Ugrott!

Haza kell jutnia Repkefalvára. Belül ugyan ujjongott, de ebből kívülről semmit nem lehetett észlelni. Számolt, ha mindent szabályszerűen betart, túl kevés marad. Ezért is választotta a gyorsvonatot. Aludni nem tudott. Soha nem érezte még, milyen úgy igazán álmosnak lenni, talán napi egy-két órával is beérte, ha annyi adódott neki.

 Gyalogosnak nevezte magát. Rettenetesen kellemetlen a munkaszolgálatot hangoztatni, bár tény, hogy semmilyen logikával nem lehetett visszavezetni az okot, hogy vajon ki miért került a vasútépítéshez. Maga, felmenője, lemenője, oldalági rokona bűne miatt, vagy egyáltalán a negatív mázli jóvoltából...

Irigyelte a fegyveres egyenruhásokat, bár meg kell adni, kilógna a lóláb, ha legalább néhány heti lötyögős kiképzésen át nem zavarták volna őket. Ez megtörtént, tehát katonának tekintheti magát annak ellenére, hogy halvány fogalma sem volt, vajon mely fegyverszekrény sötétjében, vagy egy ládában lezsírozottan őrzik roppant régi karabélyát. A vasútépítőknek az is megteszi.

Eskütétel után laktanyát csak hébe-hóba látott, amikor egy-két napra, egyik pályaszakasztól a másikig történő eljutás közben, átmenetileg egy, néha két éjszakát is a bentlakók szájkeserítésére elszállásolták őket. Irigyelték őket, pedig lehetséges, hogy azok szívrepesve cseréltek volna velük. Egy végig nem gondolt villámkérdésre biztosan igennel válaszolnak, mert a vasútépítés a szabadban történik, olyan, mint egy kirándulás.

Rosszul gondolták, vasutat minden évszakban kell építeni, és az elszállásolás azonos kényelmi viszonyok között, a luxus lecsupaszított külsejét is mellőzve történt.

 “De szép volt, de rég volt!” Bármi is volt olyan szép a bevonulásban, mikor egy vak hangot nem értett, csak a többiek reakciója szerint válaszolt igennel, vagy nemmel (da, nu). A vezényszavakat is, mint a zenedallamokat jegyezte meg a füle. Tény és való, dobhártyaszaggató muzsika volt az.

 Aztán békeidőben kikerültek a nagy zord, fegyvertelen ”frontszakaszra”, ha jól emlékszik, az őrszolgálathoz hasonló hadi bevetésnek nevezték munkájuk fontosságát. Megszűntek a rendfokozatok. Ugyan voltak öreg katonák, a közlegénytől a szakaszvezetőig, de ott mindenki rangjelzés nélkül, szakadt munkaruhában, ócska, kimustrált egyenruhákban harcolta végig napjait.

 A vége felé, alapszinten megtanult románul. Már nemcsak idegen nyekergést hallott, hanem itt-ott elkapott néhány szót, végül a nagyjából sejtett mondatokat is össze tudta rakni. Igaz, társai vélhetően némának gondolták, mert jobbnak látta a beszéd mellőzését, ahhoz csak a leszerelés előtti egy-két hónapban bátorodott fel.

 Kemény munkához szokott, mégsem értette, hogyan lehet megcsinálni a kiadott normaszakaszt pár óra alatt, mikor ők, ha gebedésig hajtották magukat, sem bírták, csak az utolsó utáni percekre befejezni. Egy hónap múlva már nekik is maradt egy-két szabad órájuk, mikor jó hangulatában egy rejtett rangjelzésű jelezte, hogy a másfél méter mély betonalapot megkötés után az életben nem fogják szétzúzni, azért, hogy megmérjék, valóban annyi-e. Véleménye szerint, a biztonságos vasúti közlekedéshez negyven-hatvan centiméter bőven elég.

Ekkor kezdődött volna gyalogosunk aranyélete, ha jól rávert, három óra alatt befejezte a kiadott szakasz berakását, aztán heverhetett volna. De ő, az a besózott, munkálkodhatnék-típus volt, aki belehal, ha nem lapátolhat, ezért új munkaszakaszhoz fogott. Majdnem agyonütötték érte, hiszen így azonnal megemelik a normát, és az senkinek sem kell. Ezért a lemaradtaknak segített, de a legjobban akkorra készült ki, mikor már mindenki el tudta végezni a magáét négy óra alatt.

 Mit fog csinálni a nap többi húsz órájában? Rendben, egy vagy két órát, esetleg hármat alszik. A kártya életidegen tőle, beszélgetni nem tudott, nem is nagyon akart, mert társai a börtönviselt analfabétáktól a túlburjánzott intelligencia megszámlálhatatlan osztálya között oszlottak meg.

Nem tudta hová sorolni magát. Nagyon szerette, mikor a nap végén, hálókörleteiket motormeghajtás helyett maguk taszították a ledolgozott szakasz végére. Hamar rájöttek, jobban teszik, ha túltolják egy picit, így másnap több idő marad a lustálkodásra, télen szalonnasütésre.

 A barakkok mellett gyönyörűen lehetett a tűz körül melegedni. Ő csak ette magát, mert hihetetlen, de képesek voltak nyolc teljes órát végigdurmolni. Pedig ő életében nem aludt annyit, előfordult, hogy egy hét alatt jött össze neki. Ebből a szempontból rendkívül szerencsés tulajdonsággal áldotta meg az Isten.

 Igaz, az a tizennégy órás zötyögés, átszállásokkal, több személyvonattal, majd két napot lefaraghatott volna eltávozásának időhosszából, ezért most a melankóliát abbahagyva, már nem a feszes, irigyelt, kőfalú laktanyák jól képzett és mindig unatkozásmentesített lakóin merengett. Még csak a nagy lapáton, sóderen, cementen, csákányon és a gödörásás nélkülözhetetlen ásóján sem.

 Úgy döntött, az okos ember – olyan, mint ő – képes megnyújtani az eltávozást. A vonat Csonkasünyegen állt csak meg, de faluja mellett természetesen lassítania kell. Ez ott, azon a vonaton, általa alakította szabály volt.

 – Honnan jön, katona?

Megrezzent. Hirtelen olyan lett az arca, mint egy pánikbeteg nyúlé. Bár értette a kérdést, de csak biccentett. Ennek a borzas bajszosnak sincs jobb dolga, mint hogy vele foglalkozzon, gondolta.

– Mondjad már, fiam, hol állomásozol, milyen fegyvernemnél potyogtatod a könnyeidet?

– Igen – mondta határozatlanul.

 – Látom, meg vagy szeppenve. Vár a jó anyád, sorsodat javító gyöngykönnyekkel.

 – Anyám…

 – Mondd már, hol szolgálsz?

 – Én szolgál, én katonás…

– Te Mitre – morogta egy másik bajszos – ez a krapek nem ért románul.

 – Rájött…

– Ért román!

– Jól van, fiú, menetelj csak hazafelé, mert téged is úgy vár anyád, mint a… Na, ebbe most ne menjünk bele!

– Vár!

– De szépen tudsz egy szóban válaszolni, inkább merengjél.

A merengés szót nem értette, az egészből annyit szűrt le, hogy végre békén hagyják.

 – Reng, reng, én reng!

 Mitre és Ioan is megállták röhögés nélkül. A teljes igazság kedvéért, lehetetlennek éreztek egy apró mosolytalanságot. Leszállásuk előtt még odaszóltak.

 – Sa trajesti soldat!

– Szötréc!

 Ekkor a mosoly egy kicsi felhangosodott és egy harmadik leszálló még odabökte:

– Ai grija baiete, Doamne ajuta!

 – Ajuta, szötréc! – válaszolta, majd eldöntötte, hogy a hátralévő szakaszon – függetlenül attól, hogy a seregekbe nem szokás halláskárosodottakat besorozni –, ha a hadseregben képes volt majd tizenöt hónapon át hallgatni, eljátssza a némát.

Tíz órát sem száguldott, amikor Repkefalva közelében, a nagy kanyarban, terveit aláaknázva, minden lassítás nélkül robogott tova a vonat. Kitárta az ajtót ugrásra készen. Cseppet megijesztette a mellette vágtató távírópóznák látványa, ám nagyon szeretett volna hazamenni. Ugrott!

Súrolta az egyik oszlopot, de csak picit, annyira, hogy a zubbonya összes gombját letépje. Egyetlen kugligolyó sem gurult a tekepályákon szebben, mint ő a töltésen. Egy alkalomra kapott, agyonhasznált díszegyenruhája ripityára szakadt. Lábai is összezúzódtak ugyan, de ez kevésbé kesergette. Megtapogatta holmiját, és úgy döntött, minden megjavítható, csak át kell menni a hegy mögötti völgyben megbújt falujába, ahol majd anyja tűvel, cérnával terepszínűre varrja.

 Nem volt nyugodt, ment, mint egy távgyalogló. Akár egy vakondtúrást, úgy lépte át azt a hegyet, és három nap múlva nem csak az egyenruhája vált terepszínűvé, hanem valami más is. Ami korábban egységesnek látszott, toldott, foldott fércelmény lett. Sem ő, sem a külvilág nem érzékelte, de akkor, ott az ugrás előtt, a lelke még olyan volt, mint egy leány érintetlen ártatlansága. Visszafelé már egy nagy belső pacát hordozott, amit egyszer, remélem, lesz ereje felismerni.

Sa trajesti soldat! - Erő egészség katona! (Nem szó szerint)
Ai grija baiete, Doamne ajuta! - Vigyázz (magadra) fiú, Isten áldja!