Haladunk, barátom, kapaszkodj a
bakancsomba! Csak az erőnk ne fogyna… Tudod, milyen nehéz így, karral kötélen
mászni? Egy ideje észrevettem, hogy a kötél minden karhúzás után elfogy,
eltűnik. Szerintem örüljünk neki, hogy valaki iderakta. Nem emlékszem,
hogy lett volna előmászónk, de így, ha ketten akarunk haladni, nagyon veszélyes
lenne legalább ennyi biztosítás nélkül. Nagyon örülnék, ha felmásznál lábaimon
és derékon ragadnál, úgy, mint motorozás közben szokták. Kiállt a kezem, és itt
van egy kemény, ronda hátrahorpasz, ahol egyedül is nehezen boldogulunk. Egyik
kezemmel kénytelen leszek elengedni a – nem túl sok biztonságot nyújtó –
kötelet. Te is keress fogódzkodót, és használd a lábaidat. Egyből két kéz, négy
láb kapaszkodhat. A továbbiakban is fogom a kötelet, ez roppant nehéz, derékból
lerántasz… Nagyon kérlek, találj fogódzkodókat, mindenhol akad egy repedés,
vagy kiszögellés!
– Találtam. Kár, hogy nem tudlak
mindkét kezemmel elengedni, de nem is nagyon szeretném, mert biztonságot
árasztasz. Látom, már deréktól felfelé fent vagy, túl a hátrahorpaszon.
– Ne siessünk, a kapkodás a
sziklamászás legtiltottabb ténykedése.
– Oké. Egyik kézzel a derekad,
másikkal már én is az egyenes fal hasadékait fogom.
– Húzódzkodj tovább, ne törődj,
hogy lehorzsolod a kezed, különben lehetetlen tovább jutni. Ebből a
magasságból, egy horzsolás sokkal kisebb gond, mint az alázuhanás.
– Hány méteren is vagyunk?
– Várj, most nincs időm megnézni
a magasságmérőt, muszáj tovább kínlódnom ezen a fogyó kötélen, szeretném, hogy
te is egyenesbe kerülj. Araszolok itt, mint egy hátramenetbe állított teknős.
Legyünk legyek a falon!
– Ne, inkább ne! Olyanok voltunk
az előbb ott a horpasznál.
– Jó nekik, sosem pottyannak le.
– Sosem tudhatod. Mi lesz, ha jól
meghíznak, mint mi?
– Na, hagyjuk a zöldségeket, légy
ide, légy oda, legyünk, és menjünk tovább. Látom, már te is túl vagy a nehéz
szakaszon.
– Érdekes, nem néztél hátra.
– Nem mindenhez kell szem. Érzem,
hogy kisebb súly húz hátrafelé.
– Bocsánatot kérek, ha akarod,
elengedlek…
– Viccelsz? Sosem hagynálak
lezuhanni!
– Na de kötél nélkül is lehet
mászni…
– Nagyon veszélyes, még így is
az. Ha mögöttem lógna, akkor te is megfogódzhatnál, így nem. Minden újabb
belemarkolás után az előző arasznyi szakasz eltűnik, mintha megettem volna. Bár
nem is úgy, inkább elpárolog, mintha nem lett volna ott előtte egy
pillanattal. Na, várj, megnézem a magasságmérőt! Ez a csúcs kétszáz méter
körüli, most éppen háromszáztizennégy méteren vagyunk.
– De érdekes!
– Tényleg az, bár én már semmin
sem tudok elcsodálkozni. Amit művelünk, nem is sziklamászás, inkább valami
olyasmi, mint a tornatermek kötélmászása. Normális alpinista ilyen függeszkedő
technikával soha nem mászna. Itt egészen lépcsőzetes az oldal, rengeteg
hasadékkal, nyugodtan lépdelj utánam! Már mondtam, négy lábunk van, az én
kettőm, s a tieid. Horpadt szakaszon sosem jutottam még így túl.
– Tényleg, a többiek is így
nevezik azt, amikor a fal a fejünk fölé görbül?
– Nem számít, most nem
foglalkozunk ilyen jelentéktelenséggel. Egyre érdekesebb, már a négyszázadik
méternél járunk, és még nem látom a csúcsot. Pedig biztos vagyok benne, hogy jó
helyre indultunk. Tökéletesek a látási viszonyok. Emeld ki a szabad kezedet és
csinálj egy fotót felfelé!
– Nézd, sziklafal, ameddig látok…
– Végtére is úgy tűnik, nem olyan
nagy baj ez a be nem végződő oldal. Átlóg innen valahová. Világéletünkben az
alpinizmus jelentett mindent. Még sosem indultam neki úgy egy falnak, hogy ne kalkuláljam
bele a zuhanás lehetőségét. Most már tudom, erről a falról nem lehet leesni
akármennyi kötél semmisült is meg. Tökéletes a rögzítés, nem fáradunk, már te
sem vagy nehéz, azt hiszem átjutottunk egy egészen más dimenzióba, vagy hogy is
nevezzem, ahol az örök sziklamászás – ha úgy tetszik – lehetséges. Húsz perccel
ezelőtt még úgy éreztem, meggebedek. Te fáradt vagy?
– Nem.
– Én sem, akkor másszunk
tovább!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése