Cicakesergő

Visítva rohant fel a póznára az apró, szilvás gombóc méretű – ugyan ebek közt hatalmas – bernáthegyi kutya. Lent egy megvadult, kisebb szekrény méretű vadmacska bömbölve nyávogott. Fogait vicsorította és két mellső lábával az oszlopnak támaszkodott. Majd szétrobbant a dühtől, amiért a macskák nem tudnak fára mászni.

A kutyák között óriás bernáthegyi teljes erővel kapaszkodott körmével, de a belső feszültség, ami az állandó macskák elől menekülés következtében felgyülemlett, majdnem megfojtotta. Remegett, és bár a cseresznye-, barackmag, szilvaszem és dió nagyságú társaihoz képest hatalmasnak számított, mégis, a legkisebb macskához mérten is tökéletesen versenyképtelen súlycsoportban volt.

Inaiban remegett, és üres tojáshéjnyi testsúlyát úgy érezte, mintha ólom volna, nem bírja tovább, le fog zuhanni és egyenesen a lent hőbörgő, nagyra tátott szájú, agyaras macska mandulájára, ahonnan nincs visszaút.

Akkor pillantotta meg szeme sarkából a dróton üldögélő galambot. A vadgalambok valamivel többet és mélyebben alszanak, mint veréb nevű madártársaik, akik másodpercekkel is beérik.

A bernáthegyi még visított egyet, majd a biztos benyakalás elől, fába vájt karmaival teljes erőből lendítette magát a galamb nyakába. Az, úgy igazán fel sem ébredt, mert a kutya testsúlya alig haladta meg egy kisebb pihéét. Szundikált volna tovább, ha az a pánikszerű kapaszkodás nem folytatódik.

A bernáthegyi képtelen volt nem oszlopnak nézni a tollas nyakat, ezért belemélyesztette karmait.

A galamb arra ébredt, hogy a feje búbjától lefelé, szárnycsúcsa fölöttig mindenfele viszket. Csapott kettőt-hármat, amitől a hatalmas termetű kutyánk még kétségbeesettebb kapaszkodásba kezdett, ekkor a galamb az ismeretlen parazita eltávolítására szánta el magát. Felrepült, és a világ összes műrepülőjét meghazudtoló, csak madarak képességével hullámvasutat, légi parádét, zuhanóbombázást, tengelypörgést és háton repülést összekeverve, végre elérte, hogy ott a magasságban, az egyre duzzadtabb rettegésű kutya aléltan engedje el. Elájult, s bár testét ide-oda fújta a szél, mégis, viszonylag kiszámítható irányba süllyedt csendesen.

A macska bődült kettőt-hármat és mint egy bika elkezdett vágtatni, hogy a landolás pillanata előtt, a megfelelő helyen legyen tátott szája. Behelyezkedett. Az eb csak nagy ritkán eszmélt fel egy-egy másodpercre ájultságából. Látta, hová fog pottyanni, de már nem bánta. A lényeg, hogy ne levegőben pörgesse egy begorombult galamb, sem a szél, hanem ott legyen mélyen, ahol szokott. Akár egy macskagyomorban...

Az éppen leválasztott kiscicát az aggódó szemekkel bámuló – gondoskodás-programra beállított – bernáthegyi hatalmas nyelvével végignyalta, majd odatelepedett, hogy ráncos nyakaljának tokabundája takarója lehessen kis barátjának. A kiscica nyávogott néhány igazi cicakesergőt, mert visszahozhatatlan szépségű álma, amelyben az utálatos kutyák menekülnek a macskák elől, dugába dőlt.

Kis, csipás szemét lehunyva próbálta továbbálmodni rövid életének eddigi legszebb álmát. Bár nem félt a kutyától, mert hatalmas ereje és a testméretkülönbség ellenére volt oly botor, hogy mióta emlékszik, csak dajkálja, jobban, mint annak idején saját kedves anyukája. De mégis kutya!

A gazdára nem féltékeny, őt, a macskát ne szeresse senki, még ha ilyen pici is, kivéve arra a rövid időre, amíg kedve szottyan és megengedi. Aztán karmol egy jó nagyot, legyen bármilyen “cuki” is – amilyen még nem is volt soha – a gazda nevű beetető. Tudomásra adja, hogy eddig, és ne tovább. Ám hiába kapta meg minden nap pontos időben szükségletének többszörösét, mégis egy nagy táperő-konkurencia lihegett rajta. Összeszorította apró, csipás szemeit, és némi kesergéssel megpróbált ugyanabba az álomba visszaszenderedni, amiből felébredt.