„Hurrá! Megyünk, a hova is? Hát,
azt nem tudhatom…”, gondolta az utazási lázban égő, még alig bedergő lurkó.
Örömében a leszíjazott bőröndök
körül rajcsúrozott. Addig észre sem vette a köpönyegajtót, hiszen mindig ki
volt tárva, s amint tehette, trappolt ki az udvarra. Akkor, egészen
lebilincselte, ahogyan apja behajtja, és két pánttal belakatolja, mintegy
lebilincseli. A belső ajtót is lakatra zárta, pedig a hétköznapokon egy lötyögő
riglit használtak csupán, amit két ujjal be lehetett volna nyomni.
Még sötét volt, nagyon korán
reggel, vagy az éjszaka közepe lehetett. Rendkívül nyűgösen, végül sikerült
ruhába bújtatni. A kihalt utcák halványsága egészen újszerűen hatott rá. Még
soha nem éjszakázott, legalábbis nem emlékezett hasonló helyzetre. Közben
el-elaludt anyja vagy apja ölében, akik, hogy biztosan el ne késsenek, talán
túl korán nekiindultak.
Felhők gomolyogtak, a Hold nagyon elbújt, alig
lehetett kitapogatni az útirányt. Végig a Felső soron, le a megvilágítatlan
Báró dombon. Villany még nem volt a faluban. A magtár előtt az éjjel-nappali
szolgálatos kutyafalka szétugatta a territóriumokra tolakodókat. Mindegyiknek
akadt ugyan gazdája, de talán még rájuk is veszélyesek voltak. A nyakukra
erősített pántokból nagy szögek álltak ki, gondolom, azért, mert a
hierarchiabeállítás közben nem csak egymás fülét harapdálták.
Következett az a nagyon meredek,
talán hetven-nyolcvan fokos lejtő, ahol napközben a lánccal megkötött kerekű
szekerek előtt, hátsó lábaikra ülve, csúszva nyerítettek a rémült lovak.
Patkóikkal fékeztek. Itt szerencsére nem jött be a nagy számok törvénye, soha
nem történt baleset, pedig az őket taszító szekér maga alá gyűrhette volna a
lovakat.
Aztán egy szakaszon a még nem
aszfaltozott országúton haladtak, ahol éjszaka a legteljesebb mértékben
szünetelt a közlekedés, majd át a mezőn. A kukoricásban találomra kitapogatott
ösvény mellett, összevissza hajlongtak a szárak, meglehetősen sejtelmes képet
festve, abban a csekélyke aliglátásban.
Szinte egy órát ballagtak,
annyit, mintha a szomszéd faluig gyalogoltak volna. Az állomás várótermében a
kölök elaludt, arra ébredt, hogy egy villamoson utazik. Az egész vonatozást,
sőt az előzmények jó részét is átaludta.
De ekkor már tombolt a gyönyörűségtől,
mert a vonat a legcsúcsszuperebb, ám villamosozni csak Váradon lehet! Akkor,
neki Várad volt "a" város. Ezt az egyet ismerte, főleg hírből.
Kiraplizta, hogy a Szent László tértől
is villamossal tegyék meg az amúgy igen rövid, egy megállónyi távot. Csuda
villamosok voltak azok, jegyárussal, ellenőrrel, meg minden olyasmivel, ami a
rendes, ötven évvel ezelőtti csilingelőkhöz illik.
Alig tudták visszafogni, úgy
trappolt fel a lépcsőn nagymamához. Rá jól emlékezett, pedig kevés életének
első két évéből nem nagyon lehettek emlékei.
Előbb a szobában, majd a folyosón
rohangált, aztán felmászott az asztalra. Esze ágában sem volt kiugrani az
ablakon, de ilyen korban ez akaratfüggetlenül is előfordulhat, ezért dá-dát
kapott. Majd levitték és megmutatták neki a szomszéd ház kapualját. Azon a
szakaszon mozoghatott, de csak a járdán, hogy el ne üsse az autó. Ezt nem nagyon
értette, mert sajnos egy darabot sem látott… Hej, de csuda dolog volt az autó!
Amikor egyedül maradt, elmerészkedett a következő kapuig, aztán hátrasandítva,
egy-egy lépéssel odébb, egészen az utcasarokig, ahol kinyílt a világ. Egy
villamos – képzeljék, micsoda gyönyörűség – csörömpölt el előtte, és a túlsó
oldalon, biciklikkel teli parkolóban, tényleg burrogott egy autó. Persze
teherautó, akkoriban általában ezt jelentette a gépkocsi fogalma. Luxusautónak,
vagy egyszerűen „luxusnak"” nevezték a néhány tucatnyi személyautót.
Ebéd előtt még felrohantak a
központba, a rohanás a napozóba öltöztetett majd négy éveset érintette
leginkább. Bementek a Sas alá, és mindenhol kereste a sast. Nem találta, ki is
ábrándult. Kirakatok között járkáltak, egy borzalmas méretű alagútban, aztán az
egyik pillanatban feltekintett és meglátta a kupolát. Apró intarzia üvegcsempékben
nagy sasok sorakoztak. El kellett fogadnia, hogy nem hazudtak neki.
Legalább három-négy templomot
megnéztek. Igencsak hasonlóakat, mégis mindegyik más-más benyomást keltett
benne, egy négyesztendősnek a legkisebb is óriásméretű…
Nem tudta szavakba önteni, miért, de a nyüzsöghetnékje és beszélőkéje is alábbhagyott. Úgy érezte, mintha még annál is édesebben ringatnák, mint anyja ölében. Valami derengett neki, amit csak a nála is sokkal fiatalabbak értenek egészen pontosan.
Nem tudta szavakba önteni, miért, de a nyüzsöghetnékje és beszélőkéje is alábbhagyott. Úgy érezte, mintha még annál is édesebben ringatnák, mint anyja ölében. Valami derengett neki, amit csak a nála is sokkal fiatalabbak értenek egészen pontosan.
A Szent László és Kapucinus
templomok után, mindenáron be akart menni a Holdas templomba is. Nem értette,
miért kellett külön kikönyörögnie, de nem bánta meg, egészen mást látott, mint
előbb. Kicsit ijesztő, nagy szakállas, a falra lapult, morcos emberek
sokaságát. Mind nagyon hasonlóan néztek, fejük egy oldalra, a testük másként.
Valahogy egészen elütött a többi templombelsőtől, és rengeteg gyertya égett.
Kint a szülők elmesélték, hogy a
toronyban, amit alig lehet látni lentről, a Hold járását követi egy gömb. Ez
maga volt a csoda, majdnem akkora, mint a Körös híd. A Körös neki tengerméretű
volt, és a híd kilátói között nézte, amint csobog a városháza előtti, nagy
sziklatömbök alkotta gát hullámtörőin. Mindenhol állt egy-egy halász, néha még
halat is fogtak.
A kilátón beszorult a feje,
ritkán érzett olyan pánikot, mint akkor… A szülők le akarták bontatni a hidat
ijedtükben, aztán rájöttek, ha valahová valami befér, általában ki is lehet
venni. Körülményesen ugyan, de horzsolásmentes fejjel került vissza a járdára.
Bár ne látta volna meg a
játéküzletet! Az összes, korábban látott – sasos és tornyos – gyönyörűségeknél
vonzóbban hívta. Olyannyira, hogy a szülők hazafelé cselhez folyamodtak, és a
színházat megkerülve, a túlsó oldalon sétáltak vissza. Félórás örök bánat
marcangolta a lurkó szívét, mert látta, hogy kitolnak vele. A tiltott oldalán
ott a játékok palotája.
Keserves dolog a hazamenés, mert utálatosabb
nincs, mint az éjszakai kötelező alvás. Jó-jó, persze néha maga is
elálmosodott, meg nyűgös is volt, de az lett volna az igazi, ha huszonnégy
órában huszonnégyet a világra csodálkozhatott volna.
Nagymama, faragott lábú,
intarziaberakásos asztalán úgy szolgálta fel a bebundázott vacsorát, mint az
ünnepi ebédeket. Ott reggel, délben, este asztalt terítettek, nem úgy, mint
bizonyos későbbi időkben, mikor az emberek – úgy hallottam, van ilyen is –
lopva behajigálják magukba a szárazat.
A bebundázás tudománya
generációkon átívelt, ami abból állott, hogy a már megfőtt ételt, egy valóban
működő termosz gyanánt, betakarták gyapjútakaróval. Négy-öt óra múlva sem hűlt
a lagymatag szintre semmi. Ezután szétszedték a foteleket – ez is jó móka volt –
és egy irtózatosan nagy ágyat csináltak belőlük. Amelyen, talán húsz három-négyéves
is jól elfért volna. A felnőttek túlnőtték magukat, ezért nem biztos, hogy
ennyire vonzotta őket a pihenésnek ez a módja.
Érdekes, bár nem szeretett aludni, mégis
utolsónak ébredt. Délelőtt még engedélyt kapott, hogy ide-oda mászkálhat az
udvaron és a ház előtti járdán, persze csak egyik kapualjtól a másikig.
Viszonylag hamar észrevették, hogy ezt nem tudja betartani. Délután
valószínűleg orvul elaltatták, mert egy bizonyos időszakra nem emlékezett, majd
végre nekiindultak a városnézésnek.
A temetkezési vállalat nagyon
gyakorlatias közelségben volt, így az elhalálozást napra pontosan lehetett
követni. Szemben vele egy hatalmas, órákkal teli üzlet tátongott folyton
üresen, ugyanis mérőműszereket árusítottak. Hiába próbálta meggyőzni az aput és
anyut, mind azt magyarázták, hogy onnan nincs miért órát venni. Különben sem
szabad csak vállalatoknak, mint ahogy a teherautók is csak a vállalatokéi,
ezért sajnos azt sem vásárolhatnak. És az a gyönyörű teher Manet sem eladó… Ez
utóbbi információt nem volt hajlandó elhinni.
Nos, a közvetlen közelben volt
egy templom, ahová még soha nem mentek be, könyökével bökdöste apja
térdkalácsát, hogy legyen szíves bevinni, hiszen szebb képek és szobrok – és
nem is tudom, milyen nagyon jó érzést keltőek – nincsenek, csak a templomokban.
Igaz, derengett neki, hogy a múzeumban is látott hasonlókat, előző nyáron, alig
túl a harmadik életévén.
A papa, végül engedett a
noszogatásnak, egy oldalajtón beléptek. Ilyet még nem látott, ez egy teljes
renoválás alatti templom, gondolta. Az összes fal szín fehér volt, a padok egy
részét is az oltár helyére rakták, és az emberek néma csendben ültek. Egy
fekete sapkás ember valamit mondott, arra oda sem figyelt, hanem a
megrökönyödés hangján kérdezte:
– Apu, itt hol van a Jézuska?
Ekkor, három nyakkendős úriember
mindkettőjüket kipenderítette ugyanazon az ajtón, ahol bementek, utána jól
hallatszott, amint belülről fordul a kulcs. Ez az élmény jelentős élethosszát
meghatározta. Még ott értetlenkedett, vissza akart menni! Ilyet még nem látott,
hogy csak úgy kipakolják egy templomból, de a kíváncsiság erősebb volt.
– Az ott mi?
– Az? Az is egy templom volt
valamikor…
– Mennyi templom! Ez a város
csupa templomból áll ki!
– Valóban, van bőven.
– De be vannak törve az ablakok!
Milyen hanyag emberek…
– Menjünk, veszek egy fagyit!
Rendes körülmények között ettől
mindent elfelejtett volna, a korábbi kitessékelést, a betört ablakú templomot,
talán még a csoda Manetet is – azt azért mégsem, ne menjünk ilyen messzire –,
de most, úgy látszik, nem volt rendes körülmény. Csak nyöszkölt, nyöszkölt,
ahogy a gyerekek tudnak.
– Menjünk, nézzük meg! Oda biztos
beengednek.
– Nem lehet, fiam, azt végleg
bezárták…
– Ilyenről még nem hallottam. Ez
is olyan templom, mint az a másik volt, ahonnan kidobtak?
– Nem dobtak ki, fiam, csak
megkértek szépen, hogy ne zavarjunk!
– Aha… Én nem így emlékszem, de
ha te mondod… Milyen furcsa, érdekes ablakszemek, menjünk már, nézzük meg!
A kulcslyukon nem tudott benézni,
túl magasan volt neki. Ám a bejárati ajtó annyira szikkadtan rozoga volt, hogy
a deszkák között jól átlátott.
– Apu, ezt a templomot tényleg
renoválják, vagy mi van... Egy nagy csomó rom, összetört padok és
vakolatdarabok vannak középen, és az ablakszemek egyik-másika is ott hever.
Milyen érdekes, az micsoda az ablakon?
– Az fiam a… a… Dávid-csillag…
– Dávid? Az milyen csillag?
– Menjünk lassacskán…
– Miért, apu?
– Tudod, ez egy régi zsinagóga.
– Az előbb még azt mondtad, hogy
templom.
– Igen, zsidó templom, úgy
nevezik, hogy zsinagóga…
– És miért hagyják így tönkremenni?
– Erről majd mesélek, ha nagyobb
leszel.
– Már nagyobb vagyok!
– Még sokkal nagyobbnak kell
lenned. Várd meg, hogy essen az eső, az növeszt!
Már futottak is a szinte üres
autóúton át, a beígért fagylalt elfogyasztására.
Egy hetet tölthettek ott, bár akkor
még nem számolta a napokat ilyen akkurátusan. Azt is hiába mondták, hogy
vigyázzon, mert elüti az autó a Szent László téren; naplemente előtt
keresztül-kasul rohangált az úttesten. Mindig azt figyelte, hol az az autó?
Mikor jön már? A központ teljesen kihalt volt, és képzeljék, ekkor tényleg
befordult egy, a Holdas templom mellett. De sajnos, egész más irányba ment…
Aztán berohant a körbekerített
parkba, egyenesen neki az ágyúknak. Majd jól elmagyarázza az öregeknek, akik
folyton a háborús kalandjaikról mesélnek, hogy már ő is ágyúzott. Persze semmi
nem működött, még a kerekek is öntvényből voltak, de ez nem szegte kedvét.
Napszemüveget akart, nagyon nehéz
volt meggyőzni, hogy a másik kisfiú, három paddal odébb, akin szerinte
napszemüveg van, egészen más okból viseli azt, ami neki nem jár. Kicsit
lehangolta, de el is fáradt estére, és a kisgyerekek még görbén bedergő lábával
szaporázta az iramot a felnőttek tempójára.
Akkor látta meg a már említett
csodaautót. Három kereke volt, sem motorkerékpár, sem teherautó. Egy teher
Manetről van szó. Azt hiszem, ötven köbcentis lehetett, tehát robogónak
számított... Hátul két kerékkel és egy tárolóval, amiben ingázva látta el
kenyérrel és egyebekkel a tanács kantinját. Irigyelte a sofőr helyzetét. A
szabadban ült! Egyszerre motorozott és autózott!
Egyből beleszeretett, el is
döntötte, hogy ez az autócsoda kell neki! Hiszen édesapjának is ott a
könyvespolcán az Autó című könyv! Utólag sajnos egyértelműen kiderült, hogy
legfeljebb autótörténelmi érdekességeket közölt, de vezetni nem lehetett
megtanulni belőle, ezért nem is vásárolt soha személygépkocsit. Ha hiszik, ha
nem, egyszer az alig négyéves is felnőtt, és ebben követte apja példáját. A
bicikli nevű, kétkerekű, pedálos járműn túl, minden derogált néki. Esetleg a teher
Manet tódulhatott a képbe, némileg átalakított formában.
Rengeteg év eltelt, a motorautó
jól tűrte a gyűrődést, előre kerekedett egy fülke-improvizáció. Előbb
rettenetesen utálta, végül már úgy megszokta, hogy egyenesen irigyelte a luxus
körülmények között, másfél-motorkerékpár autó sofőrjét.
Megint az a gyönyörűséges jármű
burrogott el mellettük, úgy gondolta, hátra egész jól befértek volna ketten-hárman.
A papa, nagy motoros szemüveggel, boldogan vezethetett volna. Igaz, az sem
lehetetlen, hogy mellékülés is létezett, kimondottan anyunak.
Évek sokasága után, a színe egy
picit megkopott, de gyönyörű, natúr metál, rozsdaopál kopottsága minden ember
szívét megdobogtatta. Fáradhatatlanul rótta az utakat, ingázott a pékség és
telephelye között. Legalábbis, így vélte az akkorra már nem bedergő – ami
székelyül olyasmit jelent, hogy egyensúlyát még nem tökéletesen tartó, imbolygó
– felnőtté lett.
Évtizedek óta nem látta a
csodajárművet. Előbb nagymama, majd édesapja, aztán édesanyja léptek ki az élet
forgásából, és jelentkeztek le valahol a végállomáson. Már az a tér sem olyan,
mint hajdanán… Régebben mindenféle papundekli autók, aztán Volgák, majd Daciák
változatai lepték be, még mindig jó sok teherautóval, majd ezek egy szálig
eltűnve adták át helyüket a neki már azonosíthatatlan márkarengetegnek.
Mostanság nem csak az úttesten,
de a járdán sincs biztonságban a megrögzött gyalogszerrel közlekedő.
Sokszor eszébe jut az a Manet
járműgyönyörűség, és ha megvan – mert valahol megvan és működik, ez az egy
biztos –, kérem, jelentkezzenek, azonnal megveszi, sőt a nyomravezetőnek busás
jutalmat ad. Egy ilyen jármű, az álmok robogója, mindent pénzt megér, feltéve –
így utólag némi szemléletváltással –, ha a metálrozsda színt nem rútították
össze. A horpadás-dizájnjelenségek nem számítanak! Ha lebontották, szétdúlták,
szétszedték a hegesztett fémlemezből improvizált, kartonajtós, bőrrel
felszegecselt üvegablak kilátós, gyönyörű vezetőfülkét, akkor sztornó az egész.
Bár ne essünk túlzásokba, ha visszacsinálják, még tárgyalhatunk…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése