Macskaland

 

A kis cipófej már hurkapálcikának nézett ki, pufóksága a múltba szállt. A háromnapos koplalókúrában a víztelenség volt a legborzasztóbb. Kiszikkadtak, és apró tömörülésekben, osztálycsoportokhoz hasonlóan népük történelmét kezdték tanulni a nagyon régi Sajtosoktól, kiemelten Kovácsék Sajtosát, valamint a berezonálós Alsajtos Téglaügyi Kettő főnökét, aki csak távoli rokonuk volt, de szívükön viselték népmentő bölcsességét. Az egyetlen önjelölt Gyapjasfejűt végtelenül megvetette a szomorú szemű egértársadalom, már cincogni sem tudtak.

Piros Szemű Sajtos, az éppen aktuális vezető, egész tanácsadó testületével napok óta az odaragadt macskát nézte aggódva. A Sajtosságot csak kiérdemelni lehet, senki nem vágyik rá. Piros Szemű is egy rátermett döntése révén került közveszélyes funkciójába. Csak nézte a macskát, és a harmadik napon, talán a negyediken jött rá, hogy kerepel.

– Cingarus, most a hátsó ajtóhoz megyünk, nézz ki a kertbe! Mit látsz?

– Csupa szőlőt és veszélyt, egyetlen főnököm, és egy tárt karú, rendkívül szimpatikus pasas, hátborzongva mondom, hiszen nem szeretem az embereket, de ennél kedvesebbet még nem láttam.

– Csapda, Cingarus, olyan, amitől nagyokat nyelünk, és a mi szívünk is megfájdul. Ez madaraknak készült.

– Befogja őket az a jámbor képű?

– Nem, csak embert játszik, hogy ijesztgesse őket. A madarak sokkal hosszabb idő után jönnek rá, hogy szalmával kitömött, rudakból tákolt emberutánzat. Ők nem olyan okosak, mint mi. A feje egy kalappal fedett tök, és rádobtak egy télikabátot. Már ez is, jóérzésű egér gondolkodóban azonnali kételyforrás, a télikabát télre való. De a szegény madarak hosszabban koplalnak. Verebek, fecskék és mások.

Cingarus elgondolkodott, „talán szólni kéne dr. Kabarognak”. Az éhség, vagy valami más, ráment szegény Piros Szemű Sajtos ítélőképességére, mikor a macskára mutatott, és azt mondta, hogy kerepel. Pedig az napok óta egy hangot sem adott ki, sőt meg sem mozdult, csak rémisztően, tátott szájjal ült az odúbejárat előtt.

– Cingarus, nem tudom, hány őszt éltél, azt hiszem, egyet sem. Olykor fülborzoló, dobhártya-karmolászó hangot párosítanak a madárijesztővel, kereplőnek nevezik, ezért mondtam a macskánál, hogy kerepel. Kíváncsi voltam, képes vagy-e összekötni a logikai láncolatot, de ha még nem láttál életedben olyasmit, nem volt honnan.

– Elnézést, Piros Szemű, még mindig nem tudom, mire célzol…

– Arra, egyetlen főtanácsnokom, hogy ez a riasztó, nyávogó, egérfaló förtelem, már a negyedik napja nem mozdul, és egy hangot sem ad ki. Ebből mire következtetsz?

– Talán kivándorolt az élők sorából?

– Nem jársz messze az igazságtól, de nem erre gondolok. Ez egy csapda, éretlen, oktalan buta egereknek, mint mi, akik képesek voltunk majdnem éhen pusztítani magunkat, ami fájóbb, ezeket a kis szerencsétlen gyerkőcöket. Most mi állítunk csapdát nekik! Várj, menjünk a macskaleső bejárathoz, ti, az okosak itt maradtok, csak szemmel kövessétek, amit teszek, és mindent megértetek.

Piros Szemű kirohant, körbe szlalomozta nyolcasokkal a macska mellső lábait és beleharapott. Majd felrohant, a hátán és fején ugrabugrált egy picit, aztán beszökkent a szájába. Visszaintett és nevetett, hiszen látta maga előtt a rendkívül élethű macskamás szájából a teljesen üres belsőt. Tehát tényleg csapda! Éppen vissza akart fordulni, amikor bezáródott a száj, és valami elkezdte hátulról taszítani a torokszerű lecsusszanó irányába.

Piros Szemű Sajtos, tény, ami tény, megrettent, majd eszességét meg nem hazudtolva dobbantott még egyet a macska nyelvén. A száj kitárult, és az őt tuszkoló valami előbb hátrahúzódott, majd két oldalon eltűnt. Hamar elmúlt a sokk, és már nevetve ugrott ki.

– Tudjátok, mi volt a baj? Bemacskaizézték, azért nem jöttünk rá! Már a múltkor, egy vödörnyi macskaszag mellett suhantam el, azt hittem, rám hozza a frászt. Majd az egyik tuskóról csak úgy ömlött a macskabűz. Hamarabb rá kellett volna jönnöm, de jobb későn, mint soha.

    

Ekkor a spájzajtón bezúdult öt ember.

– Jocó, megvan hát az első, jelezte a kijelző is. Ürítsd ki a macskát, aztán tedd vissza, a luk elé!

 – Fater, valami baj van… Ez a megmerevedett, ronda, nyávogó utánzat olyan üres, mint egy kivájt belsejű tök.

– Az lehetetlen, várj, hozom a kijelzőt. Nézd, határozottan mutatja, hogy… ez egy egyes szám! Ugye, ez a szám egy egyes?

– Az, fater, elméletileg egy egérnek kéne benne lenni, de nincs.

– Sejtettem, hogy az ilyen túlcifrázott egérfogók semmire sem jók. Csak kiszedik az ember zsebéből a pénzt, de már az első akciónál leselejteződnek. Telefonálok előbb az üzletbe, ha azok nem szájízem szerint válaszolnak, akkor a gyártónak. Egyáltalán, kinek jut eszébe macska formájú egérfogót gyártani? Na, gyere, menjünk, azért hagyd itt ezt az izét, különben kitódulnak. Tegyél egy téglát a bejáratukhoz, én megkeresem azt a nagy kövér, házi kosztra szokott Böfögőt, és amíg az összes egeret meg nem eszi, nem engedem ki a kamrából! Fiam, láttál korábban böfögő macskát?

– Még soha, apám.

–  Na, leszokik ez is!

Nagy dérrel-dúrral kimentek. Piros Szemű Sajtos, abban a hangtartományban, ahol a megkérdőjelezhetetlen parancsok fekszenek, a leglehetetlenebb utasítást süvöltötte hátra:

– Kifelé, utánam!

Az egérsereg kirohant, és Piros Szeműt követve bezúdult a hűtőszekrény mögé.

– Itt várunk – suttogta csendes cincogással. – Kérem, senki ne meneküljön, ha eleven macskát lát, vagy nyávogást hall. Csak akkor mozduljatok, ha magam is azt teszem, vagy parancsolom.

Perceken belül megjelent Jocó apja, Racskai, hóna alatt egy menekülni vágyó, túlméretezett macskával, akit alig tudott lefogni. Racskai nem értette, a hűtőszekrény mellett miért lett sokkal vadabb. Karmolt és harapott, de az öreg Racskai sosem adta fel, amit kifundált. Most az volt a rögeszméje, hogy annak a macskának rá kell szoknia az egérre.  Különben is fogyhatna egy keveset. Behajította az üres spájzba, és rázárta az ajtót.

– Most! – jelzett határozott tekintélyelvű cincogással Piros Szemű, és elöl rohanva megostromolták a szőlőskertet.

– Fiaim, véreim, nyár van, az idő szép, itt lépten-nyomon sokkal több vitamindúsabb, egészséges elemózsia lapul. Az is igaz, hogy ez a természetközelibb környezet sokkal veszélyesebb amúgy igen zűrös bentlakásunknál, itt minket is meg akarnak enni. Nagykörmű és Kajlafül, ti hátramaradtok, és a diófa gyökerei alá lakást ástok! A gyülekező, amikor éreztetem veletek, ezen ponton lesz.

– Kedves Piros Szemű, elnézést kérek, néhány segítőt azért hagyhatnál, ketten nehezen fogunk boldogulni egy egész lak kiépítésével estig.

– Lapos Orrancs, Suta Borda, maradjatok, és vessétek magatokat két korelnökötök parancsai alá!

Három hétig tartott a kempingezés, még jól is esett a friss levegő, a nyugalom. Az kissé stresszes volt, hogy minden irányból annyiféle szerzet akarta belakni őket, de szinte mindenki megmenekült. Amikor a hozzájuk hasonlóan levékonyodott horpasszal, számtalan macskadicstelenítés közepette, a kövérből girhessé lett Böfögőt kirepítették, a visszaköltözést Piros Szemű Sajtos rutinszerű gördülékenységgel, bölcsen oldotta meg.

Jól felhíztak, most egy darabig megint a falak relatív biztonságot nyújtó ölelésében töltötték életüket.