– Hívjátok hozzám Olvasztó
TaplárSövöményt, ismertebb nevén Sáros Latyakot!
Sáros Latyakot két marcona
vezette fel, hátra feszített kézzel. Olyan volt, mint aki önszántából
mélységesen meghajol. Ám a nagyúr sebtében mind a két őrt lefokozta
felségsértővé. Azok csendesen nyugodtak lengőborda sorsukba, pedig milyen jól
mulattak előbb. Azt hitték, hogy a Sáros kapja meg ezt a szerepet, ami nem
olyan, mint a taktikai sportoknál. Ez nem kivédhető, mert a lengés, borda és a
lengő, elmozdulás nélküli egységben kénytelen a felvonás következtének
levonására.
Az ajtó kitárult, belódították a
vádlottat. Igen, úgy gondolták, abba terembe az uraság csakis ítéletmondásra
rendeltethet be valakit. Legnagyobb meglepetésükre, Sáros Latyakot hellyel
kínálta, mint még soha senkit, mert az uraság arra nagyon ügyelt, hogy
jelenlétében mindenki, ha félhalott is, álldogáljon.
A kétoldalt magukért jótálló
alabárdosok szerényen vigyorogtak. Mozdulniuk nem volt szabad, ezért csak úgy
befelé mulattak. Hiszen, ha a felség odarendelt valakit, akkor abból zászló
felvonás lett. Ám, mikor a bestét trónusa előtti pódiumának grádicsára ültette,
hogy jobban hozzáférhessen a csizmájához, az egyik korábban rejtve mosolygónak
hatalmas koppanással zuhant alá az álla. Majdnem behorpadt a mellvértje.
Korábban sisakja is megcsusszant, de mozdulni nem mert, ekkor viszont
érzékelte, hogy a koronás fő olyan mértékben elfoglalta önmagát hegyhorpadt
összehordásával, hogy akár meg is mozdulhat.
Gyorsan előkapott egy zsineget és
felkötötte saját állát, mielőtt mások kötötték volna fel, már nem kívánságára.
A sisakot is megigazította és visszamerevedett.
Nagyon jól tette. Bár vére
kicsordult a zsineg szorításától, ám itt olyan helyzet adódott, amitől csontos
álla még néhányszor zajt keltve alázuhant volna.
– Parancsolj, alattvalóm, ültesd
lábaim elé önnön hős valódat! Ha gondolod, a csizmámra liheghetsz.
– Mondd, nagy jó uram, miben
segíthetek, és miben állhatok szolgálatodra?
– Abban, én egyetlen ügyetlenem –
helyesebben ügyesem –, hogy elmondod, miként sikerült meglágyítanod a felhőn
túl vakaró, Kompcsúcsú-hegyet félkész tenyereddel, és összenyomnod negyedére?
– Felséges uram, az ilyen
dolgokat – szakmai titkokat, nem is tudom, minek nevezzem –, nem szokás nagy
dobra verni, elégedj meg a ténnyel.
– Érdekes, akkora volt az a hegy,
mint most, de te összepréselted felének felére! Meg is kell jegyeztetnem egy
hosszú, színes csíkkal azt a magasságot, amelyen felül értelmetlen nézni, mert
ott már nincs hegy. Most pedig, kinevezlek téged és családodat Olvasztó
TaplárSövöménnyé és a név örökös használóivá. Összes leszármazottad tovább
viszi a címed és neved, férfiak és nők egyaránt.
– Na de, uram! – A vitéz talpra
ugrott.
– Még egy ellenvetés, és téged
préseltetlek össze!
– Igen, uram!
– Most gyorsan ülj vissza a
helyedre, azaz lábaimhoz, csaholhatsz is, amint eddig tetted!
– Értettem, nagy jó uram!
– Nemes vitéz, hogy igazán nemes
lehess, helyezkedj elém féltérdedre, és nemzetséged jele a nevén kívül lovaggá
ütésed nyoma lesz. Lapos és unalmas lovaggá ütésre kardlappal mindenki képes,
de ugye tudod, én nagylelkű vagyok, ezért a buzogányommal ütlek lovaggá.
A jövendő vitéz átmenetileg
elszomorodott, de mire gondolkozhatott volna, megtörtént a lesújtóan tartalmas
rövid procedúra.
Némileg aszimmetrikus vállával,
fájdalmát rejtve, dicső tekintettel vonult el az immár nála alacsonyabb
ranglétrásak között. Hirtelen mindenki alacsonyabb rangú lett egy nyomasztó felségkitaláció
után. Nézegette az úgynevezett összesajtoltat, ami pontosan akkora maradt, mint
terembelépése előtt.
Csak a palotából kilépve,
hallótávon túl mert fogait recsegtetve felordítani.
Ezt valahogy kibírja, gondolta,
mert teljesen váratlanul megalapozta maga, családja és utódai jövőjét. Még
mindig jobb, mintha fán lengő várdísz lett volna belőle.
A vállsérülés nyoma örökre megmaradt,
ezért nemzetségének jele valóban a rosszul forrt kulcscsont maradt. A hirtelen
megvitézedett ordító, előbb berohant a borbélyhoz, aztán a fakovácshoz – náluk
így nevezték az asztalost –, aki beesett vállát egy nyakra és vállízületre
tapasztott tenyérrel és marokkal kiegyenesítette, s az úgymond menten
meggyógyult. Bár lilásan takarmánytöknyire dagadt, de akkoriban nem értek rá az
emberek egy töréssel betegeskedni.
Megpróbálta örök nemesi előjogait
is érvényesíteni, saját szekercéjével akarta megfaragni válla fájdalmas
gyógyítóját, ám az még kipottyant erőtlen kezéből, ő pedig hanyatt zuhant a
nyelére. Ez a tarkó- és nyakmasszázs úgy felvidította, hogy lemondott a
büntetésről, sőt egy aranytallérral jutalmazta gyors gyógyítóját.
Ezután elindult hazafelé. Ketrecméretű
kunyhójának közepén az asztalra dobta címerének igazi hozadékát, a két kisebb-zsáknyi
arannyal telt erszényét. Az asszonynak szintén leesett az álla – úgy látszik,
ez ragadós –, de ő már nem kötötte fel saját magának.
Lovagunk hírül adta neki és
gyermekeinek, hogy attól a naptól kezdve mindannyiukat úgy hívják, hogy
Olvasztó TaplárSövömény, jövendő gyermekeiket és házastársaikat is majdan.
Ettől kitört a rémöröm. Ellenben pallos, palló, pille és egyéb követésjogot gyakorolhatnak
mindenkoron.
Legnagyobb fiát és feleségét
elküldte, nézzenek körül az ingatlanpiacon, vegyék meg az árban legjobb fekvésű
várat, ami egy picivel kisebb, mint a királyé. Látott már nemes lengőbordát is…
A hegyolvasztás buzogánylovaggá
avatottjai attól a naptól sosem szűkölködtek többet, ma is bőven bővelkednek,
sosem látták hiányát semminek, mert a hiányjel ugyanolyan ismeretlen maradt
számukra, mint az többi írásjel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése