Köszönöm főnök!

– Melyik vágányról indul Stejbe (Vaskohsziklásba) a vonat?

– Talán Dr Petru Groza városra gondol az elvtárs?

– Igen, kérem.

– Az ott, a második vágányon.

– Értem, elnézést! Nem baj, hogy a másik végén van?

– Ne akadékoskodjon, menjen, olvassa el, ha nekem nem hisz! Minden második vagonra kifüggesztettük az úti célt.

Azért sem akadékoskodott, akkor nem volt hajlandó. Oda akart jutni, ahová különben soha. Az a vidék nagyon szép arra, de sivár a város, és a tőle néhány kilométerre fekvő, még kopárabb – városkának nevezett, falunál alig nagyobb – település urándúsított hegyi levegője különösen nem cibálta volna maga felé.

Át akart menni a felüljárón, aztán jobbra-balra nézett, átugrotta a pályákat elválasztó kerítést. Végigtekintett, és megdöbbent, mert tényleg nem arra ment a vonat. Biztosan majd leválasztják a mozdonyt, átkötik a másik oldalra, vagy a csoda tudja, ebben a vasutasok az illetékesek.

Helyet foglalt kisebb dulakodás árán. Szokatlanul sokan akartak aznap Vaskohsziklás irányába vonatozni. Elég nagy késéssel indultak ki az állomásból, az ellentétes irányba.

– Emberek, azt hiszem, gyorsan le kellene szállni, amíg nem gyorsul fel nagyon a vonat!

– Fiatalember, ne vadítsa az amúgy is ellazult morálunkat! Nem értesítették, hogy pályakarbantartás ürügyén kisebb kerülővel megyünk?

– Nem kérem, de olyanról még nem hallottam, hogy teszem azt, valaki Aradra akar menni, és Szatmár irányába indítsák alatta a vonatot. Elég sokat zötyögtem már, van némi tapasztalat mögöttem.

– Nos, fiatalember, biztosítom, hogy ma szerez még néhány érdekes élményt.

– Annyira érdekes lesz az út? Talán csináltak egy kis direkt fordulót valahol az állomáson kívül, ami majd útbaigazítja alattunk a vonatot? Na, mindegy, nézzük addig is ezt a csodálatos, most történetesen hidegen hagyó tájat!

– Dohányzik?

– Nem, kérem, de ennek a fordított útnak a tiszteletére megkínálhat.

– Ne mérgelődjön – sipította oda a sarokból egy pufók, fejkendős asszony –, árt az idegeinek, meg az enyémnek is. Szent Annánál irányítanak Borossebes felé!

– Na, ez végképp érdekes, ugyanis legjobb tudomásom szerint Vaskohsziklás éppen ellenkező irányban van, de legalább gyönyörűen végigkukkolhatom azt a korábban frászt hozó útvonalat.

– Mi baja van az útvonallal, ifikém?

– Semmi! Arra voltam katona, túl sok vagon füstjét szipákoltam be, és ha hiszik, ha nem, mozdonyon is utaztam, nem is egyszer.

– Javasolnám a vonatringatta csendes pihenő megkezdését.

– Ez nekem úgy sem fog menni, de át kell gondolnom néhány dolgot.

Érdekes, két év alatt emlékezetében annyit változott a változatlan környezet, hogy meglepődött magán. Úgy gondolta, tizenhét hónap elegendő ahhoz, hogy valamit rendesen megjegyezzen.

Megpróbált egy picit pihenni. Volt nála egy könyv, a könyvek nagyon hasznosak vonaton. Ha valaki túlságosan sokat beszélne hozzá, bele lehet temetkezni. A történet, legalábbis ideiglenesen, elvonja másról a figyelmet, közben remekül lehet egy jobbra-balra lendített tekintettel terepet szemlélni.

Eredetileg is túlzottan hosszú idejű vonatozásra számított egy néhány kilométerenként megálló sínparipán. Rátettek egy lapáttal, ráadásul egy idő után tényleg nem tudta, merre járnak. A környéket egyáltalán nem ismerte, próbálta követni a Köröst, de melyiket? Feketét, Fehéret, mert a Sebest már biztosan nem. Jenőben még a Fekete Körös folyása dívott. Kivívta magának a helyi első számú folyó szerepét. Onnan már semmit sem tudott, csak azt, hogy időről időre túl hosszú ideig álldogál a vonat, és a máskor szószátyár kalauzok most egy szót sem szólnak. Nem informálnak senkit semmiről, az utasok pedig olyan baritürelemmel viselik ezt az egészen más jellegű utazást, amitől kis híján tátva maradt a szája.

A nyolcadik nagyon hosszú várakozásnál megpróbált érdeklődni, mindenki arra intette, maradjon a vonaton, az biztonságos, ám ő leszállt, nézelődött. Még néhányan megtették. Ott állt valamelyik Körös egyik hídja előtt. Minden forgalomirányító pirosra váltott, és egyikük sem szándékozott a szégyenpírtól elzöldülni.

Előrement, vasutasok jöttek-mentek nagy buzgalommal, senki senkitől nem kérdezett semmit. Megkockáztatta és kizökkentette kengyelfutásából az egyiket.

– Főnök, sokáig rostokolunk még itt?

– Valószínűleg néhány napot.

– Én Vaskohsziklásra szeretnék eljutni.

– Odavaló?

– Dehogyis, csak úgy. Fontos odavágyódásom van.

– Látja ott azt a vonatot az állomásban?

– A hídon túl?

– Hol máshol? – emelte fel hangját a kék köpenyes tányérsapkás. Kinyújtotta hosszú nyelű kalapácsát és jelezte az irányt.

– Lóduljon, azt hiszem, már mozognak a kerekek.

– Az volna a csatlakozás?

– Ne kérdezzen, futás!

Közelebb sem érzékelt a híd betegségéből semmit, és mint már éltében néhányszor, itt is a legutolsó, már mozgó vagon hátsó ajtaján ugrott fel. Hamar kiderült, hogy gyorsvonatra, ezért természetesen pótjegy szükségeltetett volna, de eldöntötte, neki ez jár.

Kicsit idegeskedett, mert hasonló helyzetekben a jegyellenőrök teljes meg nem értésével már találkozott. A helyismeret hiánya miatt kikönyökölt az ablakba, hogy még véletlenül se száguldhasson tovább. Jól tette, mert az első állomásra, nagybetűvel ki volt írva a hajdani város névadójának neve, aki Vaskohsziklásból Dr Petru Groza várost csinált.

Ritka pocsék volt, ezt az előző héten már megjegyezte, meg azt is, hogy míg környezetében csak úgy nyüzsög a forgalom, ott ácsoroghat autóstopra várva. A buszjáratok hétvégén szüneteltek, azzal a sajátságos magyarázattal, hogy olyankor az emberek úgysem utaznak sehová.

Három órát ténfergett a város legutolsó háza és a nagyon közel eső első falu határában, mire, kapaszkodjanak meg, ha hiszik, ha nem, arra robogott egy Dacia. Hamar kiderült, hogy a sofőr nem helybéli, mert bemondta az úti célt, felültette, és ezzel nagyon felültette.

Előző hétről emlékezett arra, hogy a következő falu előtt el kell fordulni balra. Csak pár száz méterrel később kérdezte meg.

– Valami dolga van ebben a faluban?

– Nekem aztán semmi.

– Mert már le kellett volna térnie a bányaváros irányába a település előtt.

– Bocsánat, pajtás, akkor másfelé visznek útjaink.

Megállt, és a talán ötszáz méternyi furikázásért nem kért semmit, rendes krapek volt.

Itt már a szerencse sokkal közelebb arcátlankodott hozzá, szinte számolni sem volt ideje, máris arra robogott egy kívül-belül munkásautó. Meg is állt, alig maradt ideje latolgatni, hogy mennyit lenne ildomos egy ilyen zárt, biztonságos, még bányászsapkákkal is felszerelt, utasokkal teli szállításért fizetni. Hamar eldöntötte, hogy a semennyi a legelfogadhatóbb összeg, ezért a városnak nevezett helyszín elején, mikor a sofőr megállt, leszállt és elindult célja felé. Hátraintett egy „köszönöm, főnök”-öt, amitől annak virágba borult –  persze a dühtől – a feje, és továbbhajtott.

Szépek ezek az egészségjavító központok, hegyi levegő, fű, fa, virág meg ónos esők, korhadt kempingfabódék és csodálatos színű patak. Igaz, ahhoz csak másnap volt szerencséje, mert az uránbányák egészségügyi távolsága, valószínűleg még az ötszáz méternél is nagyobb!

Megnyugodott. Amiért ment, azt becsomagolta kimondhatatlanul sok réteg szeretettel, és úgy gondolta, talán még egy hetet elvisel nélküle annak lenyomatával szívében.

Másnap, ha hiszik, ha nem, négyórányi Vaskohszikláson várakozás után, a gyorsvonat rendes vonalon, toronyiránt vitte Nagyváradra. A vonaton döbbent rá, hogy az előző szombat lett annak a – páros vagy páratlan számú – vasárnapnak a tegnapja. Nem hangosan csak magában, de belefogott… Egy Jasi irányából érkező gyorsvonaton nem érezte volna szerencsésnek a nóta gajdolását.

„Ha a ma lesz a holnap tegnapja,

tedd a bús emléket az ablakba,

nehogy szomorúan gondolj

a tegnapra, tölts még egy kortyot a

poharadba!”