Ha hamis is...

Mandula egy szép őszi estén belebúgta a világ színesebbnek gondolt részébe keservét. Kerek harmincöt esztendeje üldözte el őt – csak idézőjelben leírható – hazája. Az a mocskos rendszer kitelepítette, elűzte egy idegen, számára taszító környezetbe.

Mi tagadás, a harmincöt évvel ezelőtti vezérség nem érdemel egyetlen mentegető szót sem, tényleg ide-oda üldöztek embereket. Némelyeket olyan messze szülőhelyüktől, hogy úgy érezték, többé sosem kerülnek haza. Jó néhányuk nem is látta viszont otthonát…

Annyit mégis fontos megjegyezni, az akkori stratégia igen-igen távol állt a határokon túlra kergetés gondolatától is. Valahogy úgy képzeljük el, mint egy nagy-nagy szikkadó barackost, ahol a fák már cseresznyeszem méretű gyümölcsöket is alig hoznak, de a csőszkunyhóban nagy szorgosság lakozott.

Nem Bodrival őrködtek, nem is sós puskával. A szélfútta susogást egymásközt másként művelő, lesoványodott barackfákra golyószóróval lőttek, mert az is előfordult néha, hogy lehetetlen volt nem zizegni.

Képzeljük el, hogy a veszedelmes elemeket, melyek mindenhol ott voltak – én-te-ő-mi-ti-ők, mind –  nekieresztik a borzasztó vadidegennek, ahol olyat állíthat, vagy tagadhat, ami valótlan.
Például azt mondhatja, hogy valami nincs – teszem azt, hús –, ami vérlázító és teremburát szakajtó hazugság! A nincs hús, nincs is! Akár azt is mondhatja, diktatúrában élt, de ez sem felel meg a történelmi tényeknek, mert az nem is szerepelt a hiánycikkek között. Ami van, azt ne relativizálják, ami nincs, azt ne tagadják, tehát ha nincset állítanak arról, ami nincs, az a matematika jellegéből fakadóan vant jelent és fordítva. Ebbe most úgy belegabalyodtam, hogy szeretnék visszatérni az eredeti Mandulához. Ez a szegény Mandula már annyiszor átgondolhatta saját élettörténetét, hogy szó szerint értelmezte állítását.

Harmincnyolc évvel ezelőtt viszont valami egészen más következett be. A környezetét leszőnyegbombázta a toronydarukat is alapjaiban megmozgató hírével.

– Gyerekek, beléptem a pártba!

Ahányan, annyiféleképpen hívták egy-egy csendes sarokba, és érdeklődtek szerencsétlen sorának oka felől. Kényszerítették, zsarolták, megverték? Ő egyike volt azon leányzóknak, akiknek pörgött-forgott kezük alatt a munka. Napi két váltást is dolgozott, pedig, úgy vélem, sosem hallott arról a Sztahanovról, akinek legalább nyolcan dolgoztak a keze alá, hogy tízszeres, hússzoros tempóban teljesítsen.

Zsugorgatott, kuporgatott, és leoktondizott mindenkit.

– Ugyan, kérem! Saját, önnön kérésemre vettek fel, és boldog vagyok, mert az előrelépésnek ez a jól kitaposott útja. Ti, párton kívül rekedtek, vagy beléptek, vagy nem lesz karrier, sem fizetésemelés, sem előléptetés, sem semmi.

Aztán harminchat évvel ezelőtt, egy triplacsavarral a házasodás rögös útját választotta, abból is a leghepehupásabbat, ami csak létezik. Az idegenbejutás névházasság-változatát ötölte ki egy András nevű választottal. Brrr! Belegondolni is borzasztó az akkori vezetőség agyvelejével, bár nem tudom, hogy volt-e nekik…

Az egyedüli szépséghiba a nagyon is előre kigondolt forgatókönyv volt. Éppen egyedül a vőlegény nem tudta, hogy formaházasság dicső áldozata lesz. Ugyan már, hol vannak szépséghibák? Ahol a szépségek. Ahol nincsenek, ott szépséghibák sem lehetnek, bár a hiba fogalma sem ideillő, mert a korábbi bátorságnak tényleg volt némi előnye. Mandula kapott egy kilencnégyzetméteres, elő- és fürdőszobával is ellátott garzonlakást. No persze, csak a szerényebb változatból, ahol a háromnegyednégyzetméteres előszobából be kellett oldalazni a –nappali, háló és minden egyéb – fülkeszobába, ám egy egész négyzetméternyi úgynevezett fürdőszoba is odanőtt biza.

Ekkor már dúlt a szerelem. Olyan szerelem, szerelem, papíron jól megszerelem formában, számításokkal. Az esedékes indulás előtt három hónappal, Mandula szembetalálta magát pártja, a munkásosztály élcsapata és kormánya irgum-burgumjával. Kitiltották, kizárták a választott szerepből. Sőt, mert nagyívű tervei voltak, gyorsítani akarta az eljárást, ezért lemondott állampolgárságáról.

Egy olyan országban, ahol ez lehetetlen, ettől a pillanattól állott elő a legabszurdabb helyzet, hontalanná vált, saját át nem gondolt döntése jutalmául.

Elszomorodott, zokogott, de úgy gondolta, azt a két hónapot fülön függve is kibírja. Ilyenekben nem ismert tréfát, begyepesítette a decemberi környéket, és nekikészült legkevésbé kedvelt rokonától segítséget kérni. Magában violinkulcsnak hívta, mert a kulcscsomó mindig az egyik zsebében csörömpölt. A violin szóval nem tudott mit kezdeni… Az ő kilencnégyzetméteres luxuslakása nem mutatkozott elegendőnek egy frissen vásárolt lakásbútor tárolására. Violinkulcs, akinek egy „helló, itt vagyok, kérni szeretnék” bejelentkezéssel köszönt tizenöt évnyi távollét után, ötször akkora, ugyancsak egyszobásban éldegélt.

– Beraknánk a bútorokat, két szoba, konyha, kamra és minden egyéb, ha megengeded. Megérteném a nemleges választ, de magamban zoknit csavarnék a bendzsód minden húrjára egy félszeg mosoly mögé bújva.

– Persze, hozzátok. Majd összébb pakolunk egy picit, talán az előszobában megalszunk, a lakás többi részét használjátok, jól egymásra pakolva mindent, mint a szendvicseket. Férjen be a holmid, hogy ne menjen tönkre.

A kisegítőt már az sem érdekelte, hogy kis híján a szekrénye fiókjában, egyik polcán töltötték az éjszakákat, mert a segítség mindenek elé való. Mandula nosztalgiázott még egy jót saját, nem éppen nagy lakásában, aztán leadta a kulcsot. A saroknál eszébe jutott, hogy ott felejtette a kilincsen száradó zsebkendőjét, de mire benyitott volna, már új lakó meresztette rá értetlen szemeit.

Összeomlott a kitaszítottság érzésétől, tudva, a saját maga választotta szabadság-, illetve karrierépítés egyedi útján igencsak szűkös lesz taposni.

Arra a két kikötött időpontra, amikorra a házigazda jelezte, hogy véletlenül se menjenek átmenetileg lakásában állomásozó bútorzatukért, természetesen fittyet hánytak.
A család arra ébredt, hogy dörömbölnek. „Valaki megint kalapál…” Megpróbáltak a másik oldalukra fordulva tovább aludni, de nem lehetett. Abból a labirintussá tett pöttöm lakból, ahol már tájékozódni is alig lehetett, előbb-utóbb mégis felismerték az ajtó felől szaporodó puffanásokat.

Némi kerülgetés és mindenfélék fölött, illetve alatt átkúszás után, valaki ajtót nyitott.

A gazda úgy döntött, ebben az esetben is tartja a szavát. Ahogy átengedte lakható, kellemes otthonukat egy átmeneti raktárrá alakításba, most is jogot formált nem átadni a tabuidőpontokból egy pillanatot sem.

No, ez nem volt olyan egyszerű, mert a három fogdmeg majdnem kifuvarozta a házból. Rettenetes dörömböléssel, csörömpöléssel és harsány ordibálással dolgoztak – de legalább gyorsan –, amit az ide-oda pakolt, spirálban kacskaringózó holmi visszhanggá alakított.

Mandula, valahol a felhőtlen ég alig látható magasságában, porszemként lebegett. Elöntötte a boldog gyönyörűség, várt. Mi az a két – vagy lehet, kevesebb – év, amit ebben a kényszerformaságban, mint egy börtönbüntetést, le kell töltenie. Az élet nagy egészéből kitépett homokszem, másnak mikroszkóppal is alig látható. Igaz, mindenkinek a sajátja a legkedvesebb, és tovazötyögött.

Maguk után a „köszönöm öreg, és családod”-szöveget elfogadhatatlannak tekintette, ezért egy mosolygós „pá, édesek”-intéssel tovalibegett. Az ajtót bevágták.

Jó húsz évig nem lehetett felőle hallani, aztán kikezdte a honvágy, és harmincöt keserves jólétben töltött esztendő után, mindenre és mindenkire ráfogta, hogy elűzték, elzavarták, kitoloncolták.

Most ül magában lakásában, testőrséget toboroz, és gyakorol. Az ujjal mutogatást szeretné a tökély tetejére fejleszteni, ne látszódjon belőle tettetés, sem túlzott átélés, legyen az valóságosnak látszó, ha hamis is.