– Én úgy szeretem a vonatokat,
Lujzácska, elöl már pöfög a... gőzmozdony. Bár pöfögne, de nem teszi, rég
kiselejtezték őket. Úgy hallom, sípolnak. Azt hiszem, ez a jól összeszeletelt
vaskígyó másodperceken belül elindul. Mindig izgattak a kerekek, tengelyek,
csatlakozó rendszerek. Az én szememben egy igazi vonat alulról a legszebb!
– Ne gusztustalankodjon,
Balambér! Fel kellene szállnunk már, mielőtt kifut.
– Lujzácska, ez nem
leves. Higgye el, van még egy kis idő, nézzen az órájára! A bakter is lemondóan
eresztette ki kezéből a nyakában lógó sípot, ismételt függő állapotba.
– Nézze, ha magának
jobb szórakozása nincs, mutassa azokat a vasborzadályokat!
– Lujzácska, hogy lehet
ilyen szívcsökött? Magának semmit sem emelkedik a boldogság zsinórmértéke,
mikor ringató taktusra zakatol maga alatt?
– Felpofozom, Balambér!
– A vonat, kedves
Lujzácska…
– Nem! Ab ovo nem
szeretem a vonatokat!
– Pedig tényleg óvók
azok. Miért hívta fel rá a figyelmemet, ha nem szereti őket?
– Lucskos káposztával
legjobb a tökfej. A tojástól!
– Végképp összezavart,
kedves…
– Ne is foglalkozzon
vele!
– Látja a magasakat?
Végül benéztek mind a
ketten a kocsik alá. Olyat láttak, amitől előbb felkiáltójelbe, majd kérdőjelbe
fejlődtek fel, alig tudtak megnyikkanni. Felváltva szólaltak meg, a beszédgátló
gombóc kirepülése után.
– Maguk mit csinálnak
itt, elkopott félholdformába dermedten? Jé, mennyien vannak!
– Lujza, ahány kerék,
annyi pacák, mintha pacásak lennének a kerekek... Halló maga, szólaljon már meg! – fordult az
egyik sarlóba görbült lecsiszoltnak.
– Ne kínozzon! –
nyöszörögte az. – Megvan az én bajom maga nélkül is. Különben, ha nem vette
volna észre, magas és komoly beosztásban, igen felelősségteljes munkát végzünk.
Társaimmal nem engedhetjük meg azt a luxust, hogy holmi kívülállókkal kezdjünk
el csevegni! Sőt, egymással sem társalgunk soha.
– De hát kik maguk?
– Mit gondolt, az
állomásokon mitől áll meg a vonat?
– Talán fékez a
mozdonyvezető, meg mit tudom én, megcsinálja, amit kell…
– Rátapintott,
asszonyom! Kérem, a nevemben rúgja bokán ezt az ácsorgó lecsorgót!
– Miket beszél
összevissza? Ha már tényleg járatja a száját, félholdra görbülten – kopott,
fényesre csiszolt oldalával –, mondjon valami értelmeset!
– Fék! Jobb fék, balfék…
– Lebalfékezett?
– Felnőhetne abból a
csuszikás állapotból ebbe a magasságba, de sosem fog!
– Hogy a fenébe érti
ezt az egészet, ki a túrók maguk egyáltalán?
– Kik lennénk?
Féklények vagyunk! Már mondtam, hogy a vonatnak minden állomáson meg kell
állnia. Maga is egyetértett, akkor miért hagyja ki az egyenletből a magától
értetődőt, a féklényt?
– Emberek teszik? Azt
hitte, vasdarabok fékeznek…
– Ugyan, kérem, maga
naiv a köbön! Egy vasdarab nem tud gondolkodni. A legprecízebb rendszer sem
lenne képes az emberi agyat pótolni! Mi – magasan képzett, csúcskarriert futott
féklények – teljes összhangban, valóságos biztonságot nyújtunk az ilyen
vonatkedvelő ficsúroknak kisasszonykáikkal. Srácok, munka lesz!
– Maga itt a főnök?
– Itt mindenki saját kerekének
főnöke! Ilyen karriert jó sok diploma, mestervizsga, és doktorátus után lehet
csak befutni. Az ilyen szerencsétlenkedők ezt a posztot – bármennyire is
áhítoznak rá – soha nem kaparinthatják meg!
– Lujzika, szálljunk
fel!
– Mi bajod, Balambér,
már megint berúgtál? Hasmánt fekszel erre a hideg betoncsőre görbülten.
– Hallgass már, te
Lujza, én egy féklény vagyok!
– Ne Lujzázz, Tundra
vagyok, sajnos, a feleséged! Már régóta tudom, hogy pöszén beszélsz. Na, mars
befelé!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése