Sörgyár ez a javából!

– Gyerekek, megérkeztünk, itt álljatok szépen sorba, és nézzetek arra! Mit láttok?

– Ez egy szuper…

– Valóban szuper, kicsim!

– Úgy értettem, tata, hogy szupermarket…

– Nofene! Még szerencse, hogy rossz a szemüvegem… De jó a memóriám! Tudjátok, volt egyszer, hol nem volt, egy sör-, alcohol- és élesztőgyár. Az alkohol- és élesztőrészleg lent bűzlött a velencei Templom tértől kicsit feljebb, és egyenesen a Körösre tátongott. Csípős, orrszaggató bűzt árasztott. Vele közvetlenül szemben lakóházak sorakoztak. Az utca igen keskeny volt, talán tíz méter széles. Hogy az idilli légfrissülés a kora külváros “csendjével” párosulhasson, párhuzamos síneken csörömpöltek a gyönyörűséges – biza, biza, nekem nagyon tetszettek –, piros színű, pótkocsis villamosok. Hej, ledolgoztam én ott a magamét, kilencedik osztály után négy teljes hetet. Akkor még valami nevelő hatású, ők sem tudják, mi indíttatásból, a diák három hónap helyett mindössze kettőt vakációzhatott, azt is szűkre mérve, nehogy ellustuljon. Ezért be kellett vinni a vakációt a gyárba! Az élesztő- és ecetrészlegek penetránssá tettek mindent, de a Körösre néző, nagy gabonaraktár-épület, ugyan nem volt szagmentes, de tökéletesen megfelelt a munkaidő jelentős részének átlazsálására. Gyerekek, amit most mondok, az mese, az ember a munkahelyen semmilyen körülmények között nem lazsál! Ugye, megjegyeztétek? Nos, a sors és a fondorlat úgy hozta, hogy a következő év egy hónapját, ebben a szemközti gyárban dolgoztam le.

– Nagypapa, ez itt egy szupermarket…

– Csibész, és ti, többiek, most szépen hunyjátok be a szemeteket, és arra figyeljetek, amit mondok! Sokszor többet ér, amit az ember belül lát, mint ez a siralmas, libabőrt keltő, gusztustalan külvilág. Nem is veszem fel a szemüvegemet, pedig itt van a jobbik is, de így nem látok az út túloldalára. Nos hát, elég nehéz kiszámítani a valódi helyet, mert nem panelek, hanem magánházak sorakoztak itt, az út mindkét oldalán, de ha jól számolom, valahol itt kellett lennie a bejáratnak. Még emlékszem, barátaimmal milyen megszeppenten keresgéltük a sörgyári gabonaraktárt, tudjátok, ami a Körösre nézett, a másikban. Érdekes, a kettő egy gyárkomplexumot képezett, több kilométer távolságra egymástól. Első nap órákba tellett a tájékozódás. Lakatosok és esztergályosok mellé állítottak be, mert olyasmit tanultunk, ami nem a sör képbevitelével, gyártásával, ilyesmivel kapcsolatos. Amolyan karbantartó kis műhelysor volt a valódi sörgyár mögött, persze nem külön gyárként. Megcsodálhattuk a XIX. század esztergaremekeit. Szíjáttétellel, két sebességre állíthatókat, menetvágásra és hasonló fölösleges cifrázásokra teljesen képteleneket. Azt mondom, aki azokon dolgozni tudott, tényleg esztergályos volt!

Na de, hagyjuk a fölösleges nosztalgiát az esztergák és a gépek irányában, térjünk át a sörre. Megszomjaztunk, és a néhány órás beosztás után, rutinosan, szinte jelszóra léptünk le, átmeneti – igen rövid időre – főnökeinktől. Ugyan nem volt még uzsonnaidő, de kerestünk egy félreeső vackot, és benyeltük a kaját. Ám a tojás, szalonna, pástétom meg ilyesmi vizet kíván! Átmenetileg már dolgoztunk gyárakban, rövid ideig gyakorlatként, illetve az előző nyári egybefüggő hónapot, de olyat még nem láttunk, mint az. Helyesebben ez! Nehogy megszólalj, unoka, nem szupermarket, és ki ne nyisd a szemed. Sörgyár! Olyan, de olyan retro, amilyent el sem tudsz képzelni. Máshol, mindenhol volt hideg vizes csap, mert inni kell, de itt, mikor megkérdeztük az egyik udvaron lődörgőt, fuldokolni kezdett a nevetéstől. Meg is ijedtünk, hogy valami különleges betegségben szenved, de talán mégsem, mert ebben a gyárban akkor sokan lődörögtek. Hahotázva mesélt valamit egy másiknak, ránk ujjal visszamutogatva, amitől az is elkezdett rázkódva röhögni, és visszakiáltotta, “srácok, ott az öltöző”.

Nem tudtuk, mit akar, nem öltözni vagy vetkőzni szerettünk volna, hanem vizet inni. De hogy lássuk, mi végre kanyarított nem vágyott úti célunk irányába, üsse kő alapon bementünk. Meleg víz csordogált a csapokból, és a zuhanyrózsák is kizárólag, az ihatónál sok fokkal melegebb vizet fröcsköltek. Mi már onnan is képesek lettünk volna inni. Némileg elkeseredtünk, de a műhelyből kiténfergett egy bentlakó, a neveiket sosem jegyeztük meg, hisz a harmadik óra után ez már lehetetlenné vált. Hátrakiáltott:

– Megyek, srácok, iszok, mert ég a gyomrom, hidegre van szükségem.

Ez a mi emberünk, követtük, mint az árnyéka. Észrevette, nem volt nehéz dolga. Egy rövid ideig hessegetett, aztán elfogadta, hogy ezek a büdös kölykök ilyen tapadósak. Magunkra célzok ám!

– Hova-hova, ifik?

– Mennénk inni, de sehol egy csap.

Nagyon nagyra kerekedett a szeme, láthatóan nem értette, miféle csapra célzunk, és miért mondjuk, hogy nincs. Bizonyos csapok voltak, de a vizet már nem mertük kimondani, láttuk, hogy sértő hangzású szó ebben a gyárban.

– Abban ott, az út túlsó oldalán! Látjátok, kicsikéim? Ott balra helyezkedett el a tulajdonképpeni sörgyár. Itt a portásfülke mögött, egy csinos, házikó formájú igazgatósági épület volt, hátrébb a dugaszoló és a gyár mögött – amit nem láthattok még gondolatban sem – állt az a rövid ideig használatba vett műhely, vagy mi. Jobbra, még mindig ott hátul, asztalosműhelyben nyomta az ipart a mi drága Kállány Sanyi bátyánk. Képzeljétek, kristálypoharakból, úriemberként kínált minden vendéget, aki szándékosan betévedt kedves kis műhelyébe. Megsúgom, hogy nem vízzel! No, onnan hátulról jobbra, két toronyépület helyezkedett el, az egyik az úgynevezett malátagyár, a másik valami hozzátartozó izé, de térjünk vissza az iváshoz. A szomjas proletár elfogadta közeledésünket, úgy viselkedett, mint egy becserkészett leányzó. Ezt ne halljátok meg, gyermekek, ilyen nincs! És ment előre, fel a rámpán, ahonnan mellettünk görögtek a teli söröshordók. Úgy látszik, ezek ott teremtek, nem volt rájuk írva, de hallom Hofi hangját, amint mondja, "Uraim, a hordó nem áll meg!" Nagy igazságot mondott, ezek sem álltak meg, de ez egy szélesebb rámpa volt, némi ide-odaugrálással a hordók is lejutottak, mi is fel. Benyitottunk egy csodahelyiségbe, ahol bokáig lehetett tocsogni a sörben. Előmunkásunk előre ment, mi meg utána. Kezeslábasa zsebéből előkotort egy félliteres üveget, és odanyújtotta:

– Gyurikám, jöttem inni!

Gyurikám tágra eresztett tömlőjének csapján söröshordókat töltögetett, és egyiket a másik után lökte lábával a háta mögé, ahol a kiszolgálószemélyzet, láblökéssel továbbirányította őket a rámpa felé.

– Na, idefigyelj, kis haver! Ha az egész napomat itatással töltöm el, sohasem teljesítem a normát!

Visszatekerte az ömlesztő csapját, és egy lágy spriccentéssel, rutinjának felhalmozódását megcsillogtatva, habtalanul töltötte meg az üveget. Mi csak néztük, irigykedő szemekkel nagyokat nyelve, ahogy alig néhány korty öblögetés után félrefröccsenti, majd visszanyújtja Gyurikámnak, aki megtölti, hogy a munkapad mellett legyen utánpótlása, és indul kifelé.

– Hé, öreg, van itt néhány kölyök, azt mondták, megszomjaztak!

Úgy látszik, ott a sörösüvegek a földből teremtek, felkapott valahonnan egyet és felénk repítette. Sikerült elkapnom.

– Gyuri bácsi, kérem…

– Ma többször ne gyertek!

Gyurikám bácsi megtöltötte az üveget, szétosztottuk, mindenkinek jutott néhány korty, majd szolidáris arccal, egészen meglágyulva – mosolyogni is tudott ez a borostakollekciós fej – belerecsegte a söröshordón túliba:

– Ott az az ajtó!

A terem túlsó végének jobb sarkára mutatott. Olyan keskeny ajtót még nem láttam, kicsinyeim, ki ne nyissátok a szemeteket, különben ti sem fogjátok!

Egy személy fért be, és meredek, függőleges – mint a tűzvédelmi létrák, olyant képzeljetek el – fokok vezettek a mélybe. Én léptem be elsőnek! Valami fanyar, penésszel és egyebekkel kevert szag azt mondta, hogy le kell menni! A másik oldalról meg az súgódott a fülembe, talán mégsem… Ezért egyöntetű lépésszaporázással ereszkedtem alá, a többiek utánam. Mondanom sem kell, mi már egy ilyen összeszokott bagázs voltunk, ahogy annak idején mondtuk volt. Mélyre ereszkedtünk, talán tízméternyit is vagy többet, amikor gyengén, homályosan megvilágított alig láthatóságba keveredtünk. Jobbra is, balra is folytatódott a pince, és annak hűvös, semmihez sem hasonlítható illata máig az orromat csikolássza. A két választás közül – mert mi nem szerettük a szélsőséget –, rövid összenézéses szavazással a középső járatra voksoltunk, majd nekiindultunk. Elég sötét volt, húszas, itt-ott harmincas égők jelezték, hogy még tart a járat és a penész zöldessége meghatározta a téglaszínt. Majd valami megvilágosodott bennünk, úgy általában, és egy baloldali leágazásban szép, nagy terembe csöppentünk, ahol egy pasas egy háromtagú társaságnak tartott minielőadást. Előtte ötliteres rézkancsó, mellette félliteres kupa. Töltögetett. Alighanem ez lehetett a beosztása, és kézről kézre adogatta a nyálmirigyeket beindító, frissen cseppentett sört. Sokáig úgy tett, mintha nem látna, pedig dehogynem, aztán végül megszánt és odaszisszentette:

– Szomjasak vagytok?

– Igen, kérem.

– Melyik kupát szeretnétek?  – És gyorsan előhalászott egy litereset.

– Végül is mindegy, nem vagyunk válogatósak…

Próbából a litereset töltötte meg és sorba adta.

– Fenékig, gyerekek, férfiak vagyunk, nem nyápic kiskegyedek!

Jóska, Imre meg Sanyi számtalan korttyal nyelegettek, én olyan szomjas voltam, hogy nálam nem lehetett számolni, mert nem volt korty. Egyszerűen letöltöttem magamba, mint egy nagy tubusba. Tudjátok, kicsikék, ilyet nem csinál senki, ez most egy mese!

– Nofene! Hát ilyen is van, te nem nyelő? Holnaptól dupla adagod van, és annyiszor jössz, ahányszor akarsz! Már a nevedet is megjegyeztem, pedig nálam az ritkaság.

– Elnézést kérek, még nem mutatkoztam be…

– Dehogynem, Nemnyelőnek hívnak. Megértetted?

– Ja persze, természetesen!

– Javasolnám, csak ritkán menjetek a palackozóba, azok nem szíves emberek. A malátagyár rendkívül komfortos, majdnem teljesen üres épület, nektek találták ki. Holnap, mikor először jöttök Gyurikától…

– Elnézést kérek, telefonált Gyurika bácsi?

– Nem, ide mindenki Gyurikán keresztül jut! Csak az ihat sört, akinek megmutatja az ajtót.

– Értem… Bocsánat!

– Tehát holnap, amikor először jöttök Gyurikától, elmegyünk – a hatvan méterrel odébb levő – feketesör-lerakathoz. Én a szőkét szeretem, de mások a barnára, feketére esküsznek. Te mit szeretsz, öcsi?

– Nem tudom, kezét csókolom – mondta Sanyikánk.

Ettől recsegő nevetés tompa hangja telítette be a pincét.

– És te, Nemnyelő?

– A feketét, ha szabad…

– Szabad, holnap arra megyünk.

Látjátok, gyerekek, és te, kis unokám, itt van az az épület!

– És nagypapa?

– Nem érdekel, hogy mi a véleményed, kapsz egy nagy pofont, ha megvetsz. Ne bőgj már, sosem bántanálak, kis unokám! A tati minden nap lejárt, persze csapatostól, és jó sokszor. Azt a sörgyári, megveszekedett időszakot soha nem fogom, nem is akarom elfelejteni. Azokat, akik képesek voltak lebontani, én is örömmel lebontanám. Megértettétek, kicsinyeim? Most várjuk meg a villamost, és menjünk szépen haza, otthon majd még mesélek, ha jöttök. Ugye, jöttök, mert szép mesét mondtam? Kinyithatjátok a szemeteket, és azt a szót ki ne mondjátok még egyszer! Szupert lehet, mert sörgyár ez a javából!