Kutyisztikusan

Sonka, kutyisztikusan viselkedett. Hogyan is tehetne másként egy eb. Ő talán nem érti magát, csak érzi. Messziről néztem, amint az egykor labdát pattogtató kislánynak – ma nagymamának – támaszkodva hátsó lábain állt. Kifeszült teljes testében, és valamit várt, mert ugyan Böbe folyamatosan simogatta a fejét, miközben azt csinálta, mint az összes hölgy, ha egy másik nemtársával találkozik, folyamatosan és rengeteget beszélt.

Tehát Sonka érzékelte, hogy a gazda ugyan szereti őt, mert a fejsimogatásnál kellemesebb érzés csak a szívből jövő rámosolygás, de jelen van némi hanyagolás is, olyan “lapogatom a fejed, és akkor nyugton maradsz” módra.

Neki nem ez kellett, hanem az a másik, sokkal erősebb, amiért az összes kutyát – még a zugbéli nagyot is – otthagyná. Csak azért védte tőle olyan harciasan territóriumát, mert imponálni akart gazdájának, és biztosan kapott érte legalább három fülvakarást. De gyönyörű is az, mikor a vakkantó oldalát vakarják, lapogatják, és néha, mert rossz fát tesz a tűzre – ez ilyen emberi szöveg, ő sem tudja, mit jelent –, kap egy játékos pofont, menten szétharapdálná a felhőket.

Sonka fél órája álldogált hátsó lábain, és úgy, de úgy emelte a fejét, hogy öröm volt nézni. Tátott szájjal, félig kinyújtott nyelvvel lihegett. Emlékezett, hogy amikor odanyal – mert az a legszívadóbb kutyadolog –, mindig pofán csapják. Most önmagát láncra verve, megpróbálta visszatartani ezt az indíttatást, azért, hogy Böbe lenézzen rá, elmosolyodjon, és két – az se baj, ha egy – szót szóljon hozzá. Utána még az is lehet, hogy megkockáztat egy szeretet-nyelvnyújtást. A kutya nem tudja magát ellenőrizni ebben, csak ha nagyon erősek a céljai, mint most.

És megkapta! Böbe letekintett, megvakarta a füle mögött, éppen ott, ahol legjobban esik neki. Kicsit orrcimpáit szétfeszítve, amolyan kutyavicsorgást imitált.

– Na, te kis farkasutód, emlékszel még az őseidre? Egyem a vigyorgó pofádat!

Sonka nem nagyon értette. Általában csak a nevének dallamát és pár hasonlót fogott fel, persze nem a szavakat értve, de most szétvetette a boldogság.

Alig várta az estét, amit fűben hempergőzve, a csillagokat szétszimatolva töltött, és minden cimbora örömüdvrivalgását fogadva. Nagyra tárt szemeivel a Holdat mustrálta, majd beleharapott. Persze csak az illúzióba, de olyan jól esett az íze, hogy eldöntötte, végigénekli az éjszakát. Egy ilyen örömteli nap után ez a legkevesebb, szerenádot ad.

Emlékezett, hogy olyankor mindig kijönnek. Picit mogorván, de jó hangosan beszélnek hozzá. Bár nem volt biztos a mondandó egyértelműségében, mert nagyon hasonlított a “mars innen, te rosszcsont”-kergető emberszavak-ritmusra. Ezért inkább nekitámaszkodott a körtefának, és azon az éjszakán végig a hátsólábon-állást gyakorolta, mert nagyon megerőltető volt az a fél óra. Két-három alkalommal majdnem mellső lábaira kényszerült pottyanni. Ilyen nem következhet be még egyszer!

Reggel igen nagy csodálkozást váltott ki az addigra önkiképzett kutya, aki már bicegve ugyan, de támaszkodás nélkül is képes volt néhány lépést megtenni hátsó lábain.