A
három barát beérkezett a korábbról ismert állomásra. Máskor nem szokta a
bemondó, de valamiért talán különlegesnek érezte az alkalmat. „Szegletfa… – ismételte
háromszor, majd folytatta: – Vonat indul a második vágányról Nagyfalva felé.” A
köztes megállókat unhatta felsorolni a mikrofonnál ülő, mert ezt éppen elégnek
találta közölni.
Leugrottak,
bizonyos társaságban húszéves kor alatt nem szokás lépcsőt járni. Még ott
éktelenkedett arcukon a végigpoénkodott út túlzott derűje, majd nekikomorodtak.
Az a fölösleges, negyven percen át tartó vidámság is egy
meghatározhatatlan, oda nem illő, alig ismert érzéssel rotyogott egy fazékban.
Ott már nem lehetett tovább elzárkózni a valóságtól, rá kellett kérdezni az
útvonalra. Meg is tették. Az első befelé igyekvőtől érdeklődtek, merre is
laknak Vándorék.
Tulajdonképpen
akkor sújtott beléjük a helyzet keserve, amikor a kérdezett illető zokogni
kezdett. Nem tudott megszólalni, csak egy irányt mutatott, amiből arra
következtettek, hogy kiutasítja őket a helységből. Végigmutatott a másik
irányból érkező folyócskán a rétre. Nem kérdezősködtek tovább, lehetetlen volt
félreérteni az értést. A derűből elpárolgott az utolsó helyzetidegen kocka is,
és torkukba kvártélyozta magát egy rugalmatlan gombóc.
Önmaguk számára is érthetetlen volt, hogy miért teszik, de elindultak kifelé a településből. Pedig ismerték a környéket, tudták, hogy egy félúton odarendelt, romos bakterházon kívül arra nem találhatnak semmit. Talán már nincs is a háznál? Ilyen gyorsan mennének a dolgok? Elkéstek, vagy félreértették, amit mondtak?
Önmaguk számára is érthetetlen volt, hogy miért teszik, de elindultak kifelé a településből. Pedig ismerték a környéket, tudták, hogy egy félúton odarendelt, romos bakterházon kívül arra nem találhatnak semmit. Talán már nincs is a háznál? Ilyen gyorsan mennének a dolgok? Elkéstek, vagy félreértették, amit mondtak?
Nem
egészen összefüggő menetoszlopba ütköztek. Egy pallónál valamivel szélesebb
hidacskán keltek át.
–
Vándorékhoz mennénk…
–
Jöjjenek utánunk! – mondta fátyolos hangon egy fekete kendőbe rejtőzött nő. –
Ismerték Istvánt?
–
Elég jó barátok voltunk… – suttogta a legidősebb. – Olyan sporttársfélék. Bár
ezt félve mondom, mert ő volt a legjobb. Láttam már végigfutni harminc
kilométert, és utána, ha kellett volna, még harmincat megtesz. Nem félreértés
ez az egész?
–
Az a baj, hogy nem. – Kislány – fordult a már nem viccelődő, mosolyogni sem
tudó, dermedt arcú Angélára –, várjon még a könnyekkel!
–
Ezzel mit akar mondani?
–
Csak annyit, hamarosan eljön az a pillanat, amikor a csapot megnyitják. Tudja,
voltam néhány ilyen helyen, de most nemcsak a szívem szorul össze, hanem félek.
Lám, milyen önzőek vagyunk mi, túlélők. Azon jár a fejem, milyen rossz lesz
nekem a lelki sérülés, pedig gondoljanak a család helyzetébe!
–
Én azt teszem – szólt a három farmeres, korban középső tagja. Szerintem harcba
vihették, valami titkos akcióba. Azt hallottuk, hogy…
–
Nem is tudom, sokkal egyszerűbb és mégis rettentően bonyolult a helyzet.
Vasárnap látogatta meg az édesapja. Három napja igen derűsen jött el. Ő nagyobb
férfit akart faragni a fiából, nem vette észre, hogy mennyire az. Lágy szívével
is keményebb nála, mert Lajos bácsi nagyon keménynek képzeli magát. Gyerekkorom
óta ismerem, tudom, hogy játssza az egészet, és azt is, hogy fián akarta
behajtani saját tötyögő karakánságát. Nem tudom, mennyire közelről ismerték
Istvánt, de ez a fiú egyszerre volt jószívű és férfi. Van az a mondás, ha férfi
vagy, légy férfi kék erdőben, zöld fák között is. A csajkája veszett el egy
hadgyakorlaton, ami talán annyiba kerülhet, mint egy ócska tányér. Azonnal
fizetni kellett volna, de az öreg – nem tudom másképpen hívni – a maga
szikárságával mosolyogva utasította el. „Felnőtt, rendes katonaember, rendezze
dolgait.” El tudják képzelni? Az egész nem került volna egy félnapi bérébe sem!
Mire leszállt a vonatról, már sírva várta lelkem, Juliska. Szegény nem tudott
románul, de vannak olyan szavak, amelyeket nem nagyon lehet félreérteni. Sándor
elolvasta, összegyűrte és a földhöz vágta.
–
Ezek hülyék, pár órája beszéltem vele!
Az
asszony felvette a papírt, szétnyitotta, kisimította és visszanyomta a kezébe.
–
Ha már ilyen nagyon megnyugodtál, fordítsd le nekem, légy szíves!
–
Azt írják, hogy hősi halált, vagy mit tudom én, mit szenvedett a fiúnk. Én se
értem szóról szóra.
No,
ekkor, a hazafelé vezető úton, Juliska valahogy kiszedte belőle azt, amit az
előbb elmeséltem. Telefonáltak, táviratoztak és minduntalan azt kapták vissza,
ami a papíron állt. Közeledünk…
–
Igen, látom. A házig nem biztos, hogy el lehet jutni, valószínűleg csak a
környékére, de az udvarba semmiképpen.
Ahogy
közeledtek, a suttogás is elnémult, olyanná vált minden, mint a megkövült
emberek gyülekezete. A ház körül, az utcában embertömeg állt fegyelmezetten.
Látszatfegyelem volt az csupán, egyeseknek az arca remegett, mások szeméből
potyogott a könny. Az udvarba nem mondanám, hogy képtelenség volt bejutni, de
csak szó szerinti tülekedés árán.
A
teraszon három különböző egyenruhás, láthatóan igen magas rangú tiszt
somfordált jobbra-balra. Igen kellemetlenül érezték magukat. A katonai
egyenruha nem feltétlenül jelzi a szív hiányát, viszont ha utasítást,
pontosabban parancsot kaptak valamire, esetleg ők maguk adták ki azt a
szabályzat értelmében, végre kell hajtani és hajtatni.
Egy
darabig a végtisztesség megadása nem ütközött elképzelhetetlen nehézségekbe,
mígnem egy velőtrázó sikoly szakította fel a csendet, és ez a sikoly folyamatos
zokogásba, jajveszékelésbe torkollott. Rögtön lehetett tudni, ki a hölgy, senki
nem értetlenkedett. Bizony, István édesanyja volt ő.
A
milicistát bárki azonosíthatta, az egyenruhák színeit és a rendfokozatokat nem
ismerők csak annyit láthattak, hogy a másik kettő, ha tehetné, elsüllyedne
szégyenében, amikor határozott katonásan – mert muszáj –, a csendbe kénytelen
dörögni: „Nem lehet!” Az anya két kezével döngette a szekuritátés ezredes
váll-lapját, pedig alig érte el. Az óvatosan megfogta kezeit és leemelte. Nem
magáról, hanem arról az uniformisról, ami valamit képviselt. Ki tudja, fiatalon
talán nem is tudta, hová keveredik, bár az a három óriási csillag elég komoly előmenetelt
is feltételezett…
–
Nem lehet, asszonyom! – mondta szinte suttogva a zöld egyenruhás – milyen
érdekes –, ugyancsak ezredes. A parancsnoka lehetett. Valószínűleg nem
örömükben mentek a nekik is kellemetlen eseményre. Egy katonai egységben rendkívül
kellemetlen minden haláleset, de ez itt nem a kaszárnya volt.
Az
asszony két öklével püfölte a tiszt zubbonyát, aki leszegett fejjel óriásikat
nyelt. Talán még a szeme is bepárásodott, amikor három sorkatonáját berendelte
a szobába. Akkor még háztól temettek, és Istvánt az egyik helyiségében ravatalozták
fel.
–
Nem lehet kinyitni!
Ezt
a három szót morzsolta a szerencsétlen parancsvégrehajtóknak, akik előzetesen
díszőrök lettek volna, fegyverrel tisztelgéssel és a katonai szabályokkal járó
tiszteletadással.
A
három odakeveredett egyszerre némult el és kövült meg. Ha az arcizmokban és
zsigerekben remegő tömeggel együtt nem ilyen körülmények közé kerülnek,
meglincselik a minden bizonnyal nem gonoszkodókat. Van olyan ember, aki képes
halott hozzátartozóját, főként gyermekét egy deszkaláda zártságában figyelni.
Tudni, hogy ott van és mégsem. Az az igazi harminc fokon túli kánikula
volt, amikor az emberek, kortól függetlenül legszívesebben vízközelben,
strandon vagy folyóparton érzik jól magukat, ahol bármikor hűsölhetnek.
Igen,
egyre határozottabban lehetett érezni István anyagi jelenlétét és egyre inkább
érthetőbbnek látszott a fegyveres testületek döntése.
Ki
tudja, hány napon át és milyen körülmények között tartották szegényt, s lehet,
az a vidám, erőtől duzzadó fiatal, ítélőképességét elveszítve sorozatlövésre
állította a billentyűt.
A
raktáron nem sorakoztak külön temetési díszegyenruhák, sőt az egység
logisztikai őrmesterének kellemetlen pillanatokat nyújthatott a tönkretett
egyenruha. Miféle cinizmus? Remélem, ilyesmi mégsem történt, de hogy szemektől
elfedve ugyanabban a kiképző felszerelésben nyugodt, amiben végrehajtotta
végzetes tettét, az szinte száz százalékban biztos.
Nem
beszéltek össze, de az odaérkezett három barát – két fiú és egy lány –, lassan
elkezdett hátrálni, és egy útkereszteződéssel odébb álltak meg, ahol suttogva
megpróbálták átbeszélni az egészet. Olyan mértékben felzaklatta
lelkiállapotukat a tapasztalás, hogy még egy évtized múlva is fel-felkiáltott.
A
zokogás, ordítás szűnni nem akart, úgy érezték, szétrepül a fejük és a szívük
átszakad. A pap alig tudta elmondani a kegyelet szavait anélkül, hogy ölbe ne
vegye és simogassa az anyát. Végül is Isten rendelése szerint élünk. Az élet
eleje és vége nem a mi dolgunk. Folyamatosan hangsúlyozta, hogy ugyan
feltehetően öngyilkosság történt, de számtalan más lehetőség is maradt, hiszen csupán
hivatalos szervek jelentéseire lehet támaszkodni.
Megemelem
kalapomat a körzeti megbízott előtt, aki tökéletesen bírta a magyar nyelvet és
feladatául rótták rá, hogy jegyzőkönyvben továbbítsa a kegyeleti beszédek
szövegének esetleg rendszerellenes részeit. Ezek szerint nem tette, mert az ott
beszélők közül senkinek nem lett semmi baja.
Az
apa tartotta magát az utolsó pillanatig, amikor épp a gyászkocsira akarták
feltenni a koporsót. A katonák tisztelegtek, és a feltehetően parancsnokuk
utasította embereit, hogy vigyék kezükben. Ekkor telt be Vándor pohara, addig
bírta a bivalytekintetű férfiasságot. Leült az udvar közepén, és elkezdett
himbálózni előre-hátra. Két katona megpróbálta lábra állítani, de odébb tolta
őket, aztán felpattant és a tüzér ezredes elé állt.
–
Na, idefigyeljen! Küldök maguknak ezer, de ha akarja, tíz, vagy százezer csajkát,
csak adják vissza a fiamat!
–
Itt van, Vándor! Ennél közelebb már nem is lehetne magához. Álljon díszőrséget
neki, mint egy igazi katona, mert ugye, maga is szolgált valamikor. Katonák, koporsóhoz!
Kegyelettel emeljék!
Ilyen
parancsokat soha nem hallott, rögtönözte őket. Elöl ment a cifra, feketére
faragott, mégis borzasztóan taszító gyászkocsi, mögötte két-két oldalról két
katona vitte Istvánt. Előttük a parancsnok menetelt, a koporsó mögött pedig a
feleségét is magára hagyva Vándor.
Már
nem lehetett tudni, hogy parancsot teljesít vagy bekattant, mert a lábait nem
csapta ugyan a földhöz, de díszlépésben követte a fiát. Mögötte a pap támogatta
Juliskát, őket a körzeti megbízott, illetve szekuritátés tiszt követte. Nem
egymás mellett mentek, mert még a rendőrhadnagy sem mert volna csak úgy
melléállni.
Az
a három fiatal úgy érezte, jobban tették volna, ha nem jönnek, nem képzeltek
ekkora és ilyen furcsa drámaiságot. Úgy gondolták, egy jó haver, jó sporttárs,
annyit minimum megérdemel, hogy odamenjenek, aztán majd csörögnek egyet, vagy
mégsem? A temető kovácsoltvas kapujánál tovább nem bírtak menni, távolról figyelték
az eseményeket.
Az
öreg már egyértelműen elveszítette ítélőképességét. A férfiak általában nem
sírnak kifelé, lehet, ő befelé sem sírt, de ami tudott, minden összeroppant az
irányíthatók közül benne. Fontosnak érezte, hogy átvegye a parancsnokságot.
–
Fegyvert lábhoz! Cél, tűz! Csajka, csajka, csajka…
És
nem akarta abbahagyni. A katonák sem tudták, mit csináljanak, de az egyenruhás
parancsnokok, a pap és a nép sem. Csak nézték, amint egy ember valamit nagyon
sajnál. Az a baj, ott akkor senki nem tudta eldönteni, hogy a gyermekét, vagy
önmagát.
A
búcsúztató a beszéd közben is folytatta:
–
Csajka, vigyázz, hátra arc! Feküdj, csajka, fel! Csajka!
Az
idegek fellobbantak a hangján, amint ismételgette. Ahhoz hasonló traumával még
senki nem ment végtisztesség után haza. Azok, akik csak hírből ismerték, vagy
köszönő viszonyban voltak vele is, hetekig nyugtalankodtak, és fel-felrettentek
álmukból hideg verítékben. „Hát mi történt itt tulajdonképpen?”
Az
ifjak autóstoppal hagyták el a helyszínt, és a városig hallgattak. Mikor leszálltak,
a legidősebb megszólalt:
–
Micsoda csajkarendszer! Ha nem ússzuk át háromszor hosszában a Köröst, megiszom
egy láda sört!
–
Hosszában nem lehet öreg, csak keresztben. Ma nem iszom egy kortyot sem, de akkor
is átúszom végkimerülésig, mert még el találom felejteni a mai napot. Nem erre
a rémségre, hanem Istvánra szeretnék egy életen át emlékezni.
–
Jól van, na! Essünk neki, kotorjuk ki a Köröst. – És aznap izom- vagy ínszakadásig
majdnem éjfélig úsztak.
Remegő
lábizmokkal értek haza, de Istvánt, aki ki tudja, hová jutott és hogyan, a mai
napig nem felejtették el.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése