– Elkészülni, vigyázz, rajt!
A hátam mögött most is ez hangzik
el. Közben kicsit ködbe vesz sporttársaim alakja, de különc szokásom szerint,
utazó sebességgel indítok. Annak veszedelmes lötyögni, aki hajrázni képtelen,
és ha nem fognék fel minden edzést versenynek, nem tekinteném magam
sportolónak. Igaz, a mindenáronság messze nem az én kenyerem, tanú erre az a
valószínűleg nagymamává változott máramarosi kislány, aki miatt – mert lépébe
kapaszkodva, görnyedve próbálta tartani az iramot –, szándékos, mondhatni
szabotáló önlassításba fogtam.
Szegényke! Nagyon magasról
pottyantották a mély vízbe, térképismeretek nélkül, talán soha nem talált volna
ki az erdőből magától.
Nem szeretek melegíteni, de az
edző, a segédedző és másod segédedző, akik közül igazándiból egyik sem az, bár
az öreg – lehet vagy harmincöt éves – fiatal korában – de rég volt az –
hegymászó volt. Az ő utasításait megszívlelem. Ha olyan fontosnak tartja a
bemelegítést, ám legyen, de az iskolaudvar kézilabdapályáját körbelötyögni,
most sem tartom nagy ötletnek.
Szerintem az első néhány száz méter a
bemelegítő, és kész! Biztosan tévedek, mert a tudományban jártas sportológusok szerint,
biokémiai akármik miatt az izmokat fel kell készíteni a "makró" igénybevételre.
Szeretem ezt a külvárosi
kisiskolát, mindig innen indulunk. Az egyik osztályteremben a lányok, a
másikban a fiúk öltöznek át, nagy sajnálatomra, nem koedukáltan, és a különben
ivókút – melegnek nem mondható – vizével öblítjük le magunkról a verítéket. Már
a városon kívül vagyok, mert míg a többiek vacakolnak, én futok, és
az Oncsa fölött, rögtön balra, a Csatári úton eresztem. Még nehezen megy,
szaporán szedem a levegőt. Kicsit én is érzek valamit a lépem tájékán, de a
szerpentin alatt akkorát esem a holtponton túlra, csoda, hogy össze nem töröm
magam.
Ez, kérem, valóban szerpentin!
Kacskaringósan kanyarog fel a tetőig, ahol a meteorológiai előrejelző állomás
eregeti ballonjait. Mintha nem látná, merről fúj a szél, persze elfogadom, hogy
a magasabb rétegekben messzebbről és más irányba.
Mind a két-három épület nyüzsgött
a lakatlanságtól, igazából soha nem láttam balloneregetést, de még embert sem
ott… Különben is, akkoriban az előrejelzések nagyjából úgy hangzottak: „Holnap,
jegestől kánikuláig terjedő, szélcsendes viharos idő lesz, szórványos záporeső,
zivatarral. Alapvetően derűs, néhol zimankós, máshol egyenesen mankós idő
várható”.
Nem szeretem az aszfaltot, alig várom, hogy a
kacskaringós, körbe-körbe szerpentinkígyózás után, végre tényleg a még
természetesebbe kerüljek. Bár odafentről gyönyörű kép nyílik Püspökire, főleg
annak pincevilágára, Csatár felé is jók a kilátások, de engem a tanyavilág
jobban érdekel.
Sosem értem – itt már kimondottan
jól esik a futás, pedig még az útvonal nyolcadán sem vagyok túl –, hogy réten
át miért kell kanyargós utat csinálni. Ám, aki ezt kitalálta, edzőszándékból
tehette. Én nem csalok! Rövidíthetnék, de körbefutom a kanyarokat, és egy röpke
kilométer után meglátom az első s majdnem utolsó két házat. Gyönyörű a fekvés,
a házőrzők hozzáállása nem éppen annyira vonzó. Ott, a gyönyörű majdnem-semmi
kellős közepén, tényleg házat kell őrizni. Minden, illetve mindenki, aki él és
mozog, betolakodó. Két lehetőség van, vagy megáll az ember, vagy rohan, ahogy
bír.
Mindig az utóbbit választottam,
mert ha megállok, biztosan nekem jönnek, ám a territóriumuk határán kívül már
csak a vicsorgás és madárcsicsergést elnyomó harsány ugatás marad.
Bal oldalra fordulva a két ház közötti
sikátorba rohanok, majd a jobb oldali mellett, annak kertje végén – szép nagy
kertje volt, olyan igazi dölyfös –, egy jobbra fordulás után, gyalogösvényen
következik a hegynek fel.
Nem szeretem a sík területet, az
olyan, mint egy sportpálya, végtelenül unalmas. Amikor egyik oldalon a
kukoricatábla, másikon, a kerítés túloldaláról, szintén szőlő és kukorica közé
szorulok, akkor akár a lapos mezővel is cserélnék.
Ám alig öt-hatszáz méter után, a
tetőn minden belső fájdalom lelki vigadásba, amolyan ujjongásba vált, mert
szekérútra lelek, és a szekérút túloldalán a szomszéd tanyára. A város
szélétől, úgy két-három kilométer lefutása után ez már a harmadik. Képzeljék el
ezt a zsúfoltságot!
A szekérúttól balra, bekerítetlen
kert. Ha nincs bekerítve, akkor nem is kert, de a neve az. A gazda szőlőben és
gyümölcsben utazik…
Őszintén szólva, a kutyamentes
régiót, ha nincs bennem „na, fuss, mert ez is verseny”, igencsak kihasználtam
volna. Egy kis idő múlva, jobb fordulattal, keskeny gyalogösvény zuhan a
völgynek le. Néhány-száz-méternyi, inat szakasztó trappolás után megjelenik a
hat házból álló, gigantikus metropolisz! Amolyan tanya kultúrközpont, vagy mi…
Nincs ott sem posta, sem
kultúrház, sem egyéb, de az elszigetelt fűszálakhoz képest, egészen túllakott
terület, s emitt fél kilométerrel lejjebb már jön is az igazi csemege, a
terasz.
Már mondtam, hogy én hegynek fel vagy völgynek
le szeretek futni, úgy hiszem, az az izgalmas és igazi, de a barackfáknak
kialakított teraszok mellmagasságú akadálymezője még rajtam is kifog. Sőt
mindenki máson.
A harmadik után – szégyen ez –
mászom, a negyediknél is, de legyen az emberben annyi önbecsülés, hogy ne
csináljon ilyet, ezért fölfelé futva, nem túl dinamikusan ugrok. Csak halkan
vallom be, muszáj az egyik kezemmel segíteni, különben nem lesz ebből az
ugrásból semmi. Jön megint a mászás, de én nem vagyok alpinista, hanem
terepfutó! És a terepfutó térképet, iránytűt hurcolász, de semmi esetre sem
kúszik-mászik hason.
A tető kiábrándító, hosszú
darabon lapos fennsík, de a vége végre lejt, ahol megint megereszthetem és
megnyújthatom a lépteim.
Futok inam szakadtáig, ahogy csak
tudok. Ugyan sosem szakadt inam, de komoly húzódásom már volt, egy hétig lépni
sem bírtam… De akkor is edzésre kell járni, nem? Ez a normális. Létezik fásli,
persze gumis szorítóra gondolok, meg önuralom.
Nos, az újabb nagyra nőtt,
egybefüggő, ötházas tanya jobban lenyűgöz, mint a barack, szőlő, kukoricatáblák.
Azt hiszem nem mondtam, a
harmadik háztól – még a tetőn – tökéletes, már-már hívogató beetetőm látszott a
Pályi erdő. De szívesen futottam volna inkább arra, mint nyaranta reggel hétkor
a tizenhét kilométert, délután egyszer-kétszer a tizenhármat. Ez napi egy
maraton…
Most megveregetem a vállam, persze csak a port a ruhámról, nem is olyan rossz, fiú. Ahogyan a legelső edzésen mondta Tibi, „jól fut a fiú, főnök”. Máskülönben ott hagytam volna a kócerájt, de amikor belekóstoltam az igazi erdei edzésen túliba, a versenybe, már nem létezett az a mágnes, amely visszahúzhatott volna.
Most megveregetem a vállam, persze csak a port a ruhámról, nem is olyan rossz, fiú. Ahogyan a legelső edzésen mondta Tibi, „jól fut a fiú, főnök”. Máskülönben ott hagytam volna a kócerájt, de amikor belekóstoltam az igazi erdei edzésen túliba, a versenybe, már nem létezett az a mágnes, amely visszahúzhatott volna.
Na, kérem, újabb balfordulat,
majd egy gyors jobb. Lenn a völgyben tényleg sok tanya sorakozott. Utcányi. És
kiváló kilátás tárul a tüdőszanatóriumra.
Sokszor úgy érzem, hogy az épületegyüttesnek
kötelessége lenne köhögni, de fittyet hány arra, hogy ki mit érez. Távolról
trappolás zaja csapja meg a fülemet. Szóval próbálkoznak a többiek. Nos, a
hosszú, ismét egyenes szakasz után, jön az újra jobbra fordulás, pedig ez az
egyenes szakasz egészen kedves. Jobb oldalon a barackfák, bal oldalon az
említett extravagáns kilátó és egy igazi, kúriának beillő tanya, aminek az
udvarán mindig van élet, a nyüzsgés határáig.
Jobbra és balra is bámulnék, de
futni kell, futni muszáj, s előttem a derékig érő kerítés, amit edzői utasításra
természetes gátlástalansággal ugrok át.
Végül is a senki földjére, a tsz –
változatosság kedvéért, szintén – kukoricásába ugrok.
Mennyi kukorica volt és mennyi kellemetlenséget okozott ez, kisiskolástól kis és nagy katonáig, valamint a munkásosztály élő és utolsó csapatának.
Mennyi kukorica volt és mennyi kellemetlenséget okozott ez, kisiskolástól kis és nagy katonáig, valamint a munkásosztály élő és utolsó csapatának.
Jobb forduló fölfelé, aztán bal
forduló, majd szinte egyenes út következett, és némi frász. Mert, amíg a
korábbi házaknál a kutyák úgy döntöttek, hogy mégsem eszik meg a
megszokhatatlan loholókat – hiába futottunk el hetente háromszor is, nekik ez
elfogadhatatlan volt –, ott, azon a szakaszon, az egymással szemben
elhelyezkedő három, értelemszerűen az út egyik oldalán kettő, a másikon egy ház
között, az ebek embert akartak enni.
Iszkolni kell, már tudom, hol a
territóriumuk határa. Nagyon messze… Higgyék el, ezek a kutyák jobban futnak
nálam, talán még arra is emlékeznek, hogy egyszer voltam oly orcátlan velük
szemben, hogy a gazdájuk cseresznyefájáról megettem két szemet. Bár ne tettem
volna! Mondjon bárki bármit, futás közben nem szabad enni! Ezt tapasztalatból
tudom, én igazándiból nem is innék, mert utána egészen más a helyzet állása.
Nos, most ismét megúsztam, nem
lettem kutyakaja, viszont az utánam loholókról elmondható, hogy kinőtték
magukat. Az egyik, kimondottan fejlett, és a nyakán fej lett!
Én most, itt a pályán, nem tudok
finomkodni vele, mert mérges vagyok rá. Jobbról is, balról is cseresznyefák, és
az utolsó nagy lejtő, ahol még a szőlővel is megkísértenek. Nehéz tészta, nehéz
kenyér, de nem eszem!
Még egy udvaron kell átfutnom,
aztán már szemmel láthatóan pocsék zug jelzi, hogy itt valami változás van.
Első alkalommal belerohantam a Bihari útba, még jó, hogy nem volt akkora
közlekedés, hogy gond legyen belőle. Olyan hirtelen nyúlt elém a – szinte
teljesen természetközelség után – zsúfoltnak tűnő városszél, ami távol állt a
panelnegyedek vagy kertvárosszerű részek tumultusától, de mégis nem tizennégy
ház helyezkedett el számtalan hektáron, papíron egységes egészet képezve
Váraddal, hanem igazi egybefüggő utcák.
A változatosság kedvéért hátulról, az első sarok után a kerítést átugorva jutok az udvarba, és le tudnám vakarni a segéd-segédedző fejét, amikor arra buzdít, hogy levezetőnek fussak még néhány kört a kézilabdapálya körül.
A változatosság kedvéért hátulról, az első sarok után a kerítést átugorva jutok az udvarba, és le tudnám vakarni a segéd-segédedző fejét, amikor arra buzdít, hogy levezetőnek fussak még néhány kört a kézilabdapálya körül.
Nem vagyok vitatkozós típus,
egyszer megcsinálom. Legközelebb hanyatt vágódom egy padon, kiiszom a kút
összes vízét!
Tényleg, megvan még az a kút?
Létezik még az épület, az udvar és egyáltalán iskolának használják? Hol vannak
a sporttársak, edző, segédedző, még segédebb edző, meg az a tizenhat-tizennyolc
éves srác, aki az előbb olyan meggyőzően futotta végig az edzőpályát, hogy
teljesen összekavart gondolataimban.
Elhatároztam magamban, azért is fütyülök
a fél főnök felére. Tapasztalatból tudom, még néhány percet kell várnom, és berobognak
a többiek is.
Megkopogtatom magam alatt a padot
és rájövök, hogy ez sem az igazi, talán jobb, hogy nem deszka… Más idők, más
korok járnak.
Na, mindegy, talán majd
legközelebb jobban futok, csak le kell ellenőriznem, hogy megvan-e minden és
mindenki. Épület, emberek és a versenyláz, ami kimerül a nyerni akarásban.
Még mindig nem látom rendesen a többieket,
most összepakolok, és elindulok hazafelé, a csíkos tizenegyes busz vonalán, a
Püspöki útig. Onnan már egy kőhajítás csupán. Az egymást követő két vasúti híd
alatt jobbra fordulok és az eltűnt kukoricás nyomát keresem, ahol autópálya van…
Akkor is átgázolok rajta, ahogy szoktam! Most az autók a kukorica, hajoljanak
meg, mert ha nem tudták, most megtudhatják, minek a helyét orozzák el.
Otthon lecsutakolok, végigvágom
magam a… micsodán is? Most a padon vagyok? A pályán? Abban a szobában? Vagy…
No, ezt még át kell gondolnom, legközelebb megmondom majd nektek, kedves emberek.
2 megjegyzés:
Nagyon jó megközelítés. Valaha én is bokorugró voltam (felénk így hívták a tájfutást). Most már inkább völgynek le szeretek futni.
Én inkább völgynek fel szeretnék futni. Ha már... ;)
Köszönöm, Gábor! :)
Megjegyzés küldése