Vissza a mocsárba

 

Rózsákat szaglászott Ubul, amikor váratlanul, figyelmetlensége okán, valaki kiemelte. Nem ugrott el, egy szempillantás alatt felfogta: itt a nyolcszázhetven éve várt pillanat; egy igazi hercegnő tenyerén üldögélt, és pislogott szemébe, varangyul.

– Jaj, de aranyos ez a kövér béka, nézzétek! – szólt jobbra-balra Réka. – Főleg azok a gyönyörű gömbölyű hátsó lábak, mint a sonkák, és nézzétek, mennyi van még. Kalapos! – szólt hátra.

Erre egy fehér ruhájú, fehér sapkás, kimondottan szakács külsejű egyén jelent meg.

– Ma békacombot eszünk!

Ubul nem erre számított, úgy vágyott már arra a cuppantósra, hogy végre ismét nyeregbe pattanhasson, és maga elé kapja kiszabadítóját. A szakács operatívan – nem időhúzó, tesze-toszi vacakolón – ki is kapta álmai hercegnőjének tenyeréből, és egy végeláthatatlan hosszúságú, csillogó-villogó, borotvaéles pengével kezdett el hadonászni. Ubul néhány évszázada mást sem csinált, csak virágokat szaglászott, és előbb türelmetlenül, majd türelmesen, aztán ismét türelmetlenül, hektikusan várt, hogy jöjjön már egy bármilyen lepukkant, tökmindegy milyen korú hercegnő, és ha orrát, szemét befogva is, de csókolja meg. Most elszomorodott és elordította magát:

– Fegyverbe, láncos buzogányokat elő!

Történt ugyanis, hogy kicsikét másképp alakult az ő békásítása, mint számtalan királyfi társáé. Seregestől változtatták át, egykoron ellenségei, akik még a vegyi és biológiai fegyverek feltalálása előtt megtalálták a korukat meghazudtolóan humánus kivitelezőt. Így az egész sereg életben maradt, és békésen elmehettek békául. Szabad volt nekik brekegni, jóval a szólásszabadság bevezetése előtt. Most láncos buzogányaikkal nekiestek az őket befogdosóknak, akik közül az egyik megjegyezte.

– Ilyen békát még sosem fogtam, ez csíp!

Ubul is szorgalmasan csépelte a szakács kezét, aki éppen egytálétellé akarta változtatni.

– Csíp ez is – jegyezte meg halkan, miközben fent kettőt a késen.

– Állj! – sikoltott a hercegnő. – Mi van, ha mérges békák?

– Olyanról még nem hallottam, Réka – bökte oda hanyagul a szakács.

– Emberek! Akarom mondani, békák! Gyorsan kapjátok elő Kvakkogó professzort, és nyomjon fogvatartóm lábába egy ötszörös adag Amytalt!

– Mondtam, hogy csípnek a nyamvak, nyekkentsük ki őket! – Ennek kimondása után, hanyatt vágódva kezdett el horkolni.

– Fiúk, lányok, ezek tényleg mérgesek! A szakácsot itt hagyjuk, akár fertőző is lehet. Ha hozzáérünk, talán ránk is átterjed.

Felugráltak a hintókra, valamint lovaikra, önindítóikkal aktiválták a hajtóműveket, és eltűntek, mint bamba béka szájából az ügyes légy.

– Katonák! Több mint nyolc évszázada csücsülünk ebben a lében, eleven kocsonyaként. Ti láttatok már ilyen dübörgő hintót és merev, mozdulatlan guruló lovakat?

– Nem, felség! – válaszolta a hadvezér. – Bátorkodom megjegyezni, talán mindannyiunknak jobb lenne visszamászni a mocsárba, és nagy ívben elkerülni minden, szűk évezredenként erre kóválygó hercegnőt. A végén még guruló lovakat csinálnak belőlünk…