Mandula
egy szép őszi estén belebúgta a világ színesebbnek gondolt részébe keservét.
Kerek harmincöt esztendeje üldözte el őt – csak idézőjelben leírható – hazája.
Az a mocskos rendszer kitelepítette, elűzte egy idegen, számára taszító
környezetbe.
Mi
tagadás, a harmincöt évvel ezelőtti vezérség nem érdemel egyetlen mentegető
szót sem, tényleg ide-oda üldöztek embereket. Némelyeket olyan messze
szülőhelyüktől, hogy úgy érezték, többé sosem kerülnek haza. Jó néhányuk nem is
látta viszont otthonát…
Annyit
mégis fontos megjegyezni, az akkori stratégia igen-igen távol állt a határokon
túlra kergetés gondolatától is. Valahogy úgy képzeljük el, mint egy nagy-nagy
szikkadó barackost, ahol a fák már cseresznyeszem méretű gyümölcsöket is alig
hoznak, de a csőszkunyhóban nagy szorgosság lakozott.
Nem
Bodrival őrködtek, nem is sós puskával. A szélfútta susogást egymásközt másként
művelő, lesoványodott barackfákra golyószóróval lőttek, mert az is előfordult
néha, hogy lehetetlen volt nem zizegni.
Képzeljük
el, hogy a veszedelmes elemeket, melyek mindenhol ott voltak –
én-te-ő-mi-ti-ők, mind – nekieresztik a borzasztó vadidegennek, ahol
olyat állíthat, vagy tagadhat, ami valótlan.
Például azt mondhatja, hogy valami nincs – teszem azt, hús –, ami vérlázító és teremburát szakajtó hazugság! A nincs hús, nincs is! Akár azt is mondhatja, diktatúrában élt, de ez sem felel meg a történelmi tényeknek, mert az nem is szerepelt a hiánycikkek között. Ami van, azt ne relativizálják, ami nincs, azt ne tagadják, tehát ha nincset állítanak arról, ami nincs, az a matematika jellegéből fakadóan vant jelent és fordítva. Ebbe most úgy belegabalyodtam, hogy szeretnék visszatérni az eredeti Mandulához. Ez a szegény Mandula már annyiszor átgondolhatta saját élettörténetét, hogy szó szerint értelmezte állítását.
Például azt mondhatja, hogy valami nincs – teszem azt, hús –, ami vérlázító és teremburát szakajtó hazugság! A nincs hús, nincs is! Akár azt is mondhatja, diktatúrában élt, de ez sem felel meg a történelmi tényeknek, mert az nem is szerepelt a hiánycikkek között. Ami van, azt ne relativizálják, ami nincs, azt ne tagadják, tehát ha nincset állítanak arról, ami nincs, az a matematika jellegéből fakadóan vant jelent és fordítva. Ebbe most úgy belegabalyodtam, hogy szeretnék visszatérni az eredeti Mandulához. Ez a szegény Mandula már annyiszor átgondolhatta saját élettörténetét, hogy szó szerint értelmezte állítását.
Harmincnyolc
évvel ezelőtt viszont valami egészen más következett be. A környezetét
leszőnyegbombázta a toronydarukat is alapjaiban megmozgató hírével.
–
Gyerekek, beléptem a pártba!
Ahányan,
annyiféleképpen hívták egy-egy csendes sarokba, és érdeklődtek szerencsétlen
sorának oka felől. Kényszerítették, zsarolták, megverték? Ő egyike volt azon
leányzóknak, akiknek pörgött-forgott kezük alatt a munka. Napi két váltást is
dolgozott, pedig, úgy vélem, sosem hallott arról a Sztahanovról, akinek
legalább nyolcan dolgoztak a keze alá, hogy tízszeres, hússzoros tempóban
teljesítsen.
Zsugorgatott,
kuporgatott, és leoktondizott mindenkit.
–
Ugyan, kérem! Saját, önnön kérésemre vettek fel, és boldog vagyok, mert az
előrelépésnek ez a jól kitaposott útja. Ti, párton kívül rekedtek, vagy
beléptek, vagy nem lesz karrier, sem fizetésemelés, sem előléptetés, sem semmi.
Aztán
harminchat évvel ezelőtt, egy triplacsavarral a házasodás rögös útját
választotta, abból is a leghepehupásabbat, ami csak létezik. Az idegenbejutás
névházasság-változatát ötölte ki egy András nevű választottal. Brrr!
Belegondolni is borzasztó az akkori vezetőség agyvelejével, bár nem tudom, hogy
volt-e nekik…
Az
egyedüli szépséghiba a nagyon is előre kigondolt forgatókönyv volt. Éppen
egyedül a vőlegény nem tudta, hogy formaházasság dicső áldozata lesz. Ugyan
már, hol vannak szépséghibák? Ahol a szépségek. Ahol nincsenek, ott
szépséghibák sem lehetnek, bár a hiba fogalma sem ideillő, mert a korábbi
bátorságnak tényleg volt némi előnye. Mandula kapott egy kilencnégyzetméteres,
elő- és fürdőszobával is ellátott garzonlakást. No persze, csak a szerényebb változatból,
ahol a háromnegyednégyzetméteres előszobából be kellett oldalazni a –nappali,
háló és minden egyéb – fülkeszobába, ám egy egész négyzetméternyi úgynevezett
fürdőszoba is odanőtt biza.
Ekkor
már dúlt a szerelem. Olyan szerelem, szerelem, papíron jól megszerelem
formában, számításokkal. Az esedékes indulás előtt három hónappal, Mandula
szembetalálta magát pártja, a munkásosztály élcsapata és kormánya
irgum-burgumjával. Kitiltották, kizárták a választott szerepből. Sőt, mert
nagyívű tervei voltak, gyorsítani akarta az eljárást, ezért lemondott
állampolgárságáról.
Egy
olyan országban, ahol ez lehetetlen, ettől a pillanattól állott elő a
legabszurdabb helyzet, hontalanná vált, saját át nem gondolt döntése jutalmául.
Elszomorodott,
zokogott, de úgy gondolta, azt a két hónapot fülön függve is kibírja.
Ilyenekben nem ismert tréfát, begyepesítette a decemberi környéket, és
nekikészült legkevésbé kedvelt rokonától segítséget kérni. Magában
violinkulcsnak hívta, mert a kulcscsomó mindig az egyik zsebében csörömpölt. A
violin szóval nem tudott mit kezdeni… Az ő kilencnégyzetméteres luxuslakása nem
mutatkozott elegendőnek egy frissen vásárolt lakásbútor tárolására.
Violinkulcs, akinek egy „helló, itt vagyok, kérni szeretnék” bejelentkezéssel
köszönt tizenöt évnyi távollét után, ötször akkora, ugyancsak egyszobásban
éldegélt.
–
Beraknánk a bútorokat, két szoba, konyha, kamra és minden egyéb, ha megengeded.
Megérteném a nemleges választ, de magamban zoknit csavarnék a bendzsód minden
húrjára egy félszeg mosoly mögé bújva.
–
Persze, hozzátok. Majd összébb pakolunk egy picit, talán az előszobában
megalszunk, a lakás többi részét használjátok, jól egymásra pakolva mindent,
mint a szendvicseket. Férjen be a holmid, hogy ne menjen tönkre.
A
kisegítőt már az sem érdekelte, hogy kis híján a szekrénye fiókjában, egyik
polcán töltötték az éjszakákat, mert a segítség mindenek elé való. Mandula
nosztalgiázott még egy jót saját, nem éppen nagy lakásában, aztán leadta a
kulcsot. A saroknál eszébe jutott, hogy ott felejtette a kilincsen száradó
zsebkendőjét, de mire benyitott volna, már új lakó meresztette rá értetlen
szemeit.
Összeomlott
a kitaszítottság érzésétől, tudva, a saját maga választotta szabadság-, illetve
karrierépítés egyedi útján igencsak szűkös lesz taposni.
Arra
a két kikötött időpontra, amikorra a házigazda jelezte, hogy véletlenül se
menjenek átmenetileg lakásában állomásozó bútorzatukért, természetesen fittyet
hánytak.
A család arra ébredt, hogy dörömbölnek. „Valaki megint kalapál…” Megpróbáltak a másik oldalukra fordulva tovább aludni, de nem lehetett. Abból a labirintussá tett pöttöm lakból, ahol már tájékozódni is alig lehetett, előbb-utóbb mégis felismerték az ajtó felől szaporodó puffanásokat.
A család arra ébredt, hogy dörömbölnek. „Valaki megint kalapál…” Megpróbáltak a másik oldalukra fordulva tovább aludni, de nem lehetett. Abból a labirintussá tett pöttöm lakból, ahol már tájékozódni is alig lehetett, előbb-utóbb mégis felismerték az ajtó felől szaporodó puffanásokat.
Némi
kerülgetés és mindenfélék fölött, illetve alatt átkúszás után, valaki ajtót
nyitott.
A
gazda úgy döntött, ebben az esetben is tartja a szavát. Ahogy átengedte
lakható, kellemes otthonukat egy átmeneti raktárrá alakításba, most is jogot
formált nem átadni a tabuidőpontokból egy pillanatot sem.
No,
ez nem volt olyan egyszerű, mert a három fogdmeg majdnem kifuvarozta a házból.
Rettenetes dörömböléssel, csörömpöléssel és harsány ordibálással dolgoztak – de
legalább gyorsan –, amit az ide-oda pakolt, spirálban kacskaringózó holmi
visszhanggá alakított.
Mandula,
valahol a felhőtlen ég alig látható magasságában, porszemként lebegett.
Elöntötte a boldog gyönyörűség, várt. Mi az a két – vagy lehet, kevesebb – év,
amit ebben a kényszerformaságban, mint egy börtönbüntetést, le kell töltenie.
Az élet nagy egészéből kitépett homokszem, másnak mikroszkóppal is alig
látható. Igaz, mindenkinek a sajátja a legkedvesebb, és tovazötyögött.
Maguk
után a „köszönöm öreg, és családod”-szöveget elfogadhatatlannak tekintette,
ezért egy mosolygós „pá, édesek”-intéssel tovalibegett. Az ajtót bevágták.
Jó
húsz évig nem lehetett felőle hallani, aztán kikezdte a honvágy, és harmincöt
keserves jólétben töltött esztendő után, mindenre és mindenkire ráfogta, hogy
elűzték, elzavarták, kitoloncolták.
Most
ül magában lakásában, testőrséget toboroz, és gyakorol. Az ujjal mutogatást
szeretné a tökély tetejére fejleszteni, ne látszódjon belőle tettetés, sem
túlzott átélés, legyen az valóságosnak látszó, ha hamis is.
2 megjegyzés:
Tökéletes, erre mondják, mindenhol jó, de legjobb...sehol. Elgondolkodtató sorsok. Gratulálok kedves Peti írásodhoz.
Köszönöm megtisztelő szavaidat, Kedves Laci! :):
Megjegyzés küldése