– Kedves Mutyi, ne legyeskedjen maga
körülöttem, főként, mert egy bögölyre hasonlít legjobban. Lesz szíves addig nem
csárdás kis angyalomnak nevezni, amíg mind a tizenkét madárral ki nem
énekelteti babája nevét. Ha jól emlékszem, így nevez. Ne felejtse el, Tutyiék
fia, kedves Mutyi, egyszeri ajánlat, amennyiben egy ilyen semmiséget képtelen –
magát idézve – parázsló érzelmeinek bizonyítékául összehozni, a Tutyinéság
közelébe sem kerülök. Megértett, kedves Mutyi?
– Természetesen, angyalom!
– Az angyalomat is felejtse el, amint ezt az életben egyszer adódó
lehetőséget kihasználja, máris dobálózhat, sőt zsonglőrködhet mézédes
szavaival.
Mutyi hazament, és ott, Marosszék közvetlen közelében, a koncentrikusan
kerek erdőtől alig fuvallatnyira, valami nagyon furcsába kezdett, amelynek –
reményei szerint – jövendőbeli Tutyiné összeszámolta minden madarát. A
végösszeg tizenkettő, egy tucat lett!
A szomszédok nem tudták, miért cseréli le ez a Mutyi lovait ökrökre, és
szerez gyenge fatengelyes szekere helyett egy komoly high tech társzekeret.
Figyelték, amint naponta gebedésig hajtja a két szélesszarvút, és reggeltől
estig, zsákokkal púposra megrakodott szekerekkel hord valamit.
Így ment ez egy bő hónapon át, aztán még furábban – minden helyi szokást
áthengerelve – elkezdett reggeltől estig rohangálni az erdőbe. Abba a
koncentrikusba, melynek kellős közepén egy, a peremmel párhuzamos, szabályos
kör alakú picinyke tisztás lebzselte füves létét. Nem értették, vajon miért nem
egyenesen odahordta sejtelmes rakományát, de a másfél méter széles vállú –
egybenyak, egybefej, falu szépének számító köpcös, fatörzs-átmérőjű izmokkal
megáldott kezű – Mutyit, hiába volt családi neve Tutyi, még senki nem merte
letutyimutyizni.
Hónapokon át, reggeltől estig rohangált ingázva, és folyton egy üres
zsákkal tért vissza abból a kéthajításnyi sugarú kerek erdőből. Aztán, mikor a
túlzásba vitt munka őt is odasoványította, mint nyápicnak nevezett
helybélijeit, csak elővigyázatosságból Mutyizták, Tutyival váltva, mert ki
tudja, mikor szedi vissza azt az elpárolgott, alig hatvankilónyi súlymínuszt.
Berontott a lány udvarára, derékon kapva, hiába sikongott, zsákként
dobta őt is kétoldalt egy-egy arasszal megrövidült vállára, és futott vele a
kerek erdőbe, mely, mint említettük, igen közel van Marosszékhez.
– Na, itt lepakollak, sárgás kisangyalom!
– Tessék?
– Te mondtad, hogy akkor leszel az én sárgás kis angyalom, akiért oly
nagyon fáj a szívem, ha kidaloltatom a madarakkal, amit kértél. Sok munkámba
került! Egy rakás társzekérnyi cukrot adtam nekik, és ezek nem is
énekesmadarak. Nyolc holló, két szarka, egy veréb és egy fecske. Ne ijedj meg,
nem afrikai elefánt döngeti a földet!
– Hanem hát földrengés van?
– Az sem, csak a kedvenc hollóm jön az adagjáért, őt Griffnek becézem.
Mindegyikkel személyesen ismerjük egymást, és képzeld, én egyetlen, sárgás kis
angyalom…
– Mutyi, abbahagyni!
– Már nem! Hiszen érted fáj a szívem nagyon, és megtettem azt is, amire
kértél. Az egyszerit, vagy ahogy mondtad, ami nem megismételhető. Kaptam az
alkalmon, tömtem beléjük a cukrot. Most zöttyentek egyet!
– Te Tutyi, mik ezek a csattogások?
– Ja, kérlek, elég nehéz őket leszoktatni a fán élésről, a létrákat
dobálják le, hogy le tudjanak szállni. Még egy kis időmbe bele fog telni, hogy
rászoktassam őket a földi fészekrakásra, ami ugyanolyan biztonságos lakás, mint
a fán, sőt sokkal jobb nekik, mert a legvastagabb ágak is letörnek alattuk.
Nézd, mekkora feje van a kis aranyosomnak! Struccnak becézem, de mégis egészen
más, olyan kis rövid nyakú. Ő a veréb. A fecske hasonló, erre dübörög, és beindultak
a hollók is. Mind griffméretűek, csak a szarka maradt egyszerű, csökött
orrszarvú súlyú. Griffék vízilovakkal is vetekednek, sőt e két drága – mégiscsak
csivitelni tudó villásfarkú és szürke is – egy nagyobb-bölényméretre tett
szert. Strucci, akkor indíthatod, ahogyan megbeszéltük!
A tizenkét tagú kórus – hátul hatan, elöl öten – szépen felsorakozott,
és a veréb vezénylete alatt elkezdődött az előadás. Dübörgő basszus hangú
hollók, enyhén mély dalú szarkák, és a bő tenor szintet el nem érő fecske,
illetve veréb, elkezdték éneküket:
„Nevét a babámnak,
nevét a babámnak,
nevét a babámnak,
nevét a babámnak...”
– Ó, te Mutyi, igazán Tutyi vagy. Olyan tutyimutyi! Ugrott az esélyed,
ez az egyszeri! Egy fél zsák cukor árán akár beszerezhetted volna a nevemet is!
Tisztességes, igen becsületes nevem Cimpa. Ha most tényleg azt dalolták, vagy
inkább bömbölték volna, nem buktál volna meg, Tutyi Mutyi. Én most mentem, jó
madarazást. Szerintem, költözz ide…
– Köszönöm, Cimpa! Magamtól hogy nem jutott eszembe ez a kézenfekvő,
örök boldogság…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése