Meghökkentem. A neccharisnyát
elsősorban nem sapkának ismertem meg. Aztán beugrott, hogy némely
rablótámadások szakképzett kivitelezői alkalmazzák időről időre, ám azok
egészen más formájúak, mint amit most pillantottam meg. Talán az ős, igaz,
eredeti csábosnecc megjelenése ez. Tény, hogy olyan egybe tömör, dudorokkal
dúsított, vaskos lábakat sem láttam azelőtt…
Mégiscsak elgondolkodtam, mi van
akkor, ha egy nagy, nyak-fej egyenlőségnek örvendő kipakoló mestert látok épp?
Ám mégsem! Ezek a lábak – több is volt belőlük – mozdulatlanságba merevedtek.
Csak néztem. Neccharisnyák
lábakkal, testek és cipellők nélkül… Mindig nehéz volt a felfogóképességem, már
óvodában is azt hittem, hogy első osztályos vagyok, de most tényleg
összekeveredtek gondolataim. Tanácstalanul néztem az álldogáló és fekvő öles
lábakat.
Előbb meg akartam érinteni, aztán meg is tettem. Szemérem elleni kihágásom mellett itt valami más baj is van, mert ez a nagy lábon élés kupac testmeleget sem éreztet. Jelen necc harisnyák, nem csak a fejektől-lábaktól, de a csábtól is elkülöníthetőek.
Előbb meg akartam érinteni, aztán meg is tettem. Szemérem elleni kihágásom mellett itt valami más baj is van, mert ez a nagy lábon élés kupac testmeleget sem éreztet. Jelen necc harisnyák, nem csak a fejektől-lábaktól, de a csábtól is elkülöníthetőek.
Ekkor lépett be a két sonkakarú
szélesváll.
Józsikám kapta a krumplis
zsákokat.
– Csak szaporán, szaporán! Más
dolgunk is van, mint a hálózsákban szunnyadó burgonya rakodása! Hosszú még a
nap, amíg elérek a hálószobám matracáig.
Ezt megjegyzem! Tehát vannak neccharisnyás szobák is…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése