2012. július 26., csütörtök

Sokfelől derengő emlékek

         

Rájuk szakadt az a váratlan hét. Korábban nem is sejtették, hogy olyan munkahelyek is vannak, mint az, ráadásul igencsak morcos környezetben. Két volt osztálytársnőjével is találkozott, akik az aggodalomtól szétfeszülve szeplősre pöttyösödtek. Az volt ugyanis a tét, hogy a félig-meddig használaton kívüli börtön melletti, kihasználatlan irodatermek gondtalan lakóit, a ki tudja, miért odatelepített tervezőrészleggel együtt beviszik a gyárba.
Ezzel rondán tesznek az önrendelkezés csírájára is, a munkaidőt nem nyolckor, kilenckor vagy tízkor kezdik majd, és talán még délnél is tovább kell bent maradni… A bevásárlást sem lehet csak úgy, „kilépek félórára” hányaveti odalebbentéssel elintézni.
Vigasztalta őket, nyugodjanak meg, hat negyventől délután háromig tart csak a munkaidő, utána éppen úgy rendezhetik az életüket, ahogy az előző két évben. Eljátszotta, hogy nem érti, miért kapnak sírógörcsöt, de nem maradt hosszú idő az ilyesmire, mert egy kevésbé zordult kolléga ráébresztette a kis csapatot, hogy ugyan munka nincs itt, mert már mindent elcipelt korábbi néhány hasonló társaság, de van számtalan érdekesség, például tárgyalótermi idill.
Először nem mertek belépni, de kiderült, hogy a tárgyalásokon tulajdonképpen nyugodtan lehet ki-be mászkálni. Elszörnyedtek, hogy hátrabilincselt kezű, csíkosruhás csirketolvajokat néhány évre mellékvágányra futtatnak, és jól szórakoztak az egymás után következő nyolc válókereseten, ahol általában három mondat után lecsapta a bíró, és négy hónap utánra rendelte az újabb tárgyalást. Egyetlen apró mozzanatra sem fog emlékezni.
Még a börtön épületét is körbevizsgálták, egyöntetűen döntöttek, hogy kellemesebb lakhelyet is el tudnak képzelni. Ekkor a szúrós szemű, alacsony, kövér, lenyulazott Tamás felhívta a figyelmet:
– Gyerekek, itt állatkert van!
– Állatkert az egész világ – mondta a lányszív-nyugtató.
– Ne hülyéskedj, haverka, gyertek, megmutatom!
A haverkák háromórányi munkaidőben tárgyalótermekre és magánzárkák horrorisztikus belsejének átszörnyülködésére ráunva, ide-oda lófrálás helyett engedtek Tamásnak, és követték. Az udvar zajmentesen, szinte hermetikusan zárta el a vadállatokat. Elöl a bíróság, hátul a börtön, jobbra az egykori, és újra aktiválandó adminisztrációs épület, balról pedig szörnyen vastag, roppant magas fal szigetelt. A börtön mögött folytatódva, azt mintegy körülölelve biztosította a csekély számú bentlakó és mindenki hangjának bentrekedését. Elképesztő, de talán csak tíz méterről lehetett a folyamatosan habzó szájjal ugató, Quantanamo szépséges magánzárkáira emlékeztető ketrecekbe zárt kutyák csorgását hallani.
Az éppen kinevezett gazdájukon kívül – talán még azt is – bármit ellenségnek tekintettek. Majd szétnyomták ketreceiket, az idegen betolakodók láttán támadni akartak, de nagyon. Ezek a békés fajtához tartozó, igazi emberbarát kutyák, valamilyen speciális kiképzés és egy csak nekik kijáró, pátyolgatásmentes szigorított életmód hatására, farkas elődeiknél sokszorta veszélyesebbekké váltak.
Ekkor ugrott be a tizenhat évvel korábbi kutyás kaland idilljének emlékfoszlánya;  apjával és anyjával járt a hatvanas évek közepén Predeálon, mikor minden egyes villa és menedékház állami tulajdonban korhadt nyári zivatarok utáni hőségben. A téli fagyokban a rendszerre fittyet hányva szikkadt. Családi, közös énekléssel egybekötött jövés-menésben, ahogy ilyen helyen szokás.
Minden menedékházat, az összes dimbet-dombot, hegyet-völgyet és nem utolsósorban a Sinaia-i kastélyt háborítatlanul fedezhettek fel. Toronyirányt az erdőt átszelve, a slágerből ismert Cabana Trei Brazi láttán kiábrándultan vették tudomásul, hogy az ő Villa Muresüknél egy cseppet sem előbbre való.
A meteorológiai intézet balloneregető udvarára szinte szabad bejárás volt, ám a dűlőn lefelé alig jártak emberek. Pedig a turisták, máshol ellepték a környéket a jelképes árú szakszervezeti beutalókkal, de valamiért arra szinte senki nem járt. Lementek a dűlőn, és meglepetten tapasztalták, hogy minden addigi országútnál minőségibb útszakasz fut a festői környezetbe ágyazott villasor előtt. Szebbeket alig láttak, és a rendkívül takarosan rendbe szedett állapot jellemezte őket.
Az egyik érthetetlenül magas fallal volt körülvéve, ajtaja viszont tárva nyitva állt. Beléptek az udvarra, és a megszokott érdeklődéssel indultak volna felfedező útra, mikor szinte ugatás nélkül vágtatott feléjük egy hatalmas testméretű, igen hosszú lábú, addig ismeretlen – a gyereknek főleg – dobermancsapat.
A férfi lenyúlt egy kőért, hogy a jöttment kutyanépet szétoszlassa, de amazok nem lassítottak. Jobbról a felesége, balról a gyerek csuklóját markolta meg és csendesen odasúgta, hogy véletlenül se mozduljanak meg.
A kutyák morgó vicsorgással, hátra feszült lábakkal, akár a kilövésre feszített rugók, állták körbe őket.  Füleik hegyesen meredtek az ég felé, szemükben parázsként izzott a támadni vágyás. Hátulról az épületből egy nagy fejű, piros arcú, pocakos férfi kéretlenkedett elő, és a nyugalom teljességével – mintha semmi nem történne ott elöl –, lassú, sétáló cammogással közeledett.
– Hé, főnök! – szólt a férfi.
Az egyik kutya hátsó lábaira ágaskodott, ha nem hallgat el, talán ugrik. A főnök mocskos, hasán kigombolt, verítékes ingben úgy döntött, nem az ő dolga a sietés. Ha valaki bearcátlankodik a nép udvarába, az vessen magára.
– Kik maguk, és mit keresnek itt?
– Kérem szépen, turisták vagyunk, itt az igazolványom, kedves feleségem is azonnal prezentálja. Ő a fiúnk itt.
– Mutassák! A neve?
Mondta a nevét.
– Sorolja az adatait!
Felsorolta.
– Maga is, asszonyság!
Ő is elmondott mindent, amit egy személyigazolvány tartalmazhat.
– Mi van ezzel a kölyökkel, aszongyák, a maguké? Gondolom, van egy születési anyakönyvi kivonat maguknál!
– Nem, kérem, azt nem hoztunk, de higgye el, hogy a miénk!
– Na, idefigyeljenek! Jókedvemben találtak, kotorjanak kifelé, és meg ne próbáljanak még egyszer bejönni! Világos?
– Világos! – mondta elhűlt értetlenséggel a családi szóvivő, majd sarkon fordulva – a géppisztolyt szorongató őrt szemük sarkából érzékelve az utcán – úgy döntöttek, hogy inkább a hegymászást választják és lebaktatnak a dűlőn, mintsem hasonló jóságos kérdezett alanyai legyenek.
– Ez érthetetlen, ilyent még nem láttam! Mi ez? Hiszen végigcsináltunk ezt-azt, már meglepődni sem tudok semmin, de…
– Mondd, te is arra gondolsz, amire én? Talán a vezetőség foglalta le magának? A csúcsvezetőség?
– Hogy őszinte legyek, el sem tudtam képzelni ilyesmit… A padlássöpréses, fekete autós, kitelepítéses, ötvenes évek után sem. Most gyalogtúrázzunk le Sinaiára. Visszafelé vásárolunk néhány bóvli csecsebecsét, aztán meglátjuk, hogyan folytatjuk a délutánt étkezdés ebédünk után.
Összezsúfolódott asztalnál, egymásra várók csúcsforgalma gátolta ebéd után, a nyaralás magától értetődő velejáróját, a túrázást folytatták, úgy csendesen, maguk módjára. Leballagtak még egyszer, már sokadjára Sinaiára, de a kastély semmi újat nem mutatott, kívül-belül átnézték már. Visszafelé csörgés, zörgés, majd határozott hangú égzengés után beindult a megállíthatatlannak látszó felhőszakadás. Zuhogott. Betódultak az első gerendákból készült szuveníres bódéba, ahol egy porszemet sem lehetett volna leejteni, mert hirtelen mindenki valami fafaragványt szeretett volna, jó hosszú ideig vásárolni, lehetőleg, amíg a fenyvesek felett kitisztul az ég és elvonul a vihar.
Jó negyedórát tartott, közben vásároltak egy fokost, amiről soha nem derült ki, hogy készítőjének és árusítójának volt-e fogalma, hogy ez a Tenkes kapitányának, de főleg Buga Jakab karikás ostorral működő fegyvere.
Ismét hét ágra sütött a nap és a kanyarban, ami visszavezetett volna a predeáli menedékházhoz, feltűnt egy leágazás. Mindig minden nem hétköznapi érdekesebb a kijelölt turista ösvényeknél. Találkoztak néhány hegyivadásszal, akik éppenhogy nem tisztelegtek láttukra fegyverükkel, és tovább mentek.
Az út feltűnően jó minőségű volt a köznép használta országutakhoz képest, és a jobb oldalon gyönyörűséges, új építésű, bekerített villák sorakoztak. Balról, a meredek oldalon díszőrséget álltak az egyenes derekú fenyők.
Furcsa volt, hogy nem találkoztak senkivel. Lefelé sem jöttek, felfelé sem igyekezett, pedig az eddig látott egyik legszebb hely volt ez.
Az asszony csuklón ragadta férjét, és egy igen kisméretű táblára mutatott. Összenéztek, a kerítés alatt praclikat fedeztek fel, melyek nagyon emlékeztettek a délelőtti kalandjuk hívatlan vendégeire, ahol éppen őket tekintették hívatlan vendégeknek.
            – Fiam, megfordulunk és lemegyünk! Nézzük, ki tud szaporábban gyalogolni.
            – Én futni szeretnék, apu!
            – Azt ne! – mondta határozott és érthetetlen keménységgel a férfi.
            – Jó, akkor siessünk, pedig az nem olyan érdekes, mint a futás.
            – Ne kapkodd el, fiú!
            Előbb csendesebb iramban, majd az első kanyar után nagyon megnyújtották lépteiket, amint közeledett a bekötő út vége, kocogásba kezdtek.
            Miután kifújták magukat, leültek a Vila Muresben, és a férfi megjegyezte:
            – A mai napon tanultunk egyet s mást. Többek között megismerkedtünk egy eddig ismeretlen kutyafajtával, egy nagyon ismerős embertípussal, és valamivel, ami sokfelől dereng emlékeinkben, és láthatóan ismételi magát.
            A gyerek nem sokat értett az egészből, annyit kértek tőle, hogy ne nagyon kutyamesézzen ezekről a helyekről.
            Ott, a szoros, súlyos nevű épületek fogságában, a nagy szabadságú börtön bírósággal összeérő udvarán, a magánzárkáikból szabadulni vágyó kutyafoglyok láttán ez a már homályosulni, az emlékek mögöttibe bújni vágyó emlék mászott a felszínre. A következő napokban inkább a szabad lógást, egy-két tárgyalást és a szemlélődést részesítette előnyben.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése