(Kedves barátomnak, Misunak)
Egy hatalmas pontynak nem kell
félnie, ezért általában nem a parti nádast részesítette előnyben. Mindenfelé
eszegetett, viszont testtömege mozgásszegénységet és hosszú, minden napszakos
alvásokat követelt. Öregedett, de legalábbis a középkor második felében járt.
Már nem az ellentétes nem érdekelte, csak egy jó lakoma, legyen mindig degeszre
tömve a hasa.
Éppen kedvenc ágyikóját igazgatta
a homokban, ahol nagy örömére, hanyatt heveredve, hassal felfelé, kopoltyún át
horkolászott. Az arra úszó gyűrűsökből még falt néhányat, de csak mert a szeme
kívánta. Oldaluszonyaival, egészen furcsa testhelyzetben, mint mikor a kutya
kergeti a farkát, megvakarta a hasát, farokuszonyával orron birizgálta magát.
Igen komor haltekintete inkább a nyugodt, kiegyensúlyozottság irányába
húzódott.
Már majdnem szundított, amikor
fátyolos tekintettel, félálomban meglátta a mindig vágyott, gyönyörű kukacot.
Képtelen volt ellenállni. Kidörzsölte szeméből az álmot, azzal a csacska
gondolattal, hogy egy nagy falat után úgyis visszahemperedik, és hortyog,
ameddig jónak látja. Abban a tóban nem laktak cápák, nála nagyobb és erősebb
hal sem igen akadt, tehát nem kellett félnie.
A kukac tetszetős, zöld hínárköretet
húzott maga után. Ráharapott, pörgött kettőt és nyelt. Bár az ízét is alig
érezte, önmagában megjegyezte. „No, ezért érdemes volt, legalább kétpikkelynyit
növekszik a derékbőségem. Valószínűleg mellényt kell cserélnem.” Visszahemperedett,
izgett-mozgott, s végre tényleg elkezdett hortyogni.
A mi horgászunk órák óta leste sás mellé bedobott
csaliját, ami nem volt hajlandó megmozdulni. Ezért maga is elaludt a parton, és
arra ébredt, amire a ponty. Valami rángatja a kezére erősített pecabotot. Ő,
ott a parton, vízililiomos harkály-harcsabajszot álmodott elcsúszott szemüvege
alá. Oldalra akart fordulni, majdnem eltörött cvikkerének a szára, mikor
felfogta, kapás van.
Felült, aztán felpattant! Az úszó
mozgolódott, sőt már nem is látszott. Tekert, csak tekert, egészen addig, míg a
ponty fel nem ébredt.
– Azt a békakirályát, valami
kagylóhéj gyomorkeserűt kéne innom! Ez az elven kukac romlott volt, vagy mi…
Aztán elhessegette gondolatait,
mert az ő életét általában az ilyesmi nem szokta emésztési gondokkal
nehezíteni. Egyszer csak felemelkedett a feje.
– No, ne már! Lebegek?
Vissza szeretett volna feküdni,
de nem tudott. Már egészen nem ott volt, ahol szeretett volna lenni.
– Mi rángat?
Dühöngött, mert a reggel, délben,
este és éjjeli szunyókálásait megzavarókat általában megette. Ezek általában
nála kisebb és tapasztalatlanabb élőlények voltak, akik a mozdulatlan, hassal
felfelé heveréstől azt gondolták, ehető. Tévedtek, ők voltak azok… A hortyogó
kopoltyúmozgását sem érzékelték.
Addig húzta, amíg el nem szakad a
zsineg. Ponty úr nagydarab, erős, lusta és rossz felfogású volt. Csak a
kiemelőhálóban derengett fel neki, hogy valami szokatlan élet-, vagy nem
annyira élethelyzetbe került, mindenesetre oda, ahol még nem volt. Gyötörte a
légözön, és alig látott a képtelen közegben. Hiába fickándozott, Misu kiemelte.
A parton még vergődve
hályogosodott, szemei oldalról érzékelték a vizet, mindenáron vissza akart
úszni, de sehogy sem lehetett ebből a fullasztóan fuldoklásra gerjesztő,
ritkás, nagyon elnehezedett, furcsa világból.
Misu a teljes elgyönyörödés
határán túlra jutott. Kerek, enyhén pufók arcával úgy nézte, mint egy nagy
kisfiú.
– Nagy, nagy, nagyon nagy a hal!
Odébb egy horgász sorstárs szomorkodott, aki –
míg Ponty úr fel nem tűnt a színen – azt gondolta, egy kenyeret lopnak a sors
keserűbb feléből. De nem… Misura rávilágított a szerencse. A kolléga nézte,
majdnem kipottyantak a könnyei, egészen addig, míg ez a boldogsággal telt
pontyfogó oda nem hívta, hogy fényképezze le, örökítse meg ezt az életre szóló
élményt, amiről talán még dédunokái is mesélnek majd.
No, ekkor, a sorsában megkínzott halvágyónk is
a boldogság mezejére lépett, mert ilyen nagy halat lefényképezni nem akármi. És
gondoljanak bele, Ponty úr nagyra dülledt szemeivel, a sült hallá válása előtt,
még gyenge agykapacitásával felfogta, hogy az a furcsa, gyomrát megmozgató
kukac, ami ide kirepítette, sztárt csinált belőle.
Aznap, mint az összes többin,
igen sok változás történt, Ponty úrból ízletes, paprikás sült-sztárhal lett,
Misuból a legboldogabb halász, és a magát szerencsétlennek vélő pecatárs is
megkapta a boldog halmegörökítő főfeladatot.
Majd Misu bemászott egyszemélyes
sátorába, átszunyókálta a napot, és Ponty úr végre felébredt ott lent, a
tómederbe süllyesztett ágyikójában.
Felsikított, majdnem a mentőket
hívta magához. „Hogy tud valaki ilyen elképesztő szörnyűséget álmodni?
Idegorvoshoz kellene mennie, vagy mi…” Körülnézett, megevett néhány gyűrűset,
Misu pedig, harcsabajsza alatt – mert halásznak az jár – ugyanazzal a
gyönyörűséges mosollyal tartotta tovább a pecabotot.
A hal már majdnem visszaaludt,
amikor az a furcsa halszag csiklandozta meg az orrát. A bográcsban rotyogó
Ponty úr, gőzének utolsó lobbanásával jelentette ki, hogy halvány gőze sincs,
mi ez az egész. Aztán már többet tényleg nem gondolkodott, Misu pedig,
pontyálom ide, pontyálom oda, nekilátott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése