A Mityka

Vaszarban búvódott, sajlódott akáclombok alatt. Nem voltam ott, de épp úgy látom, akár a delelő Hortobágyra odanőtt gémeskutat. Ösztöke nélkül hallgatózott, csokrokat sem szekercével szedett, s a tüneményes virágoknak lelkével adott nevet. Harangozott velük.

Megértőn kolonckodta magát felhőtlen fiatalságon át, megérve kitartó keményen, emberi daccal befonódott hitben, a Neki kijárót. Útravalónak hamuba sültet vonatozott csillagvigyázva, a pályák görbületénél hosszan a végállomásra.

Hagyaték nélkül ébredő, egycsendes dalban vándorol, s búzakalászt – ki tudja, hol van már –, ekét jelenít. Belőle nőtt, nem tollbamondja, vigyázón tudja, honnan fú a szél, s minek éppen hol is van híja.

Tudom, ő nem egy állókép, hanem dalnok számvevő, folyton libbentő! Visszagyermekedve, széles világban szépapáink csordáját látom hazatérni, és a kaszát húzókat aratáskor.

Törött tükörből, bodzapuskával fonódik őföldjén furdancs lesre. Zöldemen tájat és múltat idéz, és vall időmértékesen. Ennél talán sokkal leckét adóbban tudja a szél fúvását, s azt, hogy honnan oson a vihar előtti csend.

Szénvasalóval simítja ékesen a csodát mutató végtelen utat, szirombontotta történelemben. Végét és elejét egyszem országnak, az országúton. Szélsimogató búvócskában parlagot s szántót idéz. Ima füzérrel, pitvarokkal; pajtában bőgő járomba hajlókkal sóhajt.

Tanakodón kutatja ismételhetetlenül örök öreg emberek tuskótűzét. Velem egy világba, véghasadással vágyik szénásszekérre.

Hagyatékhagyó papírlapon veti a hírt, a csodát. Bugyelláris nélkül, vesszőfutva fest etűdöt a diólevélre, mint maradék teleken – azokban a régiekben –, lélekölelve csikótűzhely mellett.

Karámhazában, vadkörtefával tűzdelt dűlőúton, árok mentén libamellesztésről regél. Hogy mennyit ér Ő, mi is tudjuk, templomba járó édesanyjával.

Fát ültetne valahol, hogy az zöldbe borultan tanítónk lehessen. Levelet, fészket, lángot és parázst, rétek illatát szódallamba fon. Jöttet, hiányt, jót s igazat egybeölel.