Kellemesen kinyújtott testhelyzetben

Csomafül szabadságon volt éppen, és úgy gondolta, jobbat tesz neki a magány, mint egy nagy zsúfolt méhkasba integrálódás. A Tarcsisün Mókusszikláján kivett egy bungalót, és mászta-mászta a hegyeket. Ablakából kétszáz méter mélyre lelátott, amitől elmúlt minden gyomoridegessége. Úgy látszik, fordított tériszonya lehetett.

A szikláról, amin szállása helyezkedett el, kényelmes, karfákkal ellátott hídon jutott át a túloldalra. Maga a híd egy vastag kötélből készült, a karfák ugyanolyan alapanyagból, tehát lengőalkatrészek voltak. Éppen nekiindult. A közepe táján csípőre tette kezeit, gyönyörködött jobbra-balra, a mélyben robogó folyó folyásának irányába, és fordítva. A fákat, fellegeket, az apró, hangyaszerűen mozgolódó, valószínűleg embereket nézegette. Immáron zsebre tette kezeit, majd megfordult, valamit otthon felejtett, vissza akart menni, de mégsem indult.

Egyetlen menedékháznak egy ilyen karfás híd a kényelem teteje, gondolta, és továbbsétált. Ekkor valami miatt a bal keze felől kiszakadt a kötélkarfa, megingott és belelógott a szakadékba.

Nagyon megcsodálta. Úgy érezte, balekokat fogott, amiért ilyen olcsón megkapta ezt a csodálatos helyet. Kilengésének iránya, ilyen helyzetekben sosem magyarázható módon megfordult, elkapta a másik, épen maradt kötélfogódzót – ahogy ő nevezte karfát –, és az egy szál kötélnyi hídon hasra esett.

Talán súlyának túlterhelésétől kettészakadt. Elkapta az előtte levő, épen maradt sodronyszakaszt, lábaira bokából rátekeredett a hátsó rész.

„Csodálatos! Ilyen vakítóan szép napsütést ritkán nézhettem, a házikómnak is csak a tetejét látom, és fehéres szürke felhők mászkálnak ide-oda az égen. Túlságosan erős a napfény, már zavaró…”

Ekkor a szél lebbentésétől, vagy saját súlyának tehetetlen kibillenése miatt, hassal, illetve arccal a szakadék irányába fordult. El is döntötte, hogy hosszabb időt ott kell töltenie. Ilyen panorámában még nem volt része, és ez a testhelyzet kimondottan egészséges, nyújtja a gerincoszlopot, az izmokat. Hidegben didereg majd, hőségben meg izzad. Ha a telet is ott tölti, jól átfagy, tavasszal kienged, tehát ingyen szaunázhat a legegészségesebb körülmények között.

Már bánta, hogy valaha aquaparkok csúszdáin sikított a többiekkel. Innen jól látszik, amint a sziklavölgybe szorult folyócska tóvá dagad, és a gyanútlan kajakos a vízesésnél elvadult mélyvízi túrába kerül. Éppen ezen morfondírozott, amikor dörrenést hallott.

„Jé, ez puskalövés, világéletemben utáltam a vadászokat. Álságosak, etetőket raknak ki, hogy legyem mit lelőniük. Alkalomadtán majd levadászom őket, innen úgyis tökéletes a kilátás, követhetem mesterkedésüket. Elszabotálok mindent, egy jó nagy kurjantásos visszhangorkánnal megtöltöm a környéket, az összes vad Tarzannak fog nevezni. Beszélgetek velük, így távkiabálással.”

Elsüvített mellette egy szigony, a túlsó oldalon, éppen az ő kibérelt, személyzetmentes házikója mellett csúszást, meg emberi hangokat hallott.

„Értem már! A karfát helyettesítik, remélem, senkinek nem jut eszébe a hidat, úgynevezett megjavítani. Ráérnek arra még! Ha netán elengedném a fogódzót, visszajuthatnék a falra. Igaz, falfesték lenne belőlem, de az is nagyon szép. Ha a lábammal is elengedném, illetve a lábamat a kötél, akkor természeti katasztrófát okoznék, mert kiöntene a folyó… Maradok! Néhány hónap, egy-két év, ki tudja, talán évtizedek múlva jelzem az érkezőknek, hogy kész vagyok leszállni… Vagy nem jelzek semmit és maradok.”

Valami elkezdte mozgatni alatta új lakását, a hídkötél alját. Egy zsebre vágott kezű kisgyerek állt meg előtte, és jó magasra ugrándozott.

– Tanár úr, tanár úr! Itt egy kilátó!

A tanár úr később érkezett, a többi gyerek is a karfafogását mellőzve sasszézott előre.

– Gyerekek, nem teljesen biztonságos több száz méter magasban zsebre vágott kézzel járkálni egy kötélen…

– Nem kötél ez, tanár úr, hanem híd! Itt egy kilátó, már mondtam az előbb!

– Salakosim, ez tényleg itt van, na, nézzük. Milyen jó puha… Mostanában tehették ide, mert nem léptem még rá.

– A tanár úr már járt itt?

– Persze, különben hogyan hoztalak volna fel benneteket. Zsuzsika, ne szökdécselj egy lábon!

– Jól van, na, tanár bácsi! Spiccelek kettővel.

– No, itt tényleg biztonságban körülnézhettek.

Csomafül nagyon boldog volt, nem kívánt ugyan magának új állást, de ez igen jól jött. Ebben a kellemesen kinyújtott, nagyon egészséges testhelyzetben, a hát – vagy fordulás után a has – dögönyözésénél jótékonyabb dolgot el sem tudott képzelni.

A gyerekek, miután egyenként végigugrándoztak rajta és körbe-körbenéztek, tanárostól eltűntek. Majd ismét elkezdett inogni a kötél. Ugyebár jól meg lehet különböztetni a szabályos és a nem szél okozta, szabálytalan hídlengést. Egy magaslati mérnök érkezett, és elkezdte méricskélni.

– Nem emlékszem erre az emberformájú kilátólemezre, de a gyerekek elújságolták a létét, hát jöttem, és megnéztem. Rendkívül helyesen tettem, úgyis ki kell cserélni az egész hidat.

– Hékás! Engem ne cseréljen ki, én itt akarok lengeni!

– Jé, ez egy eleven alkotóelem! Már tudom, miből készítem a következő hídcsodámat! Csupa ilyenekből!

– Rendben, de a többiek fogják meg jól a bokámat, hogy helyesen nyújtózhassam, a csuklófogásnál nem lehet baj. Majd együtt hurkolunk, és az ilyen kis, okosodni vágyókkal tengelyük körül annyit pörgünk, forgunk, amennyit akarnak. Hirtelenjében még arra megkérem, hogy az oromra épített, szakadékba lógó bungalóm használati díjától mentesítsenek! Egészségtelen, levegőtlen és kiszámíthatatlan hely az. Felfogja a vizet, tüzet is lehet benne rakni, és egy nagyobb szél átszállítja a túlsó oldalra.

– Hé, Krompacsek, jegyezd fel ezen alkotóelemek beszerzését, nullacentes áron!

Bukósisakot igazított, kezeit karba fonta, eszes ötletétől megalkotta a saját mondását: „Az alkotóelem a lábaink előtt hever, csak rá kell lépni.”