Az ivás magasabb sebességi fokozatán

A húsdaráló hétköznapok után, végre egy kis kikapcsolódás. Igazán szerette a motorját, úgy ült rajta, mint lovára termett, középkori lovag. A közeli dombvidéken, ismert terepen bár, de újra meg újra megcsodált mindent. Szerette azt a nagy, kéthengeres dübörgőt, és eresztette a betonkemény földúton, ahogy csak bírta. Még dudorászott is magában, a Csomagol együttes kedvenc slágerét. „Senki füle nem lesz szép iá, iá, ó, ha felturbózza az eszét, iá, iá, ó”. Már-már bődületnek érezte magát, de ilyen jellegű, saját címkézést örömmel elfogadott. Mástól, másnak, másra summásan bődült volna hasonló szavakért.

Alig pár barifelhő tarkította a kékséges eget, amikor a tetőről észrevette a felsorakozott római légiót, tényleg olyanok voltak, mint a filmekben… Először azt hitte, káprázik a szeme, de miután megállt, és jól szemügyre vette őket, rá kellett döbbennie, hogy nem. Fegyelmezetten álltak, az íjászok elöl térdeltek, és összehangolt mozdulattal lőtték felé a nyilakat. Úgy látszik, még lőtávolon kívül volt, mert azok mind a domboldalba fúródtak. Mély völgy alján folydogált az a barnás vizű patak, és jól kivehetően lepték el a túloldalt. Ijesztően sokan voltak! Majd egyforma méretű kardjaikkal elkezdték csépelni a pajzsokat, amitől a már inába szállott bátorsága köddé vált.

Még volt annyi ideje, hogy az önindító megnyomása után, szinte helyben megfordulva, rögtön a legnagyobb sebességbe kapcsoljon, és kilőtt. Közben kétszer még hátranézett – mert kisebb kétely futott át a fejében, hogy hátha mégis képzelődött –, de tényleg ott voltak.
Aztán előreszegezte a fejét, és életében nem motorozott még olyan rettenetes talajon. Hőmérsékletében is ugyanaz a nyár volt, de a szekérút eltűnt, és amikor meglátta a felé közeledő lovasságot, már ordítani sem bírt.

De szépen hangzott az a lágy, motorhengerekre szerzett zenedarab, amit az elején beleordított ebbe a változó világba. Ezek cselhez folyamodtak – gondolta –, balra kapta a kormányt, s tekerte a gázt.

Bár ismerte a környéket, de amikor meglátta a dombvidékbe sehogyan sem illő szakadék meredek sziklafalát, már visítva is alig tudott fékezni. Úgy állt meg a szélén, ahogyan csak a kaszkadőrök teszik, az első kerékagy közepe épp a peremen volt. Azt sem tudta, hogy előre, lefelé, vagy milyen irányba nézzen. Csípőből remegett mindkét lába, és émelygett egész testében, sosem bírta a magasságot. Így direktben, belemotorozhatóan végképp nem.

Összeszorította szemeit, lábának végveszélyre tartalékolt erejével hátrébb lökte azt a motort, ami csoda, hogy nem dőlt el. Megfordult. A lódobogás egyre közeledett. Fogalma sem volt, mitől fél jobban, a római légiótól, a lovasságtól, vagy talán a szakadéktól.
Ám a lovasság is lőtávolba került. Szerencsére ezeknek nem voltak nyilaik és akkor már észrevette, hogy az egyenruhájuk erősen különbözik, ugyanis nem volt nekik. Fegyverzetük eléggé vegyes, a sarlóra emlékeztető ellenségvakarótól a kétélű szekercéig, buzogánnyal, lándzsával együtt minden.

Indított és enyhén jobbra húzva, megpróbált kiszabadulni a csapdából.

A rómaiak teljes erővel püfölték pajzsaikat, láthatóan közeledtek, és teli torokból kiabálták latinul, „ellenség, ellenség, ellenség”. Közben valami mást is beleordítottak a lovasok fülébe, akik – már letisztázódott a motorosunkban – nem rómaiak voltak, tehát ők lehettek az ellenség. Nagyon figyelt. Érdekes, egészen másképpen harsogták a latin szövegeket, mint a legolaszabb hangsúlyú latintanár. Talán az „r” betűket leszámítva, a nehézkesen ejtő amerikai papok kiejtéséhez állt a legközelebb.

A lovasság megállt, az íjászok átlőttek fejük felett, és az első sorokban elkezdődött az elesés. A lovak egy darabig nem álltak meg, mígnem az elöl haladó, legkoszosabb vezér felemelt tenyere azonnali stopot eredményezett. Füléhez tette a kezét és figyelt. Latinul ugyanis, bár a kor, amibe hősünk cseppent, görög világnyelvű volt, mindenki jól tette, ha tudott egy kicsit, végül is majdnem mindig velük kellett háborúzni.

Egy-egy szót elkapott ugyan, de nem tudta összeállítani a szöveget, csak sejtette. Amikor mind a két csapat, irányt változtatva kezdte üldözni, már rájött, hogy az „ellenség, ellenség”, amit már közös kórusban, két szólamra kiabáltak, neki szól. „Cö, cö, cö, lehet akármilyen útviszony, ez a drága kis jószág minden lovat és kocogó, baromi nagy pajzsú római katonát ver”, gondolta.

Igaz, néha tengelyig süppedt a sárba, máskor egészen szikes, fűtlen részeken zúdult át, majd derekáig gazban. Sajnos nem volt magasabb sebességi fokozat, pedig használta volna… Ekkor villant át rajta hirtelen a burokcsomósodás. A lovakból nem fogy ki a benzin… Érthetetlen, hogyan került hirtelen egy akkora vízmosás az útjába. Tudják, olyan mélységes mély, aminek az alján, megszakadásokkal, itt-ott kisujjnyi víz csordogál.

Beletaposott a fékbe és markolta a kormány két fogantyúját, kuplungot, féket együtt. Bár ne tette volna, mert az ilyen modortalanságtól berezonált, össze-visszarángatózó motor szabad röptében kizuhant alóla. Igaz, ez szerencsét is jelentett, mert több méterrel odébb csapódott a túlsó löszfalba, így a nagy durranásnak csak a szele suhintotta meg.

– Hé, Demeter, mássz le a szekrényről, ez konyha! Már megszoktam, hogy éjjel álmodban harsogsz, de ne mászkálj, aludni akarok!

Demeter meglepődött a nevén, leszállt, visszacammogott és azonnal elaludt. Csak amikor a szemét döfködő napsugarak már elviselhetetlenek voltak, akkor ébredt meg.

– Lujza!

– Mi van Pistám, mióta lettem Lujza?

– Pihentetően zümmögőset álmodtam…

– Tudom, végigordítoztad az éjszakát, csupa latin szövegekkel.

– Igen, de te ledemetereztél!

– Ahogy most te lelujzázol, Pistukám.

– Jól van, na, Juliska, másszunk ki a sátorból, itt a reggeli locsi-pocsi ideje.

Tényleg kimásztak, Juliska elordította magát:

– A domboldalon rohamra készen áll a szovjet hadsereg, bár szinte semmit nem látok belőlük, de sisakjukról pontosan kiveszem a jókora csillagokat.

– Na, lássuk, kik ellen háborúznak? Aha! Nem tudom pontosan eldönteni, de mozsárágyúk egyértelmű hangját hallom. Ehhez értek, gyerekkoromban volt mozsarunk! Mehetünk fürdeni, aztán csináljuk meg a reggelit, ez nem érint minket, mert nincs náluk kotta.

– Aha! – tátotta, tán még most is nyitottra száját Juliska. – Különben mi lenne, ha aki nem bírja, az nem inna?

– Látod, azt jól tennék, mert sok ilyen vadembert ismerek.