Rájuk szakadt az a váratlan hét.
Korábban nem is sejtették, hogy olyan munkahelyek is vannak, mint az, ráadásul
igencsak morcos környezetben. Két volt osztálytársnőjével is találkozott, akik
az aggodalomtól szétfeszülve szeplősre pöttyösödtek. Az volt ugyanis a tét,
hogy a félig-meddig használaton kívüli börtön melletti, kihasználatlan
irodatermek gondtalan lakóit, a ki tudja, miért odatelepített tervezőrészleggel
együtt beviszik a gyárba.
Ezzel rondán tesznek az
önrendelkezés csírájára is, a munkaidőt nem nyolckor, kilenckor vagy tízkor
kezdik majd, és talán még délnél is tovább kell bent maradni… A bevásárlást sem
lehet csak úgy, „kilépek félórára” hányaveti odalebbentéssel elintézni.
Vigasztalta őket,
nyugodjanak meg, hat negyventől délután háromig tart csak a munkaidő, utána
éppen úgy rendezhetik az életüket, ahogy az előző két évben. Eljátszotta, hogy
nem érti, miért kapnak sírógörcsöt, de nem maradt hosszú idő az ilyesmire, mert
egy kevésbé zordult kolléga ráébresztette a kis csapatot, hogy ugyan munka
nincs itt, mert már mindent elcipelt korábbi néhány hasonló társaság, de van számtalan
érdekesség, például tárgyalótermi idill.
Először nem mertek
belépni, de kiderült, hogy a tárgyalásokon tulajdonképpen nyugodtan lehet ki-be
mászkálni. Elszörnyedtek, hogy hátrabilincselt kezű, csíkosruhás
csirketolvajokat néhány évre mellékvágányra futtatnak, és jól szórakoztak az
egymás után következő nyolc válókereseten, ahol általában három mondat után
lecsapta a bíró, és négy hónap utánra rendelte az újabb tárgyalást. Egyetlen
apró mozzanatra sem fog emlékezni.
Még a börtön épületét
is körbevizsgálták, egyöntetűen döntöttek, hogy kellemesebb lakhelyet is el
tudnak képzelni. Ekkor a szúrós szemű, alacsony, kövér, lenyulazott Tamás
felhívta a figyelmet:
– Gyerekek, itt
állatkert van!
– Állatkert az egész
világ – mondta a lányszív-nyugtató.
– Ne hülyéskedj,
haverka, gyertek, megmutatom!
A haverkák háromórányi
munkaidőben tárgyalótermekre és magánzárkák horrorisztikus belsejének
átszörnyülködésére ráunva, ide-oda lófrálás helyett engedtek Tamásnak, és
követték. Az udvar zajmentesen, szinte hermetikusan zárta el a vadállatokat. Elöl
a bíróság, hátul a börtön, jobbra az egykori, és újra aktiválandó adminisztrációs
épület, balról pedig szörnyen vastag, roppant magas fal szigetelt. A börtön
mögött folytatódva, azt mintegy körülölelve biztosította a csekély számú bentlakó
és mindenki hangjának bentrekedését. Elképesztő, de talán csak tíz méterről
lehetett a folyamatosan habzó szájjal ugató, Quantanamo szépséges magánzárkáira
emlékeztető ketrecekbe zárt kutyák csorgását hallani.
Az éppen kinevezett
gazdájukon kívül – talán még azt is – bármit ellenségnek tekintettek. Majd
szétnyomták ketreceiket, az idegen betolakodók láttán támadni akartak, de
nagyon. Ezek a békés fajtához tartozó, igazi emberbarát kutyák, valamilyen
speciális kiképzés és egy csak nekik kijáró, pátyolgatásmentes szigorított
életmód hatására, farkas elődeiknél sokszorta veszélyesebbekké váltak.
Ekkor ugrott be a
tizenhat évvel korábbi kutyás kaland idilljének emlékfoszlánya; apjával és anyjával járt a hatvanas évek
közepén Predeálon, mikor minden egyes villa és menedékház állami tulajdonban
korhadt nyári zivatarok utáni hőségben. A téli fagyokban a rendszerre fittyet
hányva szikkadt. Családi, közös énekléssel egybekötött jövés-menésben, ahogy
ilyen helyen szokás.
Minden menedékházat, az
összes dimbet-dombot, hegyet-völgyet és nem utolsósorban a Sinaia-i kastélyt
háborítatlanul fedezhettek fel. Toronyirányt az erdőt átszelve, a slágerből
ismert Cabana Trei Brazi láttán kiábrándultan vették tudomásul, hogy az ő Villa
Muresüknél egy cseppet sem előbbre való.
A meteorológiai intézet
balloneregető udvarára szinte szabad bejárás volt, ám a dűlőn lefelé alig
jártak emberek. Pedig a turisták, máshol ellepték a környéket a jelképes árú
szakszervezeti beutalókkal, de valamiért arra szinte senki nem járt. Lementek a
dűlőn, és meglepetten tapasztalták, hogy minden addigi országútnál minőségibb
útszakasz fut a festői környezetbe ágyazott villasor előtt. Szebbeket alig
láttak, és a rendkívül takarosan rendbe szedett állapot jellemezte őket.
Az egyik érthetetlenül
magas fallal volt körülvéve, ajtaja viszont tárva nyitva állt. Beléptek az
udvarra, és a megszokott érdeklődéssel indultak volna felfedező útra, mikor
szinte ugatás nélkül vágtatott feléjük egy hatalmas testméretű, igen hosszú
lábú, addig ismeretlen – a gyereknek főleg – dobermancsapat.
A férfi lenyúlt egy
kőért, hogy a jöttment kutyanépet szétoszlassa, de amazok nem lassítottak.
Jobbról a felesége, balról a gyerek csuklóját markolta meg és csendesen
odasúgta, hogy véletlenül se mozduljanak meg.
A kutyák morgó
vicsorgással, hátra feszült lábakkal, akár a kilövésre feszített rugók, állták
körbe őket. Füleik hegyesen meredtek az
ég felé, szemükben parázsként izzott a támadni vágyás. Hátulról az épületből
egy nagy fejű, piros arcú, pocakos férfi kéretlenkedett elő, és a nyugalom
teljességével – mintha semmi nem történne ott elöl –, lassú, sétáló cammogással
közeledett.
– Hé, főnök! – szólt a
férfi.
Az egyik kutya hátsó
lábaira ágaskodott, ha nem hallgat el, talán ugrik. A főnök mocskos, hasán
kigombolt, verítékes ingben úgy döntött, nem az ő dolga a sietés. Ha valaki
bearcátlankodik a nép udvarába, az vessen magára.
– Kik maguk, és mit
keresnek itt?
– Kérem szépen,
turisták vagyunk, itt az igazolványom, kedves feleségem is azonnal prezentálja.
Ő a fiúnk itt.
– Mutassák! A neve?
Mondta a nevét.
– Sorolja az adatait!
Felsorolta.
– Maga is, asszonyság!
Ő is elmondott mindent,
amit egy személyigazolvány tartalmazhat.
– Mi van ezzel a
kölyökkel, aszongyák, a maguké? Gondolom, van egy születési anyakönyvi kivonat
maguknál!
– Nem, kérem, azt nem
hoztunk, de higgye el, hogy a miénk!
– Na, idefigyeljenek!
Jókedvemben találtak, kotorjanak kifelé, és meg ne próbáljanak még egyszer
bejönni! Világos?
– Világos! – mondta
elhűlt értetlenséggel a családi szóvivő, majd sarkon fordulva – a géppisztolyt
szorongató őrt szemük sarkából érzékelve az utcán – úgy döntöttek, hogy inkább
a hegymászást választják és lebaktatnak a dűlőn, mintsem hasonló jóságos
kérdezett alanyai legyenek.
– Ez érthetetlen,
ilyent még nem láttam! Mi ez? Hiszen végigcsináltunk ezt-azt, már meglepődni
sem tudok semmin, de…
– Mondd, te is arra
gondolsz, amire én? Talán a vezetőség foglalta le magának? A csúcsvezetőség?
– Hogy őszinte legyek,
el sem tudtam képzelni ilyesmit… A padlássöpréses, fekete autós, kitelepítéses,
ötvenes évek után sem. Most gyalogtúrázzunk le Sinaiára. Visszafelé vásárolunk
néhány bóvli csecsebecsét, aztán meglátjuk, hogyan folytatjuk a délutánt
étkezdés ebédünk után.
Összezsúfolódott
asztalnál, egymásra várók csúcsforgalma gátolta ebéd után, a nyaralás magától
értetődő velejáróját, a túrázást folytatták, úgy csendesen, maguk módjára. Leballagtak
még egyszer, már sokadjára Sinaiára, de a kastély semmi újat nem mutatott,
kívül-belül átnézték már. Visszafelé csörgés, zörgés, majd határozott hangú
égzengés után beindult a megállíthatatlannak látszó felhőszakadás. Zuhogott.
Betódultak az első gerendákból készült szuveníres bódéba, ahol egy porszemet
sem lehetett volna leejteni, mert hirtelen mindenki valami fafaragványt
szeretett volna, jó hosszú ideig vásárolni, lehetőleg, amíg a fenyvesek felett
kitisztul az ég és elvonul a vihar.
Jó negyedórát tartott,
közben vásároltak egy fokost, amiről soha nem derült ki, hogy készítőjének és
árusítójának volt-e fogalma, hogy ez a Tenkes kapitányának, de főleg Buga Jakab
karikás ostorral működő fegyvere.
Ismét hét ágra sütött a
nap és a kanyarban, ami visszavezetett volna a predeáli menedékházhoz, feltűnt
egy leágazás. Mindig minden nem hétköznapi érdekesebb a kijelölt turista
ösvényeknél. Találkoztak néhány hegyivadásszal, akik éppenhogy nem tisztelegtek
láttukra fegyverükkel, és tovább mentek.
Az út feltűnően jó
minőségű volt a köznép használta országutakhoz képest, és a jobb oldalon
gyönyörűséges, új építésű, bekerített villák sorakoztak. Balról, a meredek
oldalon díszőrséget álltak az egyenes derekú fenyők.
Furcsa volt, hogy nem
találkoztak senkivel. Lefelé sem jöttek, felfelé sem igyekezett, pedig az eddig
látott egyik legszebb hely volt ez.
Az asszony csuklón
ragadta férjét, és egy igen kisméretű táblára mutatott. Összenéztek, a kerítés
alatt praclikat fedeztek fel, melyek nagyon emlékeztettek a délelőtti kalandjuk
hívatlan vendégeire, ahol éppen őket tekintették hívatlan vendégeknek.
– Fiam, megfordulunk és lemegyünk!
Nézzük, ki tud szaporábban gyalogolni.
– Én futni szeretnék, apu!
– Azt ne! – mondta határozott és
érthetetlen keménységgel a férfi.
– Jó, akkor siessünk, pedig az nem
olyan érdekes, mint a futás.
– Ne kapkodd el, fiú!
Előbb csendesebb iramban, majd az
első kanyar után nagyon megnyújtották lépteiket, amint közeledett a bekötő út
vége, kocogásba kezdtek.
Miután kifújták magukat, leültek a
Vila Muresben, és a férfi megjegyezte:
– A mai napon tanultunk egyet s
mást. Többek között megismerkedtünk egy eddig ismeretlen kutyafajtával, egy
nagyon ismerős embertípussal, és valamivel, ami sokfelől dereng emlékeinkben,
és láthatóan ismételi magát.
A gyerek nem sokat értett az
egészből, annyit kértek tőle, hogy ne nagyon kutyamesézzen ezekről a helyekről.
Ott, a szoros, súlyos nevű épületek
fogságában, a nagy szabadságú börtön bírósággal összeérő udvarán, a
magánzárkáikból szabadulni vágyó kutyafoglyok láttán ez a már homályosulni, az
emlékek mögöttibe bújni vágyó emlék mászott a felszínre. A következő napokban
inkább a szabad lógást, egy-két tárgyalást és a szemlélődést részesítette
előnyben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése