvó, kis karikalábú kiiktatta Longobárdot, pedig az mindig a fa láthatatlan oldalán próbált meg leselkedni. Rosszul mérte fel a helyzetet, mert lovasunk a hátrafelé nézők népéhez tartozott, és egy ilyen kacsintás alkalmával indított felé egy röpüzenetet, melytől amaz odazuhant az avar mellé.

 Az avar megremegett szeleteiben, összekapta magát, leseperte a rásárgult faleveleket. Nem volt fegyvere, anélkül üdvözölte ezt a kis embert, aki roppant kellemetlen helyzetbe került, mert a hátrafelé nézést előnézetre kellett változtatnia... Csak hát, így nem tudott nyilazni.

Leparolázott az avarral és megkérte, ugyan adná már neki néhai Longobárd longobárdját, ellenkező esetben kénytelen lesz lovát háttal fordítani neki. Hogy ezt nyomatékosítsa, maga mögé repített egy nyílvesszőt, s lőtt egy fél ökör méretű őzet. Majdnem leszállt lováról, de eszébe jutott, hogy ilyet nem tehet, ezért a fegyverlongobárddal kettéhasította a zsákmányt és megmondta.

– Ez a fele tied, ez meg az enyém! Ott, a folyón túl és innen, az összes rét mától az enyém!

Az avar nem lepődött meg, mint a Longobárd tette volna, aki azt hitte, az egész világ erdő, sehol sincs tisztás. Mert elfelejtette magánál tartani a véglegesen megnyugodott Longobárd longobárdját, nem tehetett mást, beleegyezett.

Vajon ez a történelem menete? Mostanában igen sok hasonlót olvasok. A végén kiderül, hogy rátapintottam a lényegre… Akkor még nem is beszéltem a kunokról, punokról, akik a konok és a „hú, de unom”-ból kaphatták a nevüket. A keltákról, valójában nyugták, mert ugyan keletről jöhettek, de nyugatra tűntek, hosszú lépésekkel.