"Hallod-e Rozika, te, gyerünk a moziba be".... Mi az a mozi???

Az Ifjúsági mozi semmiben sem hasonlított a falubelimhez. Előcsarnoka kisebb, de tiszta volt. A vetítőterem, nos, azt akkor még nem láttam.... Apámmal keveredtünk be, olyan gyönyörű plakátegyüttest, cirka tíz éves korára ritkán lát az ember, mint ami ott volt. Az összes létező mozi műsorával, és képzeljék, nem este nyolctól, mint nálunk, hanem naponta hat előadásban!
Ez meghökkentett, el is képzeltem, milyen lenne, ha otthon is délben, vagy délután, esetleg délelőtt tízkor is mozizhatnék. Igaz semmi értelme nem lenne, mert a nézőteret valószínűleg egyedül tölteném be, románul meg úgysem tudok. Ha nem indián, vagy cowboy film megy, esetleg háborús, amit követni lehet, akkor nem értenék belőle semmit, bár azok a mindenen túltevő Chaplin-filmek nem csak a legérthetőbbek, de a legsokatmondóbbak is voltak.

Édesapám az órájára nézett, és uccu, el a hármas gimnázium előtt – nem ismertem én Váradot, de nem is ez a lényeg –, csak futott és rohant, ritkán láttam olyannak a fatert. Teljesen fellelkesülve, berontottunk egy kapualjon, ahol üres, de nagyon szigorú mozielőtérben, apám a kasszához rohant és két jegyet vett.

Hasonló iramban vágtattunk fel a lépcsőn, ahol szerencsénkre – ezt utólag tudtam meg –, a jegyszedő még eltépte és a felső előtérből beléptünk a terembe. Addig nem láttam ilyen mozit. Egy pillanatig volt csak világos, utólag tudtam meg, hogy a híradót játszották épp, ami mind egyforma volt. Sokkal jobb lett volna, ha egy locsolórózsát mutatnak, amiből ömlik a víz és panelek nőnek ki alatta. Mind erről szólt...

Aztán elsötétedett minden, még az én szemem sem tudta átvenni a hirtelen váltást, nem láttam semmit. Egy terem-őrmesternő, géppisztoly nélkül, de borzasztó nagy elemlámpával ragadta karon apámat, és mutatott a sorra, ahová behajlongtuk magunkat, majd leültünk.

Apám elkezdte olvasni a hihetetlenül jó film szövegének feliratát. Hatalmas szerencsém volt, ugyanis a román tudásom a nullát csupán egy picivel haladta meg. Igaz, az indiánfilmeket szöveg nélkül is jól lehet érteni, mert nem olyanok, mint például a sokat dicsért Csavargó, ahol a nézők idegesítésére végigbeszélik az egészet. Bár, néha el-elkapta őket az énekelhetnék, de nem lehetett rendesen követni, mi történik.

Fura mozi volt, borzasztó nagy vetítővászonnal, pedig otthon, a kultúrházban is széles vászon volt, ám úgy látszik a szélesnél is van szélesebb. Nem beszéltek, én nem tudom, itt mindenki megkukult, senkit nem érdekel a film? Otthon olyan jókat kiabálunk. Szurkolunk, ki egyiknek, ki másiknak, de mégis, általában ugyanannak. Itt még a székeken sem mozdultak meg. Halvérű emberek, mit ér az ilyen mozi!

Bár, tényleg jobban oda lehet figyelni...

Na lássuk a félelmetes eseménysorozatot! Az erőd mögül hősiesen lövöldözték az indiánokat, akik orvul és brutálisan le akarták mészárolni szegény fehéreket. Vajon miért? Az egész film erről szólt. Mit mondjak? Nagyon frászoltam a fehérekért, de valószínűleg nem okkal, mert ugyan néhányukat lenyilazták, egyik-másiknak olyan kis szekercét – már tudom a nevét, tomahawkot – állítottak a feje közepébe, de mindenfelé indiánok, ha úgy tetszik mocskos fehér-ölők teteme tarkította a mezőt.

Nem is értettem, miért olyan buták, hogy belesétálnak a fegyverek tüzébe, de akkor, abban a moziban még bizonyos helyzetekben, kizárólag a fehéreknek tudtam szurkolni. Winnetou egészen más, neki volt egy fehér haverja, őt természetesen elfogadtam tiszteletbeli fehérnek. Később, sokkal később rájöttem, nem biztos, hogy az erődön belülieknek volt igazuk.

Ott, azon a nézőtéren bevillant egy réges-régi film, rájöttem, hogy az otthonin kívül, voltam már moziban Váradon. De talán mégsem ez a mozi volt az...

 Abban egy tank üldözött egy katonát, lőtt, mint aminek elment az esze. A tanknak nincs is esze, de a hátam borsózott szegény szerencsétlen miatt, aki egy gödörbe roskadt, ha jól emlékszem, géppuskára, és végül kilőtte a tankot.

“Piszkos emberölő gép” gondoltam és végigsírtam az előadást, mert ott sem volt szabad beszélni. Tehát most már emlékszem, hogy volt ilyen.

A hátunk mögül apám vállát egy mozi-szégyene kötekedő megbökte, és felkérte, hogy ne olvassa nekem a szöveget, mert nem tudja figyelni a filmet. Apám hátranézett, biccentett egyet, és folytatta az olvasást.

Halvérűek, nem is dohányoznak, nem is kiabálnak, mindenki helyben ül. A végén pedig, a seprűkkel felfegyverzett teremőrség személyzete, katonás sorba állította a nézőket, és – ami már minden moziképzetemet romokba döntötte – úgy kellett kimenni. Közben kiderült, hogy a mozi neve Arta, azaz művészet...

Két évvel később, az Ifjúsági moziban, bemelegítőnek még hét egymásután következő napon, megnéztem a Piszkos tizenkettőt, aztán az utolsóról kijövet, egy citronádéra átléptem a Japortba. Mire megittam, lebontották a mozit!

Ritka keservesen esett, mert ugyan az indiános film terme sokkal kicsinosítottabb volt, de nekem mégis, az Ifjúsági Piszkos tizenkettes tetszett akkor a legjobban.

Kertet csináltak a helyébe, de sosem mentem közelébe sem. Bár szépen virágzott, gyönyörű sörös asztalok, székek és málhába rakott sörösládák borultak virágba. Jól termett, mert sörkert volt, de én bojkottáltam, valahányszor ránéztem, mindig a Ifjúsági mozi jutott az eszembe.

Ezután a kitérő után el kell mesélnem azt is, hogy első „önálló” mozizásom, az Oradea – értelemszerűen Nagyvárad – moziban esett meg, amikor unokahúgomékkal rárobogtam a Love Story-ra. Reggelente, a kilencórás műsorismertetés közben, a rádióban mindig hallgattam a budapesti mozik műsorát. Már kívülről tudtam, hogy az első húszban a Love Story-t játsszák, tehát ez valami felséges film lehet. Meg kell mondanom, igazi élmény volt! Egyrészt nem találtam meg az ülőhelyemet, mert az unokatestvéreimnek egészen máshová szólt korábbról vásárolt jegyük. Már azon gondolkodtam, hogy állóhelyről követem az egészet, de rájöttem, hogy az ott nem megy. Amikor a sötétet megszokta a szemem, észrevettem az egyetlen üres helyet és zsupsz, leültem. A szöveget csak rendkívül szakaszosan értettem, de hamar rájöttem, hogy ez egy igazi lépes méz, amelyik csak úgy folydogál, csurog és csöpög. Mégis, a mai napig is szívesen nézem... Talán négyszer-ötször is láttam. A Piszkos tizenkettőt, a hetes számú bemelegítés után még kétezer-nyolcszázhuszonkétszer. Ha belegondolunk, van némi különbség...

Már nem tudom követni, hogyan vándoroltatódtam át a Transilvánia mozgókép színházba – biztos így nevezték valamikor a legelején, bár akkor még nem létezett az épület –, egy csapat katona közé, és ejtőernyősökről szóló propagandafilmet néztem. Ők legalább nyüzsögtek, mozogtak, beszéltek, de akkor már zavart… Micsoda változások mennek végbe az emberben e pöttömnyi idő alatt.

A Crisana és Patria mozikat nem szerettem, nagyon egy kaptafára épültek, olyanok voltak, mint a hirtelen nőtt panelek. Valamely munkavédelmi és politikai informálás végett, az iskolánkat kivégzés helyett kirendelték a Május 1. moziba, ami sokkal jobb állapotban volt rossz hírénél. Talán el is lehetett volna néha menni, de juszt sem!

Az egyedüli, ősiben honoló Ősi mozi volt az, amelyikbe még véletlenül sem volt érdemes betévedni. Hogy miért beszélek múlt időben jelen mozilátogatásaimról? Megint csak összekavarodtam, el kéne mennem az Oradea moziba, egy jó kis premier-előadásra.

A termet tessék úgy elképzelni, mint egy XIX. századi operaházat. Muzeális darab volt, a baj, hogy a nézők is muzeális darabok lettek, pedig Ady egykoron ott adta először elő hatalmas sikerrel a “Szeretném, ha szeretnének” című, jóval több, mint versikéjét.

Mennék és nekiindulnék az Artanak is, de rendkívül negatív akusztikája miatt Filmharmónia lett belőle. A többiek, nem tudom, milyen beosztásba kerültek, ezért maradt az Ifjúsági mozi, ahová az összes többi évtizedekkel ezelőtti bezárása után is – gondolatban – nyugodtan járhatok. A jegyárus és az ellenőr előre köszönnek, a terem zsúfolásig tele, mindig kiplakátírozzák a város egész moziműsorát, és velem együtt fütyül a helyére növesztett sörkertre.

Azon sem vihog senki, ha a karzat első sorának huszonhatodik székébe kérem a jegyet. Pedig abban az egyben nem volt karzat.

Már megint összekevertem a jelent a múlttal... Nincs karzat, van ifjúsági mozi. Nincs sörkert. Az a baj, hogy minden fordítva van. Bár a máshová nőtt ilyen ültetvényeket nem kerültem el oly vehemenciával, ezért talán bennem lehet a hiba...