2014. január 23., csütörtök

Ponty úr


 (Kedves barátomnak, Misunak)

Egy hatalmas pontynak nem kell félnie, ezért általában nem a parti nádast részesítette előnyben. Mindenfelé eszegetett, viszont testtömege mozgásszegénységet és hosszú, minden napszakos alvásokat követelt. Öregedett, de legalábbis a középkor második felében járt. Már nem az ellentétes nem érdekelte, csak egy jó lakoma, legyen mindig degeszre tömve a hasa.
Éppen kedvenc ágyikóját igazgatta a homokban, ahol nagy örömére, hanyatt heveredve, hassal felfelé, kopoltyún át horkolászott. Az arra úszó gyűrűsökből még falt néhányat, de csak mert a szeme kívánta. Oldaluszonyaival, egészen furcsa testhelyzetben, mint mikor a kutya kergeti a farkát, megvakarta a hasát, farokuszonyával orron birizgálta magát. Igen komor haltekintete inkább a nyugodt, kiegyensúlyozottság irányába húzódott.
Már majdnem szundított, amikor fátyolos tekintettel, félálomban meglátta a mindig vágyott, gyönyörű kukacot. Képtelen volt ellenállni. Kidörzsölte szeméből az álmot, azzal a csacska gondolattal, hogy egy nagy falat után úgyis visszahemperedik, és hortyog, ameddig jónak látja. Abban a tóban nem laktak cápák, nála nagyobb és erősebb hal sem igen akadt, tehát nem kellett félnie.
A kukac tetszetős, zöld hínárköretet húzott maga után. Ráharapott, pörgött kettőt és nyelt. Bár az ízét is alig érezte, önmagában megjegyezte. „No, ezért érdemes volt, legalább kétpikkelynyit növekszik a derékbőségem. Valószínűleg mellényt kell cserélnem.” Visszahemperedett, izgett-mozgott, s végre tényleg elkezdett hortyogni.
 A mi horgászunk órák óta leste sás mellé bedobott csaliját, ami nem volt hajlandó megmozdulni. Ezért maga is elaludt a parton, és arra ébredt, amire a ponty. Valami rángatja a kezére erősített pecabotot. Ő, ott a parton, vízililiomos harkály-harcsabajszot álmodott elcsúszott szemüvege alá. Oldalra akart fordulni, majdnem eltörött cvikkerének a szára, mikor felfogta, kapás van.
Felült, aztán felpattant! Az úszó mozgolódott, sőt már nem is látszott. Tekert, csak tekert, egészen addig, míg a ponty fel nem ébredt.
– Azt a békakirályát, valami kagylóhéj gyomorkeserűt kéne innom! Ez az elven kukac romlott volt, vagy mi…
Aztán elhessegette gondolatait, mert az ő életét általában az ilyesmi nem szokta emésztési gondokkal nehezíteni. Egyszer csak felemelkedett a feje.
– No, ne már! Lebegek?
Vissza szeretett volna feküdni, de nem tudott. Már egészen nem ott volt, ahol szeretett volna lenni.
– Mi rángat?
Dühöngött, mert a reggel, délben, este és éjjeli szunyókálásait megzavarókat általában megette. Ezek általában nála kisebb és tapasztalatlanabb élőlények voltak, akik a mozdulatlan, hassal felfelé heveréstől azt gondolták, ehető. Tévedtek, ők voltak azok… A hortyogó kopoltyúmozgását sem érzékelték.
Addig húzta, amíg el nem szakad a zsineg. Ponty úr nagydarab, erős, lusta és rossz felfogású volt. Csak a kiemelőhálóban derengett fel neki, hogy valami szokatlan élet-, vagy nem annyira élethelyzetbe került, mindenesetre oda, ahol még nem volt. Gyötörte a légözön, és alig látott a képtelen közegben. Hiába fickándozott, Misu kiemelte.
A parton még vergődve hályogosodott, szemei oldalról érzékelték a vizet, mindenáron vissza akart úszni, de sehogy sem lehetett ebből a fullasztóan fuldoklásra gerjesztő, ritkás, nagyon elnehezedett, furcsa világból.
Misu a teljes elgyönyörödés határán túlra jutott. Kerek, enyhén pufók arcával úgy nézte, mint egy nagy kisfiú.
– Nagy, nagy, nagyon nagy a hal!
 Odébb egy horgász sorstárs szomorkodott, aki – míg Ponty úr fel nem tűnt a színen – azt gondolta, egy kenyeret lopnak a sors keserűbb feléből. De nem… Misura rávilágított a szerencse. A kolléga nézte, majdnem kipottyantak a könnyei, egészen addig, míg ez a boldogsággal telt pontyfogó oda nem hívta, hogy fényképezze le, örökítse meg ezt az életre szóló élményt, amiről talán még dédunokái is mesélnek majd.
 No, ekkor, a sorsában megkínzott halvágyónk is a boldogság mezejére lépett, mert ilyen nagy halat lefényképezni nem akármi. És gondoljanak bele, Ponty úr nagyra dülledt szemeivel, a sült hallá válása előtt, még gyenge agykapacitásával felfogta, hogy az a furcsa, gyomrát megmozgató kukac, ami ide kirepítette, sztárt csinált belőle.
Aznap, mint az összes többin, igen sok változás történt, Ponty úrból ízletes, paprikás sült-sztárhal lett, Misuból a legboldogabb halász, és a magát szerencsétlennek vélő pecatárs is megkapta a boldog halmegörökítő főfeladatot.
Majd Misu bemászott egyszemélyes sátorába, átszunyókálta a napot, és Ponty úr végre felébredt ott lent, a tómederbe süllyesztett ágyikójában.
Felsikított, majdnem a mentőket hívta magához. „Hogy tud valaki ilyen elképesztő szörnyűséget álmodni? Idegorvoshoz kellene mennie, vagy mi…” Körülnézett, megevett néhány gyűrűset, Misu pedig, harcsabajsza alatt – mert halásznak az jár – ugyanazzal a gyönyörűséges mosollyal tartotta tovább a pecabotot.
A hal már majdnem visszaaludt, amikor az a furcsa halszag csiklandozta meg az orrát. A bográcsban rotyogó Ponty úr, gőzének utolsó lobbanásával jelentette ki, hogy halvány gőze sincs, mi ez az egész. Aztán már többet tényleg nem gondolkodott, Misu pedig, pontyálom ide, pontyálom oda, nekilátott. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése