– Hé, inas, kullogjon ide
szélsebesen!
– Elnézést, uram, nem vagyok
inas, már leszolgáltam az esztendőket! A „segéd” titulus boldog birtokosaként
hánykolódom a maga irányába. Szeretnék mielőbb mestervizsgát tenni.
– No! Hogy mik vannak! Bár azt
sem tudom, honnan jutott eszembe, hogy inas… A falakon belül eleve mindenki
tökéletes képzettséggel kerül a nagy masszába. Inasok nem kószálnak erre. Ezt
még az öregapám ükapja mondta, aki valamelyest én magam voltam. Egészen
megzavart, bár inkább felkorbácsolta a kíváncsiságomat. Miféle szakmában
segédkezik?
– Segédként dolgozom, kérem. Úgy
is mondhatja, hogy besegítek. Elem vagyok, és most boldogan idehömpölyögtem,
mert engem megtanítottak a felettesek tiszteletére. Hozzám képest mindig
mindenki felettes, így kell néznem a világot!
– Milyen szakmát tanultál, fiam?
– Ha nem mondottam még, Elem
vagyok. Elem!
– Milyen elem? Úgy tudtam, a
falakon belül nincs szükség elektromosságra – persze rosszul, mert van –,
semmiképpen nem elemekből, azok lemerülnek. Legalább márkás vagy? Gondolom,
nagyon-nagyon tartós, élethosszig és utána még akárhány élethosszig.
– Tartós vagyok, uram, de félre
tetszett értelmezni alázatos szavaimat. Nem világító elem vagyok, csak úgy,
Elem, mert a falakon belül tényleg nincs szükség olyan szakmára.
– Miféle elem vagy végül is?
– Sejt Elem, már mondtam, nem
inas.
– Aha! Nem inas, de még nem
mester. Jól van, fiam.
– Megkérdezhetem az uraságot, mi
a becses szakmája?
– Én citoplazma-részecske vagyok,
de ha szemtelenkedsz, bepanaszollak a nagyon nagy főnöknél.
– Csupán citoplazma, és ilyen
magas lóról beszél? Egyáltalán honnan vette azt a szót, hogy szakma?
– Fiacskám, talán már mondtam,
hogy nem tudom… Valami neuron idecsüngő barátom vékony szála telített az
információval.
– Megáll az ész! Egy egyszerű citoplplaccs
senkit? Ha tudom, hogy egy ilyen al-alsórend hozzám mer szólni, már rég
jeleztem volna a Magfőnöknek, hogy szaporán váltsa ki egy másik odaillő
lécseppel. Bár segéd sejt-elem vagyok, ahogy ezt tisztességgel jeleztem is, egy
alacsonyabb kasztbélinek, magának is megadtam a tisztességet. Úgy látom,
segédsejtelme sincs a falakon belüli etikettről! Jut eszembe, itt nem
csevegünk, mindenki csinálja a dolgát! Különben, kapaszkodjon meg, éppen
osztódunk, és már megint egy generációval öregebbek lettünk.
– Mit mondott, ki is maga? Az a
baj, hogy arra sem emlékszem, hogy én ki vagyok, mondhatnám, segédsejtelmem
sincs, de ez annyira profán. Ilyenkor mindig felszabadul egy kis parányi
halványlila gőz a tudásból. Nos hát, még az sincs… A Mag, ma előbb-utóbb
megmondja, mert ő az igazi főnök, és akkor majd számon kérhetjük egymáson,
pontosan mikor, hol óhajtunk párbajozni.
– Munkára fel, tegye mindenki a
dolgát és hagyjuk a hülyeségeket!
– Nem emlékszem, mióta dolgozom
már a sejtenbelüliben, de még sosem kalandozott ilyen vétkesen el a fantáziám.
Csak és kizárólag a lényegeset jelezzük, azontúl kuss a nevünk, és nyomjuk,
mert ez a dolgunk. Hogy miért? Azért a halványliláért, ami nemsokára megint be
fog következni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése