Visítva
rohant fel a póznára az apró, szilvás gombóc méretű – ugyan ebek közt hatalmas –
bernáthegyi kutya. Lent egy megvadult, kisebb szekrény méretű vadmacska
bömbölve nyávogott. Fogait vicsorította és két mellső lábával az oszlopnak
támaszkodott. Majd szétrobbant a dühtől, amiért a macskák nem tudnak fára
mászni.
A
kutyák között óriás bernáthegyi teljes erővel kapaszkodott körmével, de a belső
feszültség, ami az állandó macskák elől menekülés következtében felgyülemlett,
majdnem megfojtotta. Remegett, és bár a cseresznye-, barackmag, szilvaszem és
dió nagyságú társaihoz képest hatalmasnak számított, mégis, a legkisebb
macskához mérten is tökéletesen versenyképtelen súlycsoportban volt.
Inaiban
remegett, és üres tojáshéjnyi testsúlyát úgy érezte, mintha ólom volna, nem
bírja tovább, le fog zuhanni és egyenesen a lent hőbörgő, nagyra tátott szájú,
agyaras macska mandulájára, ahonnan nincs visszaút.
Akkor
pillantotta meg szeme sarkából a dróton üldögélő galambot. A vadgalambok
valamivel többet és mélyebben alszanak, mint veréb nevű madártársaik, akik
másodpercekkel is beérik.
A
bernáthegyi még visított egyet, majd a biztos benyakalás elől, fába vájt
karmaival teljes erőből lendítette magát a galamb nyakába. Az, úgy igazán fel
sem ébredt, mert a kutya testsúlya alig haladta meg egy kisebb pihéét.
Szundikált volna tovább, ha az a pánikszerű kapaszkodás nem folytatódik.
A
bernáthegyi képtelen volt nem oszlopnak nézni a tollas nyakat, ezért
belemélyesztette karmait.
A
galamb arra ébredt, hogy a feje búbjától lefelé, szárnycsúcsa fölöttig
mindenfele viszket. Csapott kettőt-hármat, amitől a hatalmas termetű kutyánk
még kétségbeesettebb kapaszkodásba kezdett, ekkor a galamb az ismeretlen
parazita eltávolítására szánta el magát. Felrepült, és a világ összes
műrepülőjét meghazudtoló, csak madarak képességével hullámvasutat, légi
parádét, zuhanóbombázást, tengelypörgést és háton repülést összekeverve, végre
elérte, hogy ott a magasságban, az egyre duzzadtabb rettegésű kutya aléltan
engedje el. Elájult, s bár testét ide-oda fújta a szél, mégis, viszonylag
kiszámítható irányba süllyedt csendesen.
A
macska bődült kettőt-hármat és mint egy bika elkezdett vágtatni, hogy a
landolás pillanata előtt, a megfelelő helyen legyen tátott szája.
Behelyezkedett. Az eb csak nagy ritkán eszmélt fel egy-egy másodpercre
ájultságából. Látta, hová fog pottyanni, de már nem bánta. A lényeg, hogy ne
levegőben pörgesse egy begorombult galamb, sem a szél, hanem ott legyen mélyen,
ahol szokott. Akár egy macskagyomorban...
Az éppen leválasztott kiscicát az aggódó szemekkel bámuló – gondoskodás-programra beállított – bernáthegyi hatalmas nyelvével végignyalta, majd odatelepedett, hogy ráncos nyakaljának tokabundája takarója lehessen kis barátjának. A kiscica nyávogott néhány igazi cicakesergőt, mert visszahozhatatlan szépségű álma, amelyben az utálatos kutyák menekülnek a macskák elől, dugába dőlt.
Kis,
csipás szemét lehunyva próbálta továbbálmodni rövid életének eddigi legszebb
álmát. Bár nem félt a kutyától, mert hatalmas ereje és a testméretkülönbség
ellenére volt oly botor, hogy mióta emlékszik, csak dajkálja, jobban, mint
annak idején saját kedves anyukája. De mégis kutya!
A
gazdára nem féltékeny, őt, a macskát ne szeresse senki, még ha ilyen pici is,
kivéve arra a rövid időre, amíg kedve szottyan és megengedi. Aztán karmol egy
jó nagyot, legyen bármilyen “cuki” is – amilyen még nem is volt soha – a gazda
nevű beetető. Tudomásra adja, hogy eddig, és ne tovább. Ám hiába kapta meg
minden nap pontos időben szükségletének többszörösét, mégis egy nagy táperő-konkurencia
lihegett rajta. Összeszorította apró, csipás szemeit, és némi kesergéssel
megpróbált ugyanabba az álomba visszaszenderedni, amiből felébredt.
2 megjegyzés:
http://irunk-olvasunk-szeretunk.webnode.hu/news/cicakesergo-boer-peter-pal/
Köszi Peti! :)
Köszönöm! :)
Megjegyzés küldése