Mentelmi jogvesztés

Balázs előtt megjelent a fordított ipszilon formájú cirill betű, sosem jegyezte meg pontosan, hogy mi is az. Fifikázott, fát képzelt rá, egy nem „U” alakban, csak egy oldalra elágazót, hatalmas lombkoronával. Már nem látta Vaca személyét, csak a mindenkor még a füvet is pengeéllel lekaszáló, bevadult üvöltését hallotta. Olyan volt, mint egy folyondárként rájuk kúszni vágyó parazita. Bár ők nem szálfaegyenesen és rezdületlenül álldogáltak, de Vacát ez nem zavarta.

Burjánzott benne az önmegvalósítás rövidke időszakának kihasználási vágya. Tombolt benne a hadvezérség, amiről azt remélte, sohasem ér véget, nem kerül vissza a zsákoló brigád utolsójának. Meghízott, mint egy szumós, pedig erejét nem kímélve ropogtatta mások mindennapjait, mert kiszolgáltatottak voltak. Úgy gondolta, ha lúd, legyen kövér, a hatalom nem arra való, hogy átaludja, hanem hogy az összes – azt betegesen vágyó – álmait kéjesen beteljesítse.

Az elmúlt néhány hónap szigorú alvásminimumra csökkentett, egész napos programozott masinákat faragott a nevüket vesztettekből. Előző éjjel majdnem háromig bírta az a tulok, akkor hatalmas ásítások közepette kikergette őket az épület elé, meghagyva, hogy ha véletlenül érzékeli őket a szolgálatos tiszt, mehetnek is a büntetőszázadba, mert egyetlen tanú sincs arra, hogy ő adott volna ilyesmire parancsot.

Kifordított nadrágjukat kellett ruhakeféjükkel csakis időrablásból tisztogatni. Vártak egy negyedórát, természetesen lábon lődörgő szunyókálásban, mert a szükség sok mindenre megtanítja az embert, aztán, mint a tojáshéjakon lépkedő macskák, beosontak. Az a hízott idióta már szétrepesztette bömbölő horkolásával az ötventagú hálóterem falait. Kénytelenek voltak még a váltást is átélni, bár már félig álomba zuhantan, aztán megint egy izmos, kétórányi éjszaka gyönyöre elé néztek.

Azon a kora estén, még csak a programfondorlat kezdetén voltak, az elhúzott padok és asztalok között a  majdnem felnyalt, leszappanozott követ fényesítették. Még a körmük izma is remegett volna, ha létezik.

Kívülről egészen komikus látványt nyújtott a kövön térdelő, saját pokrócaikat ide-oda csúsztató sereg. Mintha riszálták volna a feneküket, pedig aligha volt ilyesmire kedvük.
Balázs megijedt, mert előtte a fordítottipszilon-látomás elkezdett nőni, ám araszoló térdencsúszásával a nyomát is felsikálta. Balra nem Redőt látta, hanem egy olyan tátogóhoz hasonló, furcsa kék virágos bokrot, amiről potyognak a szirmok. Érezte, hogy úgy fog elaludni, mint előző héten Daráló rajtársa, aki tipegés közben négyet horkantott és elvágódott.
Hogy ez mégse következhessen be, Vaca még a fülén keresztül is ordított. Senkihez nem nyúlt egy ujjal sem, erre vigyázott, de ha olyan kedve volt, négy órán át fekvőtámaszoztatott, vagy guggoltatta a jó népet. Úgyis letagadta volna, ha valamelyikkel baj lesz.

Nem minden tisztes tisztességtelen, azt szokták mondani, a kivételek erősítik a szabályt, a szabály pedig az, hogy szinte mindenütt akad egy Vaca.

 Már az összes létező szabályzatot visszafelé is el tudnák mondani, ez az embernek látszó egyed ennek ellenére önhatalmúlag úgy döntött, hogy nem elég képzettek. Ő a felét sem tudta volna elmondani egy kivégző osztag előtt sem.

Vajon a fél éjszakát áttanultatja velük újra, ami didergő üldögélést jelent? Jobb szeme sarkában valami sötétet vett észre. A hangzavar nem csitult, bár a többi tizedes és szakaszvezető, mint a normális emberek, össze-vissza lődörgött, de ez a találékony magasított rönk már megint kifundálhatott valamit. Egy padról fellépett az ablakba, amit előző nap kívül-belül lemosatott velük.

Itt az idő, magamhoz kell térnem, gondolta, és cselekedett.

Ez a tisztességtelen, kívül-belül  nézegette az ablakszemeket, és mert gyáva volt, fogódzkodott mind a két függőleges keretfában. Eszébe jutott, túl száraz az idő. Beállítja a guggoló brigádot, hogy veríték-kigőzölgésükkel kezeljék le a száraz fát. Talán már maga is elhitte, hogy ez szükségszerű tevékenység, azt főleg, hogy ő a világ legtisztelnivalóbb, leghatalmasabb hadfia.

Kérvények özönét és folyamodványok mázsáját zúdította saját ütegparancsnokára, az egységparancsnokra és suttyomban a védelmi minisztériumba. Bezupálni akart egy olyan világban, amikor ez nem létezett. Majdnem belehalt a számtalan vállveregető vagy letoló elutasítástól. Titokban minden alkalommal elsírta magát. Tisztes társai közül egyedül ő nem számolta a hátralevő napokat. Dehogyisnem! Csak nem úgy, mint a többi. Rettegett attól, hogy mi lesz, ha tényleg végleg el kell hagynia birodalmát.

Még jó, hogy az újoncok  nem tudták, akik már hatodik hónapja folyton folyvást megújultak, mert újonc voltuk nem múlt el. Alig várták, hogy ez a rájuk szakadt veszedelem végre végérvényesen elmúljon a maga zsákoló brigádjában, és kezdődjön el a szabadság. Mert az újoncnak az öreg katona lét a szabadság netovábbját jelentette.

Balázs itt óvatosan felegyenesedett, egy szabályos féljobbraát után, egy másik felet követett el. Elgondolkodott azon, vajon hány lépéssel is kell percenként futni, de elfelejtette, ezért úgy döntött, hogy a teljes erőből éppen elég lesz. Meglódult, és Jani, aki álmában is jó felfogású volt, vette a közvetített gondolatot, talán segíteni akart.

Milyen kegyes dolog összehozni egy balesetet, ami tíz méteres rohanás közben időt sem enged másra, mint egy jó nagy ordításra, aztán becsapódik, mint akit jól átvertek, azzal a különbséggel, hogy egy elefántméretű krátert váj.

Rútul sikerült a segítség, elbukott, hason csúszva ért az ablak alá, és derékszíja végigkarcolta a követ. Mindezen túl, a begyulladt hős rettenetében tényleg zuhant, és akkorát esett, hogy majdnem széttörte Balázs csontjait. Volt olyan végtelenül tapintatlan, hogy nem kifelé, a szép szabad világba esett, szabadon, szabadeséssel, hanem be.

Nyöszörgött. Előbb azt gondolta, hogy a sok kínozni való, kötelességéhez híven felé rohan, hogy segítsen, ehelyett ketten lerángatták a sérültről, majd megpróbálták magához téríteni. Magánál volt, jobban, mint álmában – ne tessék megijedni, ez egy olyan hely, ahol nem árt, ha álmában is magánál van az ember –, és csak azt érezte, hogy beroppant a háta, mint egy bogárnak, akire ráléptek. Ugyan nem lett semmi komoly baja, de tohonya, másfél méter magasról valóban nem kívánatos élményszerzést okozott.

A folyosó és a szomszéd terem felől is kinyílt az ajtó, mikor ez az alak elkezdett ordítani. Előbb a vigyázzállást próbálta elérni, majd legalább azt, hogy visszamenjenek kijelölt sikáló helyükre. Senki nem beszélt senkivel össze, de nem is vágta vigyázzba magát. Redő az első érkező tizedesnek lejelentette, hogy Vaca szakaszvezető elvtárs leütötte, majd két lábbal ugrott a sérült közlegényre. Ettől ez a – szabad fordításban – marhanevű üvöltőgörcsöt kapott. Mikor felfogta, hogy saját tisztes társai sem sorakoznak fel mellette, hanem a lent fetrengőt pátyolgatják, jobbra és balra eleresztett egy-egy puha öklöst.

Morar tizedes lefogta, de még nem jutott el az agyáig semmi. Csak azt látta, neki, a sérthetetlennek, mindenekfölötti mentelmi joga hirtelen megszakadt, és gyalázatos módon letámadják. Nagyon hamar meg lehet szokni a basa szerepet, és főleg a velejáró jogosítványokat.

A srác még forgolódott, fetrengett egy picit a földön, aztán rájött, hogy nagyokat kell nyögni. Nagydarab pedig már harapott volna, a kezét kétfelől fogókat behemót szerencsétlenkedéssel megpróbálta jobbra-balra pördíteni. Bár sokkal kisebbek voltak termetükben, mégsem sikerült, mert csak zabálni és ordítani bírt. Füstölgő, pirosló, dagadt erekkel, forgó szemei előtt már fel is sorakozott a hadbíróság, ami elé az összes újoncot és brutális hűséghagyó tizedest, sőt Morart, a meteorológus szakaszvezetőt is életfogytig tartó kényszermunkára ítélteti.

Ekkor történt a legváratlanabb fordulat. Ki tudja, miért valahonnan előkeveredett ilyen késő esti órában, a Golyóbis becenevű – talán százhatvan centiméter magas, rendkívül masszív, pufók fejű, kicsit dadogó, de igazságérzetében élenjáró – ütegparancsnok, az őrnagy.

Teljesen váratlanul nyitott be. Ugyan a folyosóról lehetett valamit jöttét hallani – hiszen egy körleten belül tizenhat-tizennyolc órányi üvöltözés járja –, de olyan kevesen lézengtek kint a kizuhanni nem vágyó „tehénfi” esete miatt, hogy egércincogásnyi hang sem hallatszott be. 

A meteorológus szakasz vezetője, „figyelem, abbahagyni”-t kiáltott, majd feszesen odalépdelt. Megállt, sapka nélkül, nem tisztelegve jelentett, mert teremben pedig sapkát viselni tilos.

Az elhangzottaktól a Vaca nevű nőstény marha, merthogy neve ezt jelentette, megingott. Morar szakaszvezető szép, kiegyensúlyozott egyértelműséggel, röviden, ahogy a katonai szabályzat elvárja, lejelentette.

– Őrnagy elvtárs, jelentem, Vaca szakaszvezető leteperte Repte közlegényt, majd az ablakból két lábbal a hátára ugrott, összerugdosta és az őt ártalmatlanná tenni próbálkozókat ütlegelni kezdte.

Besötétedett a hústorony szeme előtt, és még nem tudta, hogy megalapozza életének eljövendő néhány esztendejét. Ha másképp nem sikerült, így legalább a seregen belül maradhat. Üvölteni kezdett, valahonnan összeszedett annyi erőt, hogy az őt tartók kezéből kiszabaduljon, és Morarra rohanva előbb szorongatni kezdte a nyakát, majd nagydarab, ügyetlen kezei hatástalanságát érezve beleharapott a fülébe. Megfordult, mindenkinek „feküdj”-t parancsolt, és odarohant a főnökhöz.

– Itt mindenki hazudik! Még maga is képes elhinni, amit mondtak?

– Ti ketten ott – te meg te –, fogjátok le, vigyétek a fogdába! Hívjátok a napost, vágtasson a szolgálatos tiszthez! Gördülékenyebben bekasznizás nem történhet, mint amilyen ez lesz. Kérném, hogy kapcsolja a katonai ügyészséget!