Víznyelő

Cserepes Bütyök, aki nem rokona Matula bácsi neveltjének, körülnézett, kalapját megigazította fején, és belépett a vízbe. Meghökkent, mert a nadrágja térdig vizes lett, és a cipőjében is tocsogott finom víz. Ő csupán inni akart. Megfordult, kiment, nekivetkőzött és visszament abba a patak melletti ágba, a színtiszta vizű forráshoz, ami önmaga több szerteágazó kis erecskét indított a nagy patakba.

A víz vedelésének gondolata is átbizsergette tagjait. Visszalépett, odament, már nagyon akart inni. Miután átvergődött egy ebihalrajon, leheveredett a már-már fagyasztó forrás alá, kitátotta a száját és nyelt. Ivott, ivott, ivott és csak ivott.

Nem értette, ajkai miért maradtak cserepesek, a szájpadlása meg olyan, mint a taplógomba, pedig már nagyon sokliternyit magába szürcsölt. Fázott, de szerette ezt a finom, minden porcikáját örömmel kitöltő ízű, különleges vizet.

Rosszul volt a szomjúságtól... Amikor megébred, lenyúlt az ágya mellé, felvette három decis poharát, most tényleg nyelt és kortyolt. Aztán visszaaludt, az álom hat hónapja ismétlődött nap, mint nap. Ugyanott folytatódott, ahol abbahagyta, ezért is tudta, mivel szerelkezzen fel. Mosoly ült ki szája szegletére, és már egyfolytában nyelt, nyelt és nyelt.