Szakmai titok

– Hívjátok hozzám Olvasztó TaplárSövöményt, ismertebb nevén Sáros Latyakot!

Sáros Latyakot két marcona vezette fel, hátra feszített kézzel. Olyan volt, mint aki önszántából mélységesen meghajol. Ám a nagyúr sebtében mind a két őrt lefokozta felségsértővé. Azok csendesen nyugodtak lengőborda sorsukba, pedig milyen jól mulattak előbb. Azt hitték, hogy a Sáros kapja meg ezt a szerepet, ami nem olyan, mint a taktikai sportoknál. Ez nem kivédhető, mert a lengés, borda és a lengő, elmozdulás nélküli egységben kénytelen a felvonás következtének levonására.

Az ajtó kitárult, belódították a vádlottat. Igen, úgy gondolták, abba terembe az uraság csakis ítéletmondásra rendeltethet be valakit. Legnagyobb meglepetésükre, Sáros Latyakot hellyel kínálta, mint még soha senkit, mert az uraság arra nagyon ügyelt, hogy jelenlétében mindenki, ha félhalott is, álldogáljon.

A kétoldalt magukért jótálló alabárdosok szerényen vigyorogtak. Mozdulniuk nem volt szabad, ezért csak úgy befelé mulattak. Hiszen, ha a felség odarendelt valakit, akkor abból zászló felvonás lett. Ám, mikor a bestét trónusa előtti pódiumának grádicsára ültette, hogy jobban hozzáférhessen a csizmájához, az egyik korábban rejtve mosolygónak hatalmas koppanással zuhant alá az álla. Majdnem behorpadt a mellvértje. Korábban sisakja is megcsusszant, de mozdulni nem mert, ekkor viszont érzékelte, hogy a koronás fő olyan mértékben elfoglalta önmagát hegyhorpadt összehordásával, hogy akár meg is mozdulhat.

Gyorsan előkapott egy zsineget és felkötötte saját állát, mielőtt mások kötötték volna fel, már nem kívánságára. A sisakot is megigazította és visszamerevedett.

Nagyon jól tette. Bár vére kicsordult a zsineg szorításától, ám itt olyan helyzet adódott, amitől csontos álla még néhányszor zajt keltve alázuhant volna.

– Parancsolj, alattvalóm, ültesd lábaim elé önnön hős valódat! Ha gondolod, a csizmámra liheghetsz.

– Mondd, nagy jó uram, miben segíthetek, és miben állhatok szolgálatodra?

– Abban, én egyetlen ügyetlenem – helyesebben ügyesem –, hogy elmondod, miként sikerült meglágyítanod a felhőn túl vakaró, Kompcsúcsú-hegyet félkész tenyereddel, és összenyomnod negyedére?

– Felséges uram, az ilyen dolgokat – szakmai titkokat, nem is tudom, minek nevezzem –, nem szokás nagy dobra verni, elégedj meg a ténnyel.

– Érdekes, akkora volt az a hegy, mint most, de te összepréselted felének felére! Meg is kell jegyeztetnem egy hosszú, színes csíkkal azt a magasságot, amelyen felül értelmetlen nézni, mert ott már nincs hegy. Most pedig, kinevezlek téged és családodat Olvasztó TaplárSövöménnyé és a név örökös használóivá. Összes leszármazottad tovább viszi a címed és neved, férfiak és nők egyaránt.

– Na de, uram! – A vitéz talpra ugrott.

– Még egy ellenvetés, és téged préseltetlek össze!

– Igen, uram!

– Most gyorsan ülj vissza a helyedre, azaz lábaimhoz, csaholhatsz is, amint eddig tetted!

– Értettem, nagy jó uram!

– Nemes vitéz, hogy igazán nemes lehess, helyezkedj elém féltérdedre, és nemzetséged jele a nevén kívül lovaggá ütésed nyoma lesz. Lapos és unalmas lovaggá ütésre kardlappal mindenki képes, de ugye tudod, én nagylelkű vagyok, ezért a buzogányommal ütlek lovaggá.

A jövendő vitéz átmenetileg elszomorodott, de mire gondolkozhatott volna, megtörtént a lesújtóan tartalmas rövid procedúra.

Némileg aszimmetrikus vállával, fájdalmát rejtve, dicső tekintettel vonult el az immár nála alacsonyabb ranglétrásak között. Hirtelen mindenki alacsonyabb rangú lett egy nyomasztó felségkitaláció után. Nézegette az úgynevezett összesajtoltat, ami pontosan akkora maradt, mint terembelépése előtt.

Csak a palotából kilépve, hallótávon túl mert fogait recsegtetve felordítani.

Ezt valahogy kibírja, gondolta, mert teljesen váratlanul megalapozta maga, családja és utódai jövőjét. Még mindig jobb, mintha fán lengő várdísz lett volna belőle.

A vállsérülés nyoma örökre megmaradt, ezért nemzetségének jele valóban a rosszul forrt kulcscsont maradt. A hirtelen megvitézedett ordító, előbb berohant a borbélyhoz, aztán a fakovácshoz – náluk így nevezték az asztalost –, aki beesett vállát egy nyakra és vállízületre tapasztott tenyérrel és marokkal kiegyenesítette, s az úgymond menten meggyógyult. Bár lilásan takarmánytöknyire dagadt, de akkoriban nem értek rá az emberek egy töréssel betegeskedni.

Megpróbálta örök nemesi előjogait is érvényesíteni, saját szekercéjével akarta megfaragni válla fájdalmas gyógyítóját, ám az még kipottyant erőtlen kezéből, ő pedig hanyatt zuhant a nyelére. Ez a tarkó- és nyakmasszázs úgy felvidította, hogy lemondott a büntetésről, sőt egy aranytallérral jutalmazta gyors gyógyítóját.

Ezután elindult hazafelé. Ketrecméretű kunyhójának közepén az asztalra dobta címerének igazi hozadékát, a két kisebb-zsáknyi arannyal telt erszényét. Az asszonynak szintén leesett az álla – úgy látszik, ez ragadós –, de ő már nem kötötte fel saját magának.

Lovagunk hírül adta neki és gyermekeinek, hogy attól a naptól kezdve mindannyiukat úgy hívják, hogy Olvasztó TaplárSövömény, jövendő gyermekeiket és házastársaikat is majdan. Ettől kitört a rémöröm. Ellenben pallos, palló, pille és egyéb követésjogot gyakorolhatnak mindenkoron.

Legnagyobb fiát és feleségét elküldte, nézzenek körül az ingatlanpiacon, vegyék meg az árban legjobb fekvésű várat, ami egy picivel kisebb, mint a királyé. Látott már nemes lengőbordát is…

A hegyolvasztás buzogánylovaggá avatottjai attól a naptól sosem szűkölködtek többet, ma is bőven bővelkednek, sosem látták hiányát semminek, mert a hiányjel ugyanolyan ismeretlen maradt számukra, mint az többi írásjel.