Hú, de meghízott ez a hagymás!

 

Vajon hány éve nem látták egymást? Már a legnagyobb jóindulattal sem tudta felbecsülni. Bandi örült Saci felbukkanásának, percekig nézte. Kilépett a konyhába, két tojásból rántottát csinált, a spájzban megfejte a tehenet, majd – hogy szüleit ne zavarja – az ablakon kilépve, a falról lépett be göndörödő valamikorijához.

Nem bírták megenni! Papa is, mama is felébredtek.

Előbb túrabakancsot húztak, és körbejárták az egykori magához képest megsokszorozódott méretű Sacit. Dundi lett, csillogott a bőre, hármójuknál négyszerte többet nyomhatott. Aztán a sok szótlanság után – a látogatás immáron ötödik percében –, nagyujjon harapta magát. Különben is hamar esteledett, fél hat körül járt.

Saci, körberetikülözött oldaláról mindegyiküknek előkapott egy-egy meghívót, és szétadományozta. A szabadesésnél gyorsabb függőleges közlekedés nincs, ezért kézen fogott mindenkit, és mosolygós rántással épp a zebrára huppantak.

– Igen, indulunk – ez volt a társalgás első mondata –, megharaphatom a füledet, Bandi?

A nemleges válasz előtt már ott is hagyta foglenyomatát, és az előállt gépkocsikonvoj felvezető motorosa mögöttijébe tessékelte őket. Bandi mamáját, aki kora esti sziesztáját, konyhakötényben igyekezett lelkiismerettel végrehajtani, papáját is, aki a műhelyben használt, nem makulátlan munkanadrágban feszített, mezítelen felsőtesttel.

– Megyünk bulizni!

– Jaj, de jó, jaj, de jó! – tört ki az elvárt üdvrivalgás. Csak Bandi kókadt csendesebbre.

„Én inkább megennék még egy negyed paradicsomfelet, fél pohár vízzel, és átaludnám a kora estet!"

Mire kimondhatta volna, Saci, mint egy kölyökkutyát vágta be egy tizenhat méter hosszú, repülőgépbelsejű limo-iszonyatba a konvoj közepén. Bandi elordította magát:

– Félek a repüléstől, utálom a stewardesseket, és ki akarok szállni! Ejtőernyő van?

– Ugyan már, üntyöm-püntyöm, most az enyém leszel.

A sofőr mögött megnyomott valamit, a fiú egyszemélyes zárkába került. Hátul minden összecsúszott, és egy hatalmas franciaággyá lett.

– Na, ne hülyéskedj, én nem kérek most hajmeresztést! – próbálkozott Bandi, de az esti utazás harmadik napján ez a mondat már elveszítette meggyőző erejét. Saci úgy tekerte körül őt magával, mint egy nagyon hosszú nadrágszíj.

– Egye fene, ennél rosszabb se legyen, ha már muszáj, akkor zenéljünk – gondolta.

A baj akkor kezdődött, mikor a móka befejezése után nagyjából másfél nappal – de még mindig a kora esti órákban –, a következő göngyölgés gondolata is megfogant az elkerekedett vonalú, piros cipellős leányzóban. Ez így ment öt teljes napon át, azon az estén. Mígnem egy teljesen ismeretlen rezidencia előtt, a huszonkét kocsiból álló konvoj – egyel több mint huszonegy –, megállt.

– Landoltunk, szólhatsz a pilótának, és kiereszt – kacsintott körkörös hájbájából a gyönyörfaló leányzó.

– Értem, meg vagyok zsarolva! Egye fene, cibáld meg a fülemet, csak kerüljek már ki innen!

Ezután az otthonkát viselő, megnagyobbodott Saci egy lapos tetejű, dupla minigarzon belterületére cseppentett mindenkit, ahol már harmincheten várták őket.

A szülők rendkívül jól érezték magukat. Saci a kredenc egyik polcán berendezett egy – csak nekik, csak együtt – zúzda-csúzdát.

Bandi elmenekült, mire újra körbemosolyoghatta volna a szépséges gombóclény-lány, akinek az újra megjelenésétől már egyáltalán nem volt elragadtatva. Kitódult a tizenöt négyzetméteres – gyűlésteremnek használt – szobából a negyventagú, bulizni vágyó küldöttség. Nyerítettek örömükben, és már a konvoj hossza sem volt a megmérhetőség határain belül. Majd az est leszálltakor – úgy egy héttel az otthonról eljövésük után –, végre négy újabb napon át utazva, egy ismeretlen város legismertebb mulatója előtt megálltak. Döngött a zene, és csokornyakkendős, frakkos mosolygósok sorfala között be is vonultak. A főpincér kilépett közülük, kamerájával körbekáderezte az érkezőket.

– Mulassanak jól, tisztelt mindnyájuk, az ételt és egyebet az igen tisztelt Sacika negyven évre előre kifizette. Uram, maga menjen, és rendezze a taxisofőrrel a számlát! – szólt Bandinak, aki kétségbeesésében – mivel nem volt nála pénz –, a zsebében mindenkor ott lapuló, piros gyökérgyűjteményét volt kénytelen odaáldozni.

Egy életen át gyűjtötte, fájt a szíve, a feje még annál is jobban.

– Pingvin-főcsápos – pottyantotta a pincér felé –, szüntesse meg a zajt!

– Azt nem lehet, kérem, mulatni fognak, ha jól tudom, talán fél éven át.

– Nem, kérem, én reggelig, ami ez esetben teljes fél évet fog tartani, aludni szeretnék, egy csendes szobát kérek csak.

A főpincér elmosolyodott, és bénultsága után hatalmas, csíkozottra vicsorított fogakkal sziszegte:

– Nincs zajtalan rész! Ez nem olyan hely!

– Pince van?

– Nézze, kérem, én nem vagyok Albert, maga sem tizedes, de azért jegyezze meg, gyönyörű pincéink vannak!

– Nos, kérem, olyan is van, ami mélyebben van a többinél?

– Ismétlem, gyönyörű – mustárzöld penésszel bélelt – pincéink vannak.

– A legmélyebbet kérném! Mibe kerül?

– Magának semmibe. Itt mindent, az ilyen dőlt betűs kívánságokat is, amelyeket csak ajtó-kukucskálón keresztül vagyok hajlandó megnézni, Sacika fizet. Hegedűvonót visz magával?

– Én semmit nem vinnék, csak egy loncsos matracot, fél pohár vizet és négy-öt szem aszalt szőlőt.

– Jaj, Bandikám, most hallom, micsoda cselt szősz ellenem! Itt akarsz hagyni? Megyek én is!

– Mondd, tudsz te hallgatni?

– Nem! Csak beszélni tudok!

– Szeretnél lefogyni?

– Egyáltalán nem. Eszem ágában sincs! Nyomom magamba a paradicsomot, káposztát, uborkát, spenótot.

– És ha azt mondom, hogy nem kellesz?

– Most megfogtál… Ezek a csokrozott nyakkendősök meg ne hallják ezeket!

– Aludni akarok! Reggelig teljes fél éved van, hogy lefogyj! Rendelj egy szalonnatáblákkal teli konténert, és eszegesd, ne maradjon belőle egy falat sem!

– Hallottam a módszeredről, de attól félek, elfogyok ennyi fogyasztástól…

– Olyanra még nem volt példa, kedves. Na, menjünk hajcsikázni!

Bandi aludt, Saci tömte magába a szalonna bő harapású darabjait. A biztonság kedvéért, minden tizedik falat után megevett egy hagymát is. Aztán, valami távoli hang elkezdte játszani – első hangzásra – a Törpe induló hajszálra azonos mását. Bandi felordított:

– Nem megmondtam, hogy ne zenéljen senki! Aludni akarok! Különben is a pince… – körülnézett. – Milyen pince, semmilyen pince! Miért kell nekem ilyen hülye ébresztődallamokat rakni a telefonomba? De jó, hogy eltűnt ez a sárgába öltözött, többszörös leányzó. Kutyára tátott szájút álmodtam! Olyan vagyok, mint aki hetek óta nem aludt, és egy konvoj vitte magával jobbra-balra. Tökéletesen ilyet álmodtam. Nem szeretem a zöld, repülő lufikat. Szerencsém volt, róluk is álmodhattam volna…