Fától fáig

A három barát beérkezett a korábbról ismert állomásra. Máskor nem szokta a bemondó, de valamiért talán különlegesnek érezte az alkalmat. „Szegletfa… – ismételte háromszor, majd folytatta: – Vonat indul a második vágányról Nagyfalva felé.” A köztes megállókat unhatta felsorolni a mikrofonnál ülő, mert ezt éppen elégnek találta közölni.

Leugrottak, bizonyos társaságban húszéves kor alatt nem szokás lépcsőt járni. Még ott éktelenkedett arcukon a végigpoénkodott út túlzott derűje, majd nekikomorodtak. Az a fölösleges, negyven percen át tartó  vidámság is egy meghatározhatatlan, oda nem illő, alig ismert érzéssel rotyogott egy fazékban. Ott már nem lehetett tovább elzárkózni a valóságtól, rá kellett kérdezni az útvonalra. Meg is tették. Az első befelé igyekvőtől érdeklődtek, merre is laknak Vándorék.

Tulajdonképpen akkor sújtott beléjük a helyzet keserve, amikor a kérdezett illető zokogni kezdett. Nem tudott megszólalni, csak egy irányt mutatott, amiből arra következtettek, hogy kiutasítja őket a helységből. Végigmutatott a másik irányból érkező folyócskán a rétre. Nem kérdezősködtek tovább, lehetetlen volt félreérteni az értést. A derűből elpárolgott az utolsó helyzetidegen kocka is, és torkukba kvártélyozta magát egy rugalmatlan gombóc.
Önmaguk számára is érthetetlen volt, hogy miért teszik, de elindultak kifelé a településből. Pedig ismerték a környéket, tudták, hogy egy félúton odarendelt, romos bakterházon kívül arra nem találhatnak semmit. Talán már nincs is a háznál? Ilyen gyorsan mennének a dolgok? Elkéstek, vagy félreértették, amit mondtak?

Nem egészen összefüggő menetoszlopba ütköztek. Egy pallónál valamivel szélesebb hidacskán keltek át.

– Vándorékhoz mennénk…

– Jöjjenek utánunk! – mondta fátyolos hangon egy fekete kendőbe rejtőzött nő. – Ismerték Istvánt?

– Elég jó barátok voltunk… – suttogta a legidősebb. – Olyan sporttársfélék. Bár ezt félve mondom, mert ő volt a legjobb. Láttam már végigfutni harminc kilométert, és utána, ha kellett volna, még harmincat megtesz. Nem félreértés ez az egész?

– Az a baj, hogy nem. – Kislány – fordult a már nem viccelődő, mosolyogni sem tudó, dermedt arcú Angélára –, várjon még a könnyekkel!

– Ezzel mit akar mondani?

– Csak annyit, hamarosan eljön az a pillanat, amikor a csapot megnyitják. Tudja, voltam néhány ilyen helyen, de most nemcsak a szívem szorul össze, hanem félek. Lám, milyen önzőek vagyunk mi, túlélők. Azon jár a fejem, milyen rossz lesz nekem a lelki sérülés, pedig gondoljanak a család helyzetébe!

– Én azt teszem – szólt a három farmeres, korban középső tagja. Szerintem harcba vihették, valami titkos akcióba. Azt hallottuk, hogy…

– Nem is tudom, sokkal egyszerűbb és mégis rettentően bonyolult a helyzet. Vasárnap látogatta meg az édesapja. Három napja igen derűsen jött el. Ő nagyobb férfit akart faragni a fiából, nem vette észre, hogy mennyire az. Lágy szívével is keményebb nála, mert Lajos bácsi nagyon keménynek képzeli magát. Gyerekkorom óta ismerem, tudom, hogy játssza az egészet, és azt is, hogy fián akarta behajtani saját tötyögő karakánságát. Nem tudom, mennyire közelről ismerték Istvánt, de ez a fiú egyszerre volt jószívű és férfi. Van az a mondás, ha férfi vagy, légy férfi kék erdőben, zöld fák között is. A csajkája veszett el egy hadgyakorlaton, ami talán annyiba kerülhet, mint egy ócska tányér. Azonnal fizetni kellett volna, de az öreg – nem tudom másképpen hívni – a maga szikárságával mosolyogva utasította el. „Felnőtt, rendes katonaember, rendezze dolgait.” El tudják képzelni? Az egész nem került volna egy félnapi bérébe sem! Mire leszállt a vonatról, már sírva várta lelkem, Juliska. Szegény nem tudott románul, de vannak olyan szavak, amelyeket nem nagyon lehet félreérteni. Sándor elolvasta, összegyűrte és a földhöz vágta.

– Ezek hülyék, pár órája beszéltem vele!

Az asszony felvette a papírt, szétnyitotta, kisimította és visszanyomta a kezébe.

– Ha már ilyen nagyon megnyugodtál, fordítsd le nekem, légy szíves!

– Azt írják, hogy hősi halált, vagy mit tudom én, mit szenvedett a fiúnk. Én se értem szóról szóra.

No, ekkor, a hazafelé vezető úton, Juliska valahogy kiszedte belőle azt, amit az előbb elmeséltem. Telefonáltak, táviratoztak és minduntalan azt kapták vissza, ami a papíron állt. Közeledünk…

– Igen, látom. A házig nem biztos, hogy el lehet jutni, valószínűleg csak a környékére, de az udvarba semmiképpen.

Ahogy közeledtek, a suttogás is elnémult, olyanná vált minden, mint a megkövült emberek gyülekezete. A ház körül, az utcában embertömeg állt fegyelmezetten. Látszatfegyelem volt az csupán, egyeseknek az arca remegett, mások szeméből potyogott a könny. Az udvarba nem mondanám, hogy képtelenség volt bejutni, de csak szó szerinti tülekedés árán.

A teraszon három különböző egyenruhás, láthatóan igen magas rangú tiszt somfordált jobbra-balra.  Igen kellemetlenül érezték magukat. A katonai egyenruha nem feltétlenül jelzi a szív hiányát, viszont ha utasítást, pontosabban parancsot kaptak valamire, esetleg ők maguk adták ki azt a szabályzat értelmében, végre kell hajtani és hajtatni.

Egy darabig a végtisztesség megadása nem ütközött elképzelhetetlen nehézségekbe, mígnem egy velőtrázó sikoly szakította fel a csendet, és ez a sikoly folyamatos zokogásba, jajveszékelésbe torkollott. Rögtön lehetett tudni, ki a hölgy, senki nem értetlenkedett. Bizony, István édesanyja volt ő.

A milicistát bárki azonosíthatta, az egyenruhák színeit és a rendfokozatokat nem ismerők csak annyit láthattak, hogy a másik kettő, ha tehetné, elsüllyedne szégyenében, amikor határozott katonásan – mert muszáj –, a csendbe kénytelen dörögni: „Nem lehet!” Az anya két kezével döngette a szekuritátés ezredes váll-lapját, pedig alig érte el. Az óvatosan megfogta kezeit és leemelte. Nem magáról, hanem arról az uniformisról, ami valamit képviselt. Ki tudja, fiatalon talán nem is tudta, hová keveredik, bár az a három óriási csillag elég komoly előmenetelt is feltételezett…

– Nem lehet, asszonyom! – mondta szinte suttogva a zöld egyenruhás – milyen érdekes –, ugyancsak ezredes. A parancsnoka lehetett. Valószínűleg nem örömükben mentek a nekik is kellemetlen eseményre. Egy katonai egységben rendkívül kellemetlen minden haláleset, de ez itt nem a kaszárnya volt.

Az asszony két öklével püfölte a tiszt zubbonyát, aki leszegett fejjel óriásikat nyelt. Talán még a szeme is bepárásodott, amikor három sorkatonáját berendelte a szobába. Akkor még háztól temettek, és Istvánt az egyik helyiségében ravatalozták fel.

– Nem lehet kinyitni!

Ezt a három szót morzsolta a szerencsétlen parancsvégrehajtóknak, akik előzetesen díszőrök lettek volna, fegyverrel tisztelgéssel és a katonai szabályokkal járó tiszteletadással.

A három odakeveredett egyszerre némult el és kövült meg. Ha az arcizmokban és zsigerekben remegő tömeggel együtt nem ilyen körülmények közé kerülnek, meglincselik a minden bizonnyal nem gonoszkodókat. Van olyan ember, aki képes halott hozzátartozóját, főként gyermekét egy deszkaláda zártságában figyelni. Tudni, hogy ott van és mégsem.  Az az igazi harminc fokon túli kánikula volt, amikor az emberek, kortól függetlenül legszívesebben vízközelben, strandon vagy folyóparton érzik jól magukat, ahol bármikor hűsölhetnek.

Igen, egyre határozottabban lehetett érezni István anyagi jelenlétét és egyre inkább érthetőbbnek látszott a fegyveres testületek döntése.

Ki tudja, hány napon át és milyen körülmények között tartották szegényt, s lehet, az a vidám, erőtől duzzadó fiatal, ítélőképességét elveszítve sorozatlövésre állította a billentyűt.

A raktáron nem sorakoztak külön temetési díszegyenruhák, sőt az egység logisztikai őrmesterének kellemetlen pillanatokat nyújthatott a tönkretett egyenruha. Miféle cinizmus? Remélem, ilyesmi mégsem történt, de hogy szemektől elfedve ugyanabban a kiképző felszerelésben nyugodt, amiben végrehajtotta végzetes tettét, az szinte száz százalékban biztos.

Nem beszéltek össze, de az odaérkezett három barát – két fiú és egy lány –, lassan elkezdett hátrálni, és egy útkereszteződéssel odébb álltak meg, ahol suttogva megpróbálták átbeszélni az egészet. Olyan mértékben felzaklatta lelkiállapotukat a tapasztalás, hogy még egy évtized múlva is fel-felkiáltott.

A zokogás, ordítás szűnni nem akart, úgy érezték, szétrepül a fejük és a szívük átszakad. A pap alig tudta elmondani a kegyelet szavait anélkül, hogy ölbe ne vegye és simogassa az anyát. Végül is Isten rendelése szerint élünk. Az élet eleje és vége nem a mi dolgunk. Folyamatosan hangsúlyozta, hogy ugyan feltehetően öngyilkosság történt, de számtalan más lehetőség is maradt, hiszen csupán hivatalos szervek jelentéseire lehet támaszkodni.

Megemelem kalapomat a körzeti megbízott előtt, aki tökéletesen bírta a magyar nyelvet és feladatául rótták rá, hogy jegyzőkönyvben továbbítsa a kegyeleti beszédek szövegének esetleg rendszerellenes részeit. Ezek szerint nem tette, mert az ott beszélők közül senkinek nem lett semmi baja.

Az apa tartotta magát az utolsó pillanatig, amikor épp a gyászkocsira akarták feltenni a koporsót. A katonák tisztelegtek, és a feltehetően parancsnokuk utasította embereit, hogy vigyék kezükben. Ekkor telt be Vándor pohara, addig bírta a bivalytekintetű férfiasságot. Leült az udvar közepén, és elkezdett himbálózni előre-hátra. Két katona megpróbálta lábra állítani, de odébb tolta őket, aztán felpattant és a tüzér ezredes elé állt.

– Na, idefigyeljen! Küldök maguknak ezer, de ha akarja, tíz, vagy százezer csajkát, csak adják vissza a fiamat!

– Itt van, Vándor! Ennél közelebb már nem is lehetne magához. Álljon díszőrséget neki, mint egy igazi katona, mert ugye, maga is szolgált valamikor. Katonák, koporsóhoz! Kegyelettel emeljék!

Ilyen parancsokat soha nem hallott, rögtönözte őket. Elöl ment a cifra, feketére faragott, mégis borzasztóan taszító gyászkocsi, mögötte két-két oldalról két katona vitte Istvánt. Előttük a parancsnok menetelt, a koporsó mögött pedig a feleségét is magára hagyva Vándor.

Már nem lehetett tudni, hogy parancsot teljesít vagy bekattant, mert a lábait nem csapta ugyan a földhöz, de díszlépésben követte a fiát. Mögötte a pap támogatta Juliskát, őket a körzeti megbízott, illetve szekuritátés tiszt követte. Nem egymás mellett mentek, mert még a rendőrhadnagy sem mert volna csak úgy melléállni.

Az a három fiatal úgy érezte, jobban tették volna, ha nem jönnek, nem képzeltek ekkora és ilyen furcsa drámaiságot. Úgy gondolták, egy jó haver, jó sporttárs, annyit minimum megérdemel, hogy odamenjenek, aztán majd csörögnek egyet, vagy mégsem? A temető kovácsoltvas kapujánál tovább nem bírtak menni, távolról figyelték az eseményeket.

Az öreg már egyértelműen elveszítette ítélőképességét. A férfiak általában nem sírnak kifelé, lehet, ő befelé sem sírt, de ami tudott, minden összeroppant az irányíthatók közül benne. Fontosnak érezte, hogy átvegye a parancsnokságot.

– Fegyvert lábhoz! Cél, tűz! Csajka, csajka, csajka…

És nem akarta abbahagyni. A katonák sem tudták, mit csináljanak, de az egyenruhás parancsnokok, a pap és a nép sem. Csak nézték, amint egy ember valamit nagyon sajnál. Az a baj, ott akkor senki nem tudta eldönteni, hogy a gyermekét, vagy önmagát.

A búcsúztató a beszéd közben is folytatta:

– Csajka, vigyázz, hátra arc! Feküdj, csajka, fel! Csajka!

Az idegek fellobbantak a hangján, amint ismételgette. Ahhoz hasonló traumával még senki nem ment végtisztesség után haza. Azok, akik csak hírből ismerték, vagy köszönő viszonyban voltak vele is, hetekig nyugtalankodtak, és fel-felrettentek álmukból hideg verítékben. „Hát mi történt itt tulajdonképpen?”

Az ifjak autóstoppal hagyták el a helyszínt, és a városig hallgattak. Mikor leszálltak, a legidősebb megszólalt:

– Micsoda csajkarendszer! Ha nem ússzuk át háromszor hosszában a Köröst, megiszom egy láda sört!

– Hosszában nem lehet öreg, csak keresztben. Ma nem iszom egy kortyot sem, de akkor is átúszom végkimerülésig, mert még el találom felejteni a mai napot. Nem erre a rémségre, hanem Istvánra szeretnék egy életen át emlékezni.

– Jól van, na! Essünk neki, kotorjuk ki a Köröst. – És aznap izom- vagy ínszakadásig majdnem éjfélig úsztak.

Remegő lábizmokkal értek haza, de Istvánt, aki ki tudja, hová jutott és hogyan, a mai napig nem felejtették el.