– Ókos, én úgy félek, egy kétlábú
jön, meneküljünk el!
– Nem lehet, Kecs! A legnagyobb
okos Ókos majd mekkvédelmez! Nem engedhetjük mekk a menekülést – mekegte Jerk
–, a gyermekkek lemaradnának a vágtában. Így csak benne bízhatunk…
– Én felöklelem! Hogy mer
idejönni? Minden kétlábú esküdt ellenségünk!
Leszegte többször kunkorodott
szarvát, és készült a csatára.
– Nem minden ember ellenség,
hiszen a társbérlőnk igen rendes egyed. Látod, Ókos, ezt a gyönyörű egytálfüvet
is ideterítette nekünk az árok partjára, és hogy el ne vesszünk a világ
rengetegében, védelmül idekötött. A kis Ugrit és a még kisebb Mekket csak
spárgával, mert tudja, hogy jól nevelt, rendes gyerekek. Ha el is szakad, mint
ahogy már megtörtént, anyjaikat és apjukat nem hagyják.
– Az út kellős közepén közeledik,
valami leírhatatlanul fura, nagydarab nagytalanságban… Ilyen embert még nem
láttam. Nem embergida, felnőtt. A többiek burrognak, rendkívül szétöklelésre
ingerlő lármát csapnak, és a tőgyemből is kiszivárogtatják a bátorságot, de ez
már-már az árok partján jön, be akar sompolyogni a területünkre és
fellakmározni a füvünket. Nem süllyedhetünk addig, nem engedünk a
kecskevoltból! Közeledik, egy picit az út közepe felé húz, én belehalok a
félelembe, Ókos…
– Kecs, hallgass el! Nem látod
Jerket? Ő nyugodtan rohangál nyakörvével védő vasdorongja körül. Én kitépem a
rudat, ha addig élek is, és kibillentem a quadból!
A közeledő mustrálta a kecskéket.
Így, árokparton legelni már nagyon rég látott hasonló, fehér szőrű mekegőket.
Meg kell őket vizsgálnia. A kos már többször felakasztotta magát. „Milyen
rendületlen! Szeretem az ilyen állati állatokat. Már nyolcadik alkalommal rohan
teljes erővel, pedig a nyaka törhet. Nincs az az ember, aki már meg ne fulladt
volna. Milyen aranyos a szarvas jerke, rettent szemével körbe-körbe rohan, mint
egy eleven ringlispil. Látni, hogy szívesen lelépne a világról, mert nemcsak az
ember, a kecske is egyén ám, és a saját szemén át látja a világot. Retteg
mindentől, amit nem látott és ismeretlen. A kecskéknél ez halmozottan almozott…
Nekik a fű zöldjén és a zsenge ágakon kívül minden teljesen idegen, és az
idegen támad. Megeszi, beleharap! Amennyiben az út közepén nézelődő nem állat,
ezt még a kecskeész is felfogja, gondolom. A másik egy helyben áll, néz, úgy,
mint aki várja a levágást. Nem lelkesedik, de tudomásul vette, hogy neki most
kampec. A nagyobbik gida már szarukezdeményektől duzzadó homlokú, határozatlan,
még nem tudja, hogy támadjon vagy meneküljön. A kettő ötvözetét választja,
leszegi kis kecskefejét, rohan, majd inába szállt bátorsággal szeli a papa felé
az utat.”
Közben, miután már biztos, hogy a
járókelő nem harap beléjük, mind megnyugszanak, és folytatják szakszerű, egész
napi tevékenységüket, normára habzsolják a fűtálca füvét, és akkor megjelennek
a tehenek.
Az egyik bőg, a másik imbolyog,
hatalmasra hízott állatok, akik Kecs, Jerg, Ókoshoz, na meg a kis Mekk és
Gidihez hasonlóan tanulni szeretnének. Mindent a világról, amit még nem láttak,
azaz semmit, mert ők is csak a füvet és a zsenge lombokat ismerik, meg saját
albérlőjüket. Elfogadják a csordásokat is, de a tudomány itt bezárul.
Azért az mégsem ismer határokat, a tehénszem
mindenre nyitott. Megvizsgálják az út közepén haladót. Az egyik megáll,
közelről nézi, szinte beleliheg az arcába, a másik kettő, helyes mentalitással
tudomást sem véve egy, a tudás szempontjából értelmetlen intermezzóról,
legelnek.
Aztán, mint a legelő hajói,
továbbdöcögnek. Nyugodtan lehet így nevezni őket, egyes helyeken rájuk is
ülnek. Miért ne? A szarvuk kiváló, fejre nőtt zabla. Közelednek kecskéékhez,
Ókos bevadul. A két jerke és a gidák nyugodtan esznek. A tudomány magas fokán
már ismerik, hogy ezek állatok. A kisebbik gida, antilopokat meghazudtoló
kecsességgel, bokaízületből szökdécsel. Ritka szép látvány! Az út közepén
haladó megfordul és nézi, hogy mi történik két „idegen kultúra” találkozásakor.
Szinte hallja, amint Ókos odafújja:
– Párbaj lesz, ezeknek legalább van szarvuk! Csak hát, ezek párbajképtelenek, tohonyák, nagyok, nem tudnak futni, és olyanok, mint ti – förmedt kétszemélyes háremére –, nők! Nőkkel pedig nem párbajozom. Javasolnám, hogy együnk, mert közeledik a lakótárs – szegényke egy roppant idomtalan valamiben él, ami mekk sem közelíti a kecskeólat.
– Párbaj lesz, ezeknek legalább van szarvuk! Csak hát, ezek párbajképtelenek, tohonyák, nagyok, nem tudnak futni, és olyanok, mint ti – förmedt kétszemélyes háremére –, nők! Nőkkel pedig nem párbajozom. Javasolnám, hogy együnk, mert közeledik a lakótárs – szegényke egy roppant idomtalan valamiben él, ami mekk sem közelíti a kecskeólat.
A tehenek is továbbimbolyogtak,
már-már széthasadó, dugig evett bendővel, és a kora esti csendélet néhány
kecske és marha hangjátékkal fejeződött be. A marhák nevükkel azonosultak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése