Csolnakázás

Gondoljatok bele – remélem, ti is szoktatok gondolkodni, nem csak én – a mi nyolcasunk tulajdonképpen a hajó, a vikingeké alig volt nagyobb és felszeletelték tengereket. Talán minden második-harmadik juthatott révbe. Tudjátok, most hol vagyunk éppen? Ott, ahol elméletben, abban a regényben Timár Mihály dereglyéje alámerült. Rendkívül fontos ismerni a folyót, ezért nagyon örülhettek nekem! Egyáltalán nem ismerem a Vaskaput, sőt a Duna egyetlen szakaszát sem, mégis mindenre ráérzek. Nézzetek balra, ahol minden kavarog, oda nem megyünk. Talán kitakarították a hajóroncsokat, vagy megemelték a vízszintet. Hoppá, szélesedik a folyó, és ott, alant, kocsik szelik át, ilyet még nem láttam. Apropó, jut eszembe, itt egy vízlépcső, aminek tetején híd is van. No, be kell tagozódnunk egy kisebb uszály mögé, mert otthon felejtettem a pénzt. Azt sem tudom, itt milyen valutával fizetnek, de nem számít, semmilyenem sincs.

Tizennyolc-húsz éves koromban blattoltam utoljára, de nagyon eredményesen. Egyes, kettes, emeljétek ki az evezőt, mindenki csendesítsen! Rendben, most kezdjetek el visszafelé evezni, ami nektek előre van, de ne filozófáljuk túl a dolgokat. Beálltam, szorgalmasan evezzetek, mert ez a folyó visz ám! Remek. Nem kell megijedni a csattanástól, csak a zsilipkapu zárult mögöttünk. Most mit bámultok? Nem a víz alá süllyedünk. Megállt az ereszkedés, nyílik a kijárat. Közepes tempó, én majd irányítok, ahogyan szoktam, kikerüljük ezt a lomha úsztatottat, mert sokkal gyorsabbak vagyunk nála. Látjátok? Csak úgy a szemetek sarkából kukkantsatok a partra, milyen csodálatosan rohan minden az ellenkező irányba. Kerülgetem az örvényeket, mert veletek ellentétben, motor, gyerekek – egyes, kettes a morci pózt dobni –, én látok is előre. Ez már, azt hiszem, a delta, semmi esetre sem epszilon, vagy más görög betű. Na, hagyjuk a szellemeskedést! Mocsár, láp, nád, sás és millió más adta tudtomra, ti is látjátok, csak fordítva, mint én. Szerencsétek, nem kell félnetek, ha nagy kavargót észlelek. Húzzátok meg jobban! Ahogy mondani szokás, gyere, húzd meg, na, gyere, húzd meg, vagy hogy is van ez. Elfogyott a nádas, ez már a Pontus Euxinus és a fekete lé. Gondolom, eredetileg nem szutykos vízéről kapta nevét, de most ritka koszos ám. Bár az egész világóceán az, sajna, mit mondjak, eléggé belerondítottunk. A part mentén kormányozok és a Boszporusznál, ami, ha jól tudom, török terület, beoldalgunk egy hajó jobb oldalára. Már olyan profik vagyunk a bliccelésben, hogy csuda! A Márvány-tengeren megnézzük a márványt is meg a tengert is, utána beevezünk a Földközi kellős közepére. Én nem kerülgetem azt a megszámlálhatatlan görög szigetet, sem a focirugdosót, majd Gibraltárnál megint potyázunk egy jót.

Arrafelé is állandóan jönnek, mennek a hajók, képesek fizetni. Azért fizetnek, mert olyan bazi nagyok, nem tehetik meg, amit mi. Ott is beállunk majd – nem tudom melyik oldalra – és kievezünk az Atlantira. Hármas, széles, miért vágsz olyan elkötelezett, fekete szemüveges ábrázatot? Olyan a vállad, mint egy szekrény, a kezeid sonka jelleggel húzták.

– Na, mi van, kis ember, mi nem tetszik?

– Nézd, ha még egyszer ilyen jelzőkkel látsz el, szándékosan felborítom a „csolnakot”.

– Ez nem „csolnak”, mint tudod, hanem hajó, még az egypárevezős is. Viszont velünk ellentétben nem tudsz úszni.

– Az lehet, de rendkívül makacs vagyok.

– Ezt elfogadom, de még mindig nem tudsz úszni, és a konokság nem is tanít meg.

– No, jó, most az egyszer elnézem neked, mert jó tempóban megyünk. Lehet, hogy más irányban is kijuthattunk volna az Atlantira, de már ott vagyunk. Gyerekek, ez hömpölyög! Bár a Fekete és a Márvány, meg a Földközi is szemtelenebbül viselkedtek a Dunánál. Meg kell néznem, rá kell hangolódnom mit is csináljunk a hullámokkal, merthogy itt húszméteresek is vannak, éppen vihar van. Az benne a jó…

– Miért, kis ember?

– Négyesem, négyesem, miért miértezel? Azért, mert nem csak alattunk van víz, hanem fölöttünk is. Mindenütt, de a hátad mögött, ott elöl, már látom a kitisztult eget. Ha addig nem fal fel egy ilyen toronyméretű hömpölyület, akkor megúsztuk, mert ti evezve sem tudnátok úszni.

– A jól úszó ember mindig és mindenben tud, kis ember.

– Megnéznélek én! Jó hírem van, azt hiszem, ti is érzitek, már csak a háromméteres hullámok lötyögnek alattunk, úgy, mint egy lavórban. Ezt volt nehéz megszokni a deltán túlról, itt minden olyan összevissza van, de olyan! Nem hiszem el! Már két tengeri vihar van mögöttünk, de mindig meghökkent. Egyrészt rettenetes gyorsan el tud tűnni, szabályos rejtőzködő művész, másfelől, ha nem is pillanatok alatt, de sokkal gyorsabban kiegyenlítődik a nagy lötyögő víz, mint az ember gondolná. Húzzátok meg, melóra, gyerekek! Meg kell mondanom, nagyon jó a teherbírásotok, persze az enyém is. Már hónapok óta húzzátok éjjel-nappal, én meg kormányozok, de fáradtságnak nyoma sincs semerre. Nagyon jónak tartom, hogy a hajók kivilágítják magukat, úgy kerülgetem őket, ahogy akarom. Szivárványt látok, szóval biztosan túl vagyunk a viharon. Jé, ilyent még nem láttam! Átevezünk alatta, látjátok, most előttetek van, az még előbb mögöttetek volt…

– Kisöreg, hová lett a tenger?

– Rajta lebegünk, nem? De jó, hogy mondod. Egyenesen haladunk, olyan, mint egy nagy tangenspálya az óceánon… Már nem is látom a vizet! Gyerekek, valaki emlékszik, mi volt az úti cél?

– Előre! Így indultunk el.

– Remek, akkor húzzátok!

– Nem szükséges, kis ember, hátradőlünk, húzás nélkül is halad.

– Remek, akkor adjátok át magatokat Annak, aki nélkül nem lehetnénk ilyen csodálatos pályán.