2013. április 7., vasárnap

Terepfutnom kell!


– Elkészülni, vigyázz, rajt!
A hátam mögött most is ez hangzik el. Közben kicsit ködbe vesz sporttársaim alakja, de különc szokásom szerint, utazó sebességgel indítok. Annak veszedelmes lötyögni, aki hajrázni képtelen, és ha nem fognék fel minden edzést versenynek, nem tekinteném magam sportolónak. Igaz, a mindenáronság messze nem az én kenyerem, tanú erre az a valószínűleg nagymamává változott máramarosi kislány, aki miatt – mert lépébe kapaszkodva, görnyedve próbálta tartani az iramot –, szándékos, mondhatni szabotáló önlassításba fogtam.
Szegényke! Nagyon magasról pottyantották a mély vízbe, térképismeretek nélkül, talán soha nem talált volna ki az erdőből magától.
Nem szeretek melegíteni, de az edző, a segédedző és másod segédedző, akik közül igazándiból egyik sem az, bár az öreg – lehet vagy harmincöt éves – fiatal korában  – de rég volt az – hegymászó volt. Az ő utasításait megszívlelem. Ha olyan fontosnak tartja a bemelegítést, ám legyen, de az iskolaudvar kézilabdapályáját körbelötyögni, most sem tartom nagy ötletnek.
 Szerintem az első néhány száz méter a bemelegítő, és kész! Biztosan tévedek, mert a tudományban jártas sportológusok szerint, biokémiai akármik miatt az izmokat fel kell készíteni a "makró" igénybevételre.
Szeretem ezt a külvárosi kisiskolát, mindig innen indulunk. Az egyik osztályteremben a lányok, a másikban a fiúk öltöznek át, nagy sajnálatomra, nem koedukáltan, és a különben ivókút – melegnek nem mondható – vizével öblítjük le magunkról a verítéket. Már a városon kívül vagyok, mert míg a többiek vacakolnak, én futok, és az Oncsa fölött, rögtön balra, a Csatári úton eresztem. Még nehezen megy, szaporán szedem a levegőt. Kicsit én is érzek valamit a lépem tájékán, de a szerpentin alatt akkorát esem a holtponton túlra, csoda, hogy össze nem töröm magam.
Ez, kérem, valóban szerpentin! Kacskaringósan kanyarog fel a tetőig, ahol a meteorológiai előrejelző állomás eregeti ballonjait. Mintha nem látná, merről fúj a szél, persze elfogadom, hogy a magasabb rétegekben messzebbről és más irányba.
Mind a két-három épület nyüzsgött a lakatlanságtól, igazából soha nem láttam balloneregetést, de még embert sem ott… Különben is, akkoriban az előrejelzések nagyjából úgy hangzottak: „Holnap, jegestől kánikuláig terjedő, szélcsendes viharos idő lesz, szórványos záporeső, zivatarral. Alapvetően derűs, néhol zimankós, máshol egyenesen mankós idő várható”.
 Nem szeretem az aszfaltot, alig várom, hogy a kacskaringós, körbe-körbe szerpentinkígyózás után, végre tényleg a még természetesebbe kerüljek. Bár odafentről gyönyörű kép nyílik Püspökire, főleg annak pincevilágára, Csatár felé is jók a kilátások, de engem a tanyavilág jobban érdekel.
Sosem értem – itt már kimondottan jól esik a futás, pedig még az útvonal nyolcadán sem vagyok túl –, hogy réten át miért kell kanyargós utat csinálni. Ám, aki ezt kitalálta, edzőszándékból tehette. Én nem csalok! Rövidíthetnék, de körbefutom a kanyarokat, és egy röpke kilométer után meglátom az első s majdnem utolsó két házat. Gyönyörű a fekvés, a házőrzők hozzáállása nem éppen annyira vonzó. Ott, a gyönyörű majdnem-semmi kellős közepén, tényleg házat kell őrizni. Minden, illetve mindenki, aki él és mozog, betolakodó. Két lehetőség van, vagy megáll az ember, vagy rohan, ahogy bír.
Mindig az utóbbit választottam, mert ha megállok, biztosan nekem jönnek, ám a territóriumuk határán kívül már csak a vicsorgás és madárcsicsergést elnyomó harsány ugatás marad.
 Bal oldalra fordulva a két ház közötti sikátorba rohanok, majd a jobb oldali mellett, annak kertje végén – szép nagy kertje volt, olyan igazi dölyfös –, egy jobbra fordulás után, gyalogösvényen következik a hegynek fel.
Nem szeretem a sík területet, az olyan, mint egy sportpálya, végtelenül unalmas. Amikor egyik oldalon a kukoricatábla, másikon, a kerítés túloldaláról, szintén szőlő és kukorica közé szorulok, akkor akár a lapos mezővel is cserélnék.
Ám alig öt-hatszáz méter után, a tetőn minden belső fájdalom lelki vigadásba, amolyan ujjongásba vált, mert szekérútra lelek, és a szekérút túloldalán a szomszéd tanyára. A város szélétől, úgy két-három kilométer lefutása után ez már a harmadik. Képzeljék el ezt a zsúfoltságot!
A szekérúttól balra, bekerítetlen kert. Ha nincs bekerítve, akkor nem is kert, de a neve az. A gazda szőlőben és gyümölcsben utazik…
Őszintén szólva, a kutyamentes régiót, ha nincs bennem „na, fuss, mert ez is verseny”, igencsak kihasználtam volna. Egy kis idő múlva, jobb fordulattal, keskeny gyalogösvény zuhan a völgynek le. Néhány-száz-méternyi, inat szakasztó trappolás után megjelenik a hat házból álló, gigantikus metropolisz! Amolyan tanya kultúrközpont, vagy mi…
Nincs ott sem posta, sem kultúrház, sem egyéb, de az elszigetelt fűszálakhoz képest, egészen túllakott terület, s emitt fél kilométerrel lejjebb már jön is az igazi csemege, a terasz.
 Már mondtam, hogy én hegynek fel vagy völgynek le szeretek futni, úgy hiszem, az az izgalmas és igazi, de a barackfáknak kialakított teraszok mellmagasságú akadálymezője még rajtam is kifog. Sőt mindenki máson.
A harmadik után – szégyen ez – mászom, a negyediknél is, de legyen az emberben annyi önbecsülés, hogy ne csináljon ilyet, ezért fölfelé futva, nem túl dinamikusan ugrok. Csak halkan vallom be, muszáj az egyik kezemmel segíteni, különben nem lesz ebből az ugrásból semmi. Jön megint a mászás, de én nem vagyok alpinista, hanem terepfutó! És a terepfutó térképet, iránytűt hurcolász, de semmi esetre sem kúszik-mászik hason.
A tető kiábrándító, hosszú darabon lapos fennsík, de a vége végre lejt, ahol megint megereszthetem és megnyújthatom a lépteim.
Futok inam szakadtáig, ahogy csak tudok. Ugyan sosem szakadt inam, de komoly húzódásom már volt, egy hétig lépni sem bírtam… De akkor is edzésre kell járni, nem? Ez a normális. Létezik fásli, persze gumis szorítóra gondolok, meg önuralom.
Nos, az újabb nagyra nőtt, egybefüggő, ötházas tanya jobban lenyűgöz, mint a barack, szőlő, kukoricatáblák.
Azt hiszem nem mondtam, a harmadik háztól – még a tetőn – tökéletes, már-már hívogató beetetőm látszott a Pályi erdő. De szívesen futottam volna inkább arra, mint nyaranta reggel hétkor a tizenhét kilométert, délután egyszer-kétszer a tizenhármat. Ez napi egy maraton…
Most megveregetem a vállam, persze csak a port a ruhámról, nem is olyan rossz, fiú. Ahogyan a legelső edzésen mondta Tibi, „jól fut a fiú, főnök”. Máskülönben ott hagytam volna a kócerájt, de amikor belekóstoltam az igazi erdei edzésen túliba, a versenybe, már nem létezett az a mágnes, amely visszahúzhatott volna.
Na, kérem, újabb balfordulat, majd egy gyors jobb. Lenn a völgyben tényleg sok tanya sorakozott. Utcányi. És kiváló kilátás tárul a tüdőszanatóriumra.
Sokszor úgy érzem, hogy az épületegyüttesnek kötelessége lenne köhögni, de fittyet hány arra, hogy ki mit érez. Távolról trappolás zaja csapja meg a fülemet. Szóval próbálkoznak a többiek. Nos, a hosszú, ismét egyenes szakasz után, jön az újra jobbra fordulás, pedig ez az egyenes szakasz egészen kedves. Jobb oldalon a barackfák, bal oldalon az említett extravagáns kilátó és egy igazi, kúriának beillő tanya, aminek az udvarán mindig van élet, a nyüzsgés határáig.
Jobbra és balra is bámulnék, de futni kell, futni muszáj, s előttem a derékig érő kerítés, amit edzői utasításra természetes gátlástalansággal ugrok át.  
Végül is a senki földjére, a tsz – változatosság kedvéért, szintén – kukoricásába ugrok.
Mennyi kukorica volt és mennyi kellemetlenséget okozott ez, kisiskolástól kis és nagy katonáig, valamint a munkásosztály élő és utolsó csapatának.
Jobb forduló fölfelé, aztán bal forduló, majd szinte egyenes út következett, és némi frász. Mert, amíg a korábbi házaknál a kutyák úgy döntöttek, hogy mégsem eszik meg a megszokhatatlan loholókat – hiába futottunk el hetente háromszor is, nekik ez elfogadhatatlan volt –, ott, azon a szakaszon, az egymással szemben elhelyezkedő három, értelemszerűen az út egyik oldalán kettő, a másikon egy ház között, az ebek embert akartak enni.
Iszkolni kell, már tudom, hol a territóriumuk határa. Nagyon messze… Higgyék el, ezek a kutyák jobban futnak nálam, talán még arra is emlékeznek, hogy egyszer voltam oly orcátlan velük szemben, hogy a gazdájuk cseresznyefájáról megettem két szemet. Bár ne tettem volna! Mondjon bárki bármit, futás közben nem szabad enni! Ezt tapasztalatból tudom, én igazándiból nem is innék, mert utána egészen más a helyzet állása.
Nos, most ismét megúsztam, nem lettem kutyakaja, viszont az utánam loholókról elmondható, hogy kinőtték magukat. Az egyik, kimondottan fejlett, és a nyakán fej lett!
Én most, itt a pályán, nem tudok finomkodni vele, mert mérges vagyok rá. Jobbról is, balról is cseresznyefák, és az utolsó nagy lejtő, ahol még a szőlővel is megkísértenek. Nehéz tészta, nehéz kenyér, de nem eszem!
Még egy udvaron kell átfutnom, aztán már szemmel láthatóan pocsék zug jelzi, hogy itt valami változás van. Első alkalommal belerohantam a Bihari útba, még jó, hogy nem volt akkora közlekedés, hogy gond legyen  belőle. Olyan hirtelen nyúlt elém a – szinte teljesen természetközelség után – zsúfoltnak tűnő városszél, ami távol állt a panelnegyedek vagy kertvárosszerű részek tumultusától, de mégis nem tizennégy ház helyezkedett el számtalan hektáron, papíron egységes egészet képezve Váraddal, hanem igazi egybefüggő utcák.
A változatosság kedvéért hátulról, az első sarok után a kerítést átugorva jutok az udvarba, és le tudnám vakarni a segéd-segédedző fejét, amikor arra buzdít, hogy levezetőnek fussak még néhány kört a kézilabdapálya körül.
Nem vagyok vitatkozós típus, egyszer megcsinálom. Legközelebb hanyatt vágódom egy padon, kiiszom a kút összes vízét!
Tényleg, megvan még az a kút? Létezik még az épület, az udvar és egyáltalán iskolának használják? Hol vannak a sporttársak, edző, segédedző, még segédebb edző, meg az a tizenhat-tizennyolc éves srác, aki az előbb olyan meggyőzően futotta végig az edzőpályát, hogy teljesen összekavart gondolataimban.
Elhatároztam magamban, azért is fütyülök a fél főnök felére. Tapasztalatból tudom, még néhány percet kell várnom, és berobognak a többiek is.
Megkopogtatom magam alatt a padot és rájövök, hogy ez sem az igazi, talán jobb, hogy nem deszka… Más idők, más korok járnak.
Na, mindegy, talán majd legközelebb jobban futok, csak le kell ellenőriznem, hogy megvan-e minden és mindenki. Épület, emberek és a versenyláz, ami kimerül a nyerni akarásban.
 Még mindig nem látom rendesen a többieket, most összepakolok, és elindulok hazafelé, a csíkos tizenegyes busz vonalán, a Püspöki útig. Onnan már egy kőhajítás csupán. Az egymást követő két vasúti híd alatt jobbra fordulok és az eltűnt kukoricás nyomát keresem, ahol autópálya van… Akkor is átgázolok rajta, ahogy szoktam! Most az autók a kukorica, hajoljanak meg, mert ha nem tudták, most megtudhatják, minek a helyét orozzák el.
Otthon lecsutakolok, végigvágom magam a… micsodán is? Most a padon vagyok? A pályán? Abban a szobában? Vagy… No, ezt még át kell gondolnom, legközelebb megmondom majd nektek, kedves emberek.

2 megjegyzés:

Seres Gábor írta...

Nagyon jó megközelítés. Valaha én is bokorugró voltam (felénk így hívták a tájfutást). Most már inkább völgynek le szeretek futni.

Unknown írta...

Én inkább völgynek fel szeretnék futni. Ha már... ;)
Köszönöm, Gábor! :)

Megjegyzés küldése