Leszereltünk...

– Miért kínoznak itt, apám, nem volt elég még a megalázás?

– Így megy ez a háborúk után, fiam, hogy itt gebedünk meg.

– Ha túléljük, összeszedjük magunkat és újra támadunk! Ugye, apám? Győznünk kell!

– Már nem tudom, fiam, eléggé bizonytalan itt minden. Most arra figyelj, hogy egyik lábadról a másikra helyezd a súlypontodat, különben nem fogod bírni. Nem emlékszem, hogy két vagy három napja állunk itt…

Sokan kidőltek, azokat egy sarokba húzták a szögesdróton belül. A foglyok egyelőre nem kaptak engedélyt sem táplálkozásra, sem folyadékfogyasztásra, de még leülésre sem.
Ez a háború nem egészen olyan, mint a szokványosnak nevezhető előzőek, bár állandóan a – vae victis – „jaj a legyőzöttnek” elv uralkodott, mindegyik után. Nem a legyőzött hadsereget sajnálom. Ugyan! A megvezetett, megtévesztett katonákat, akiket nem is nagyon kellett ideologizálni, behívó parancsra mentek, vagy durrantottak nekik.

Lajos bácsit és Gábort azonos napon hívták be. A negyvennyolc és huszonkét év között van némi különbség. Másnap hajnalban érkezett Tibor gyorsbehívója is. Úgy döntött, ő nem háborúzik, bizonyos elvekkel nem hajlandó egyetérteni, de mint jól tudjuk, a parancsnokságok soha nem kérdezik meg a besorozottaktól, hogy egyetértenek vagy sem, akarnak, vagy nem. Nekik a húsdarálóba ugrás a kötelességük, és a szintén bent tartózkodó ellenség legyőzése. Hogy egy kicsit elrugaszkodjunk a dramatizálástól, nekik külön lyukakon kellett volna kifolyni. Úgy, mint győztes ledaráltak és vesztes ledaráltak, a háborúban ezt úgy mondják, hogy legyőzöttek.

Tibor tizenhatszor került olyan helyzetbe, mikor fogadás esetén nem tett volna egy lyukas garast sem saját életben maradására. Végül sikerült átvergődnie magát az ellenséghez. Közben apja fásultságból, bátyja elvhűségből csonkolta saját és mások életét. Már nem foglalkoztak azzal sem, hogy bajtársaik közül többen dőltek a hősi halott, fagyott földi vánkosra golyóbis nélkül, mind végkimerüléstől. Úgymond tették a dolgukat.

Nem kell túlzottan karikírozni a helyzetet, az emberek egyenruhában nem nagyon válogathatnak. Vagy ők, vagy őket.

Az elején szorgoskodtak a tábori papok és lelkészek, végül már nem maradt „kapacitás”, annyi mindenkit temettek egyszerre öt-hat tömegsírba, hogy csak közös szertartásokat tudtak összehozni. Ha egyikük összerogyott, bedobták a többiek közé és folytatták.

Aztán egyszer minden véget ér, a nagy remények, nagy szavak, vágyálmok, vagy rémálmok, s most, a majdnem teljesen végkimerült tömeg ott álldogált. Várták, hogy a majdnemből teljes legyen, még inkább, hogy túléljék. Gábor még ilyen körülmények között is háborgott, nem tudta elfogadni egy eszme hanyatlását. Túl fiatal volt, és nem öregedett meg elég hamar a szenvedések hatására sem ahhoz, hogy felmérje, ők ott egyszerre vesztesen és győztesek, mert valószínűleg mégis túl fogják élni. Leállt egy vérengzés, az öldöklő eszmék tömegsírját is megásták végre.
Ekkor közeledett a sok ki nem állt, ellenséges dirigens közül egy magyarul nagyon jól beszélő.

– Apám, bátyám, én vagyok! Ne mozogjanak túlságosan, mert a fiúknak tűzparancsuk van!

– Meddig lehet még aljaskodni? Ez az ellenség akcentusmentesen beszéli édes anyanyelvünket és tökéletesen utánozza öcsém hangját!

– Én vagyok az, testvér, nem ismersz meg? Úgy döntöttem, nem megyek önszántamból mocskos oldalon harcolni. Pacifista lévén előbb teljesen kívül akartam maradni, de lehetetlen volt szemet hunyni a sok szemétség fölött. Beálltam hát, hogy minden újra szabad lehessen.

– Mi legyen, te mocsadék?

– Szabad, testvér! Most keserves a te sorsod itt apámmal, de az enyém még kegyetlenebb. Látnom kell titeket, a félrevezetett, kisemmizett szerencsétleneket, akik a romlott oldalra kényszerültetek.

– Mit beszélsz, Tibikém? Ide senki nem kényszerített! Tudom, mi a kötelességem! – sziszegte az idősebb testvér.

– Azonnali behívót kaptál édesapámmal együtt.

– Kivel, te mocskos? Ne nevezd apámat apádnak!

– Fiaim, hátrébb az agarakkal, mert Gábor és Tibor, mind a ketten édes gyermekeim vagytok.

– Apám, ugye, nem akarja azt mondani, hogy maga is egyetért ezzel a fattyúval?

A férfi megfontoltan, szinte kedvesen fordult fia felé és letekert neki egy pofont.

– Bocsánatát kérem, édes jó apám, másként nevezem áruló testvéremet. Engedelmével ettől a pillanattól én nem tekintem őt öcsémnek, csak a maga fiának.

Nem tudni, honnan maradt Gábornál a rövid pengéjű kés, de villant, és a testvér térdre bukott, majd hátrahanyatlott. Tibor nagy szemekkel nézte, amint az idősebb testvér újra emeli a rövid fegyvert és ebben apja gátolja meg. Csuklón ragadta és a lesújtó mozdulatot maga felé irányítja. Előbb ki akarta tekerni a kezéből, ám ez nem sikerült, hát a penge útját állta saját testével. Szintúgy zuhant alá, mint kisebbik fia, hajszállal mellé.

Tibor tehetetlenül nyögdösött, és még mindig mosoly sugárzott arcáról. A bátyját két oldalról elkapó katonáknak kisujjával odaintett, mert az erő maradéka is kifutott belőle.

Az egyik lehajolt, teli torokból orvosért kiabált, ám a fiú mozgó ajkait észlelve csendre intette a lármázókat.

– Elöntött a düh, még itt is olyan hetykén álldogálnak ezek a mocsok egyenruhások, hogy kénytelen voltam a zsebkésemet használni. Én támadtam, az ott csak kitekerte a kezemből a bicskát és reflexből védekezett. Meggyőződésem, hogy ezzel nem lettem volna képes szúrni, ha nincs háború. Rendben, pajtás?

– Igen, értettem, őrmester!

Tiborral egy kicsit különös, kellemetlen körhintamozgását játszotta még a föld, aztán végleg a felhőbe meredt tekintete.

Lajos összeszorított fogakkal fordult oldalra és simogatta meg fia arcát.

– Gyermekem, gyermekem, hogy lehetsz ilyen naiv? Csak nem képzeled, hogy ebben a helyzetben, itt és ezt bármiféle magyarázattal megbocsájthatóvá tetted?

Lajos visszahanyatlott, kemény arcvonásai lassan kisimultak. Közben, a körülöttük akadékoskodók felé már  hallhatatlanul, csak mozgó ajkakkal suttogta némán:

– Mind a hárman leszereltünk…