A repülés csendje

Ocsmány, sötét este volt, mint ez a mai, tulajdonképpen a koromfekete, árnyatlan, szurkos közegen kívül rekesztve minden szépen világítót.

Tudták, hogy támadás várható, ezért a falut félrehagyva, a dombtetőre mentek, ami egy tenyérnyi fennsík benyomását keltette. Aztán, mert övéik többet értek minden önsajnálatnál, ötvenedmagukkal elkezdték a csatazajverést. Kurjongattak és a tőlük telhető legfélelmetesebb csatakiáltásokat eresztettek a szélbe. Igaz, mikor meglátták a fáklyákat, átmenetileg magasabbra állított bátorságmutatójuk jelentősen megingott.

 A lovak patáinak dobogásától a környéket mintha földrengés rázta volna meg. Minden egyes lovas kezében egy-egy fáklya lobogott, így az éjszaka vakságát, ez a nemvárt kivilágítás váltotta fel, ami beterítette az egész horizontot.

 Onnan fentről, nem csak a feléjük közeledő csapat szélességét, de mélységét is láthatták. Megszámlálhatatlan, mint égen a csillag, annyi fáklya lobogott. Tényleg, vajon miért időzítenek lovassági rohamot az éjszaka kellős közepére?

Nem derült ki, hogy minek okán, de szinte egy csettintésre szálltak szét a felhők és világosodott meg, az addig szorgosan rejtegetett Hold környéke.

A poroszkát már vágtára fogták közeledő ellenségeik, akiknek lovai is szügy, fej és testvértet viseltek. Ők maguk mázsányi vasban véltek teljes védelemre. Hatalmas dárdák és majd két méteres kardok meredtek előre.

– Támadás! – kiáltotta a kis, szakasznyi rongyoska parancsnokféléje. Inkább olyan falufőnök lehetett, már csak a szalmafedeles kunyhók belsejében rettegők jártak a fejében.

– Utánam!

A többiek nem akartak mozdulni. Majd odafordult és néhány jelentéktelennek tűnő, idegennek valószínűleg érthetetlen eligazító szót mondott.

Botjaikkal egy emberként kezdtek rohanni az ellenség felé, majd, mikor azok sarkantyúikat lovaik oldalába mélyesztve fokozták a tempót, mert nagyon szerettek volna a győzelem hősiességében lubickolni, „Most!”, kiáltotta a főnök. És menekülést színlelve iszkoltak, a bal felé elterülő, nagy, füves mezőn át.

Alig kőhajításnyira tőlük már érezték ellenségeik a kaszabolás mámorát, amikor a csak általuk ismert, nagyon keskeny szakadék oldalán, mindahányan lecsúsztak. Ki ebbe, ki abba kapaszkodott, néhányan – mert áldozatok nélkül nincs csata –, az éjszaka tapinthatatlanságában a mélybe zuhantak.

Váratlan körülmény ez a zsombékos, sziklák nélküli dombvidéken. Senki nem számított kanyon jellegű, mély szakadékra, fékezni sem volt idejük. A lovak a pofavérttel még nyeríteni sem tudtak, csak kalimpáltak lábaikkal a levegőben. Talán szerettek volna megtanulni repülni... Miközben a váratlan instabilitásban, egymás után potyogtak le a fegyverek.
A vasba öltözött marconák tán nyelvükre haraptak. Már világított a Hold. Egyik-másik szakadt, rongyos féloldalról figyelte a nagy repülést, és a hősködők – talán szabályzatba foglalt elvárás alapján – meg sem szólaltak. Csak a negyvenméternyi mélység csörömpölő nyekkenései verték fel a repülés csendjét.

Nem kellett külön irányítás, parancsszó nélkül kapaszkodtak vissza a tetőre és némán ballagtak, a jó száz méterrel odébb levő gyalogösvényhez, ahol már nagyobb baj lehetett volna, mert a vasasok, csupán két-három métert zuhantak volna.

– Most szedjük össze mindazt, aminek hasznát vehetjük, dárdákat, fegyvereket, vérteket, páncélzatot, kardokat, és a következőkben minden előrelátható támadást ugyanígy igyekezzünk visszaverni. A mieinket gyűjtsük össze, és induljunk hazafelé! – mondta a bogáncsokkal teli szakállú, őszülő főnök.