Sejtelmesen

– Hé, inas, kullogjon ide szélsebesen!

– Elnézést, uram, nem vagyok inas, már leszolgáltam az esztendőket! A „segéd” titulus boldog birtokosaként hánykolódom a maga irányába. Szeretnék mielőbb mestervizsgát tenni.

– No! Hogy mik vannak! Bár azt sem tudom, honnan jutott eszembe, hogy inas… A falakon belül eleve mindenki tökéletes képzettséggel kerül a nagy masszába. Inasok nem kószálnak erre. Ezt még az öregapám ükapja mondta, aki valamelyest én magam voltam. Egészen megzavart, bár inkább felkorbácsolta a kíváncsiságomat. Miféle szakmában segédkezik?

– Segédként dolgozom, kérem. Úgy is mondhatja, hogy besegítek. Elem vagyok, és most boldogan idehömpölyögtem, mert engem megtanítottak a felettesek tiszteletére. Hozzám képest mindig mindenki felettes, így kell néznem a világot!

– Milyen szakmát tanultál, fiam?

– Ha nem mondottam még, Elem vagyok. Elem!

– Milyen elem? Úgy tudtam, a falakon belül nincs szükség elektromosságra – persze rosszul, mert van –, semmiképpen nem elemekből, azok lemerülnek. Legalább márkás vagy? Gondolom, nagyon-nagyon tartós, élethosszig és utána még akárhány élethosszig.

– Tartós vagyok, uram, de félre tetszett értelmezni alázatos szavaimat. Nem világító elem vagyok, csak úgy, Elem, mert a falakon belül tényleg nincs szükség olyan szakmára.

– Miféle elem vagy végül is?

– Sejt Elem, már mondtam, nem inas.

– Aha! Nem inas, de még nem mester. Jól van, fiam.

– Megkérdezhetem az uraságot, mi a becses szakmája?

– Én citoplazma-részecske vagyok, de ha szemtelenkedsz, bepanaszollak a nagyon nagy főnöknél.

– Csupán citoplazma, és ilyen magas lóról beszél? Egyáltalán honnan vette azt a szót, hogy szakma?

– Fiacskám, talán már mondtam, hogy nem tudom… Valami neuron idecsüngő barátom vékony szála telített az információval.

– Megáll az ész! Egy egyszerű citoplplaccs senkit? Ha tudom, hogy egy ilyen al-alsórend hozzám mer szólni, már rég jeleztem volna a Magfőnöknek, hogy szaporán váltsa ki egy másik odaillő lécseppel. Bár segéd sejt-elem vagyok, ahogy ezt tisztességgel jeleztem is, egy alacsonyabb kasztbélinek, magának is megadtam a tisztességet. Úgy látom, segédsejtelme sincs a falakon belüli etikettről! Jut eszembe, itt nem csevegünk, mindenki csinálja a dolgát! Különben, kapaszkodjon meg, éppen osztódunk, és már megint egy generációval öregebbek lettünk.

– Mit mondott, ki is maga? Az a baj, hogy arra sem emlékszem, hogy én ki vagyok, mondhatnám, segédsejtelmem sincs, de ez annyira profán. Ilyenkor mindig felszabadul egy kis parányi halványlila gőz a tudásból. Nos hát, még az sincs… A Mag, ma előbb-utóbb megmondja, mert ő az igazi főnök, és akkor majd számon kérhetjük egymáson, pontosan mikor, hol óhajtunk párbajozni.

– Munkára fel, tegye mindenki a dolgát és hagyjuk a hülyeségeket!

– Nem emlékszem, mióta dolgozom már a sejtenbelüliben, de még sosem kalandozott ilyen vétkesen el a fantáziám. Csak és kizárólag a lényegeset jelezzük, azontúl kuss a nevünk, és nyomjuk, mert ez a dolgunk. Hogy miért? Azért a halványliláért, ami nemsokára megint be fog következni.